Azt mondják, miszerint tök jó dolog, ha maga az ember fiú -, már, ha az esetemben nevezhető vagyok halandónak - és sok haverral lóghat együtt. Sőt kifejezetten előnyösnek számít az, ha fiatal és még ráadásként élénk is. Kedvére csajozhat, lóghat szinte össze-vissza, mintsem egy átlagos kollégista, miközben a tanulást elhanyagolja, és a bulizásra koncentrál. Pia dögivel, egy-két ellenség, néhány ámulatos lázadás... Milyen kis naivak is ezek a férgek.. Porból valóak, porrá válhatnak.
De igazából én, nos... hogyan is keveredek ide?
Miután volt egy sikertelen sztorim az 1800-as években, és sikeresen megöltek... Nyilvánvalóan meghaltam, de lám csak élhettek. Most pedig éppen bujkálok? Lehet ezt annak nevezni egyáltalán? Inkább csak próbálok beilleszkedni a mai világ adta környezetbe. Felvettem pár hülye tantárgyat, és úgy csinálok, mintha tanulnék. Én tanulni?! S tudjátok mi a vicces igazából? Az, hogy lassan ezer éves leszek, sőt... kívülről fújok minden egyes eseményt, amely valaha is megtörtént. A könyvek hazudnak, és az emberek is ezzel egyetemben válnak idiótákká. A sok-sok gazdag lehúzza a népet. Az állam ámító, a rendszer nevetséges, és a mai társadalom.. szörnyű.
Esti mese vége...
Tehát... azért is fecsegek erről ennyit, mert eddig egyedül lakhattam ebben a tágas szobában. Csak az enyém volt, arra használhattam, amire akartam. Míg most..? Kapok valami... valami vadbarmot magam mellé -, szobatársnak természetesen. A tegnap szóltak nekem, hogy örülhettek, hiszen szerezhettek magamnak egy öribarit. Na még mit nem! Előbb akasztom fel a srácot, minthogy kettőt pislogna.
Nyugalom..
Immáron vége a remek életemnek, de előtte még...

A szobám közepén egy szék áll, amelyen egy fiatal vámpírhölgy foglal helyet, de nem is akárhogyan... A csuklóit hátra kötöztem verbénás kötelekkel, a vékony ajkait pedig ketté szeli egy ugyancsak verbénával átitatott ruhadarab. Nekem is fájhatott volna, ugyebár? De, aki az évek alatt megszokja a verbénát, nos egyszer csak immúnissá válik rá.
- Hogy is mondtad? - Lépek közelebb ironikusan, ahogy a fülem mögé emelem a kezemet, szinte röhögve. - Nem hallottam kristálytisztán. - Szórakozom egy darabig a lánnyal, aki valamit nyöszörög. Arcát könnyek hálózata fedi, és szinte alig tűri a verbéna okozta égető hatást. - Lám, lám... nemcsak gyenge vagy, de szánalmas fajtája is a példányunknak. - Felsóhajtva lépek a szekrényemhez, ami tele van egy halom vadászati eszközzel. Kiveszek egy szép kis karót, amire elkezd ide-oda mozgolódni. Szerintem nem szeretne meghalni, vagy mégis?
- Pssszt! - Intem csendre, ahogy elé lépve leguggolok, és a bal kezem mutatóujját az ajkam elé emelem. Tekintettemet az övéibe vésem, és a jobb kezemben tartott fadarabot hirtelen a lábába mélyesztem. Nagy takarítást kellesz tartanom. De most ez engem hol érdekel?
- Na szóval... nem kaptam választ, egy. - Húzom el a számat. - Mérges vagyok, kettő. - Vonok vállat unottan. - Aztán pedig... éhes vagyok, mert te sikeresen elijesztetted az áldozatom. S tudod ebben mi a rossz dolog? Bűnhődnöd kell. Nem lesz egyszerű halálod. Az túl szép lenne. - Rázom meg a fejemet. - Szépen kivéreztetlek, aztán elkezdelek felszabdalni, te pedig sikoltani fogsz nekem. Úgy sem hall senki sem. Tudod, nos vannak boszorkány ismerőseim. - Kacsintottam rá kirívóan ridegen, ahogy egy hűvös mosoly játszott az arcomon.

Íme, nos ideje lesz puzzlet készíteni, és aztán szépen kirakni.