"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Őszintén nem értettem, miért ragaszkodik a boszorkány fajhoz engem illetően, lehet több értelme lett volna a hasonlóságunknak, ha az vagyok, avagy voltam átváltozásom előtt? Nem igazán voltam hasonmás szakértő, vagy bármi is legyen az elnevezése ennek. Az ikertestvérem nem lehetett, bár még azt is el tudtam volna képelni, hogy a szüleim eltitkolták. Ebben az őrült világban ez lett volna a legkevésbé őrült dolog. - Nem vagyok boszorkány és amennyire tudom, sosem voltam az. - néztem rá komolyan. Ngyon furcsa volt saját magamat látni, akárhányszor csak ránéztem. Mégis, ha a szemeit vizslattam, egy egészen más életet láttam benne, ami nem volt ismerős. A vonásai viszont teljes mértékben megegyeztek az enyémekkel, ami azért volt ijesztő, mert még az egypetéjű ikrek sem teljesen egyformák. - Ó! Ebben az esetben az eltitkolt ikertestvér nem jöhet szóba. - mosolyodtam el kissé zavartan. Egy ősi boszorkány. Így viszont még inkább érdekelt, hogyan hasonlíthatok valakire, aki nem is a mai világban született. - Ha boszorkány vagy, akkor talán tudsz pár dolgot.. mármint, vannak konkrét események, amik előidézhetik ezt - mutattam magamra, majd őrá - a hasonmás dolgot? Vagy valamiféle furcsa varázslat? Vagy ez csak egy véletlen egybeesés? - Utóbbiban nem igazán hittem. Ha emberként botlottam volna bele, csak nevetek egy jót, miután a kezdeti meghökkenést leküzdöttem, de most már egyáltalán nem hittem a véletlenekben. Sem abban, hogy bármi furcsaságot meg lehet könnyedén magyarázni. Ha valami nem volt megszokott, ott komoly magyarázat bújt meg a háttérben. A kérdésére végül bólintottam, Jackie hirtelen már nem is aggaszott annyira, mint néhány perccel ezelőtt. A kíváncsiság legalább erre jó volt, kizökkentett a pánikból. - Igen, köszönöm. Én... normális esetben nem mondanék semmit, de valamiért azt érzem, bízhatok benned. Talán a furcsa hasonmás-dolog miatt. Ráadásul boszorkány vagy, szóval tuti nem fogsz őrültnek tartani. - sóhajtottam. Lehet, hogy butaság volt rögtön az elején beavatni, eddig nem sok embernek árultam el a titkomat, mégis el akartam árulni neki. Hátha segít kideríteni, miért nézünk ki egyformán. - Disszociatív személyiségzavarom van, mármint ez a hivatalos megnevezése, ami annyit tesz, hogy van egy másik énem. Köze van hozzá az átváltozásomnak, szóval lehet nincs is megfelelő tudományos kifejezés rá. Amikor megláttalak... nos, rögtön a másik énem ugrott be. - vontam vállat, s vártam az ítéletre. Nem véletlenül szoktam eltitkolni a legtöbb ember elől.
Aggodalomra adott okot, hogy úgy néz ki, mint én; és idegesített, hogy nem tudtam, miért. De bárhogyan is, rossz megérzésem volt, annak ellenére, hogy ő is rémültnek tűnt, továbbá kedvesnek is. Ártatlannak. De nem lehettem biztos abban, hogy tényleg ártatlan. Leültettem a földre, mikor rosszul lett és talán ez volt az a pont, mikor mégis elhittem, hogy ártatlan. Nem hittem, hogy megjátszaná a rosszullétet, tehát őt is felkavarta a jelenlegi helyzet. Aztán meglepődtem. - Vámpír? És előtte… ember voltál vagy…? – Nem fejeztem be a kérdést, de reméltem rájön, hogy mire gondolok. Ember volt-e vagy boszorkány, mielőtt átváltozott. Ha boszorkány, akkor egyértelműen arra tippeltem volna, hogy az ikrem, de… mégis volt egy hang, ami azt súgta, ez hülyeség. Vajon hány éves lehet? - Ha tudnám, nem kérdezősködnék – Felnevettem halkan, értetlen arckifejezéssel, majd nagyot nyeltem. – Én boszorkány vagyok, ráadásul ősi… - Mármint Én, aki birtokolja a testet. Viszont elméletileg Lysandra is az volt, ekkora erővel a hatalmában más nem lehetett. És voltak erre utaló jelek amúgy is. – Nem tudtam, hogy van egy ikrem… vagy hasonmásom. Vagy… nem is tudom, mim – Ingattam a fejemet, majd kicsit odébb húzódtam tőle, hogy mindkettőnknek kényelmes legyen; ne legyünk egymás magánszférájában. Egy ideig csendben gondolkoztam, mielőtt újra megszólaltam volna. – Jobban vagy? Az előbb elég rosszul néztél ki. Ennyire sokkoltalak? – Elmosolyodtam. Oldani akartam a feszültséget, pedig bennem is volt épp elég. Miért éreztem azt, hogy veszélyt jelent rám? Nem tudtam hová tenni, de a zsigereimben éreztem ezt és nem volt kellemes. Úgy éreztem, jobb lenne minél távolabb lennem tőle, pedig semmi jelét nem adta, hogy ártani akarna. És amúgy is, boszorkányként nálam volt az előny. Nem tudott volna ártani nekem.
Nem hittem volna, hogy egy vámpír is képes ilyesféle reakciót produkálni, de határozottan rossz passzban voltam. Forgott körülöttem minden, csak zöld és vörös csíkokat láttam, mintha a lány és a természet összemosódott volna. Mikor megpillantottam egész biztos ő is meg volt döbbenve, de ez még nem jelentett semmi jót. Nem éreztem tőle jobban magam. A neve hallatán már egy kicsit megnyugodtam, ám a teljes higgadtságtól még messze voltam. Éreztem, ahogy elgyengülnek a lábaim, majd a forgás is abbamaradt, helyette apró szemcséket láttam, majd a sötétség magába szippantott. Azért érzékeltem, mi történik körülöttem, így tudtam azt is, végül nem rogytam a földre, ami csak az ismeretlen nőnek volt köszönhető. Már kezdtem azt hinni, csak hallucináltam, mert Jackie annyira halálra rémített, paranoiássá tett. Éreztem, ahogy a földre ültet, s minden aggódásom ellenére hallgattam rá, mély levegőt vettem egymás után többször is, ez meg is tette a kellő hatást. A látásom szép lassan kitisztult, de egy kicsit újra megrémültem, amikor felpillantottam rá és még mindig az arcomat viselte. A kérdése kissé lassan jutott el hozzám. Ezek szerint ő boszorkány volt, legalábbis a kérdésből arra következtettem. - Vámpír vagyok. - feleltem őszintén, kissé még gyengén, de kész voltam menekülni, vagy akár harcolni is, ha arra kerül sor. A válaszra azután, hogy megérintett, talán már rá is jött, én azért mégsem akartam szó nélkül hagyni a kérdését.- Ruby a nevem. - mutatkoztam be azért, végül is bármit tehetett volna velem néhány másodperccel ezelőtt, akár még meg is ölhetett volna, mégsem tette. Ez elgondolkoztatott, viszont azért továbbra is óvatos voltam. - Miért nézel ki úgy, mint én? - bukott ki belőlem a kérdés, bár nem is akartam túlzottan magamban tartani. Reméltem, tudja rá a választ, mert baromi ijesztő volt a dolog. J is épp elég volt nekem, nem akartam még valakit, aki meg akarja keseríteni az életemet. A lány, Lysandra valójában egész kedvesnek tűnt, nem láttam gonoszságot a tekintetében, ez mégsem jelentette azt, hogy nem veszélyes.
Megoldást kellett találnom. New Orleanst hiába fésültem át teljesen, egyetlen egy boszorkány sem tudott segíteni az ősiekkel való alku megtörésében. Mindenki azt mondta, ezúttal nincs kiskapu. Nekem viszont szükségem volt rá. Amióta Klaus által hibriddé vált Chris… rengeteg minden történt. De egy állandó volt az életemben: a kilátástalanság. Azt persze megtanultam, hogy Klaus ellen egymagam kevés vagyok és épp ezért nem is értettem, az ősök miért bíznak abban, hogy én képes lehetek megölni őt. Sok rosszat tett és megérdemelte volna a halált, de talán az, hogy született egy lánya, a jó oldalát is előhozhatta. Visszagondolva arra, hogy védte őt… egy részemnek tetszett. Magamat láttam benne, ahogyan én védelmeztem, féltettem Christ és Chelseát. Ezúttal az ösztöneim Mystic Fallsba vittek. Talán itt is érdemes volt felkeresnem boszorkányokat. Azt is megkockáztattam volna, hogy a Salvatore suliban érdeklődök körül, de ezt végül elvetettem. Klaus talán már elfogási, vagy megölési parancsot is kiadathatott rám. Nem terveztem tehát a lánya közelébe menni. Most nem. Azonban nem tudtam, merre indulhatnék pontosan. Élnek itt egyáltalán nagy erejű boszorkányok? Elgondolkodva lépkedtem a domboldalon felfelé, mikor is megpillantottam egy vörös hajzuhatagot. A lány a földön ücsörgött. Elsőre nem is volt furcsa, csak mikor felpattant és szembefordult velem. Ledöbbentem. A vonásait vettem szemügyre, tetőtől-talpig, majd nyitottam a számat, de az ő kétségbeesése kicsit meglepett. Mitől fél? Nem értettem. Felvontam a szemöldökömet, majd megráztam értetlenül a fejem. - Nem, nem „Jackie” vagyok. A nevem… Lysandra – Legalábbis most épp az. De végigsorolhattam volna eddigi életeim összes nevét, azzal sem mondtam volna túl sok információt a lánynak. – Boszorkány vagy? – Érdeklődtem. Kíváncsi voltam, miért nézünk ki ugyanúgy. Én képes voltam az alakváltásra, de ő? Ahogy rosszul lett, egyből odaléptem hozzá és elkaptam, mielőtt teljesen összerogyott volna. – Hé, csak nyugalom! Vegyél mély levegőt! – Nem bíztam a véletlenre, inkább lassan leültem vele a földre. Bizarr volt az egész és a fejemben motoszkált az is, hogy ez valamiféle csapda, de mégsem volt kedvem „megijedni” és túlgondolni. Ezer év alatt el tud fáradni az ember…
Ki kellett szellőztetnem a fejemet, annyi minden történt az elmúlt hetekben. Azt hittem Liezelnek hála végre visszakaphatom az életemet, ha a régit nem is, de kezdhetek egy újat, tiszta lappal. Csupán a vámpírlét volt az egyedüli problémám egy ideig, így közel mertem engedni másokat. Damient, Cedricet... de mindenkit csak veszélybe sodortam a másik énem miatt, aki újra előbukkant. Liezel pedig már nem tudott segíteni rajtam, pedig a főzet jól működött. Cedric és köztem is jól alakultak a dolgok, nem tudtam, mitévő legyek. El kellett volna mennem a városból, amilyen gyorsan csak tudok, vissza se nézni, viszont Jackie nem engedte volna, hiszen Kai Parker miatt voltunk itt eleve. Cedricet pedig mégis hogyan kellett volna elkerülnöm a városban? Aggódtam, féltem, s napok óta alig aludtam valamit. Jackie ugyan még nem bukkant fel, ám csak idő kérdése volt mindez, tudtam, előbb-utóbb felébred, s akkor majd... újra megkeseríti az életemet, kezdve azokkal, akiket beengedtem az életembe, míg ő távol volt. Elkerültem a belvárost, helyette inkább egy kieső helyre mentem gondolkodni, a szabadba, a friss levegőre, hátha az segítségemre lesz némileg. A helyről az egész várost beláttam, csodálatos látvány tárult elém, néhány pillanatra bele is feledkeztem, aztán újra elöntött az aggódás, olyan mértékben, hogy a gyomrom apróra zsugorodott tőle. Bárhogy agyaltam, értelmes ötlet nem jutott eszembe, hogyan óvhatnám meg a szeretteimet, vagy kaphatnám vissza az életem felett az irányítást. Gyűlöltem az egész életemet, a világot, mindent, ami miatt Jackie létrejöhetett. Legfőképpen magamat, mert azt gondoltam, jó ötlet lesz átváltozni, amit azóta sem értettem. Miért? Miből gondoltam, hogy jobb lesz, ha egy természetfeletti lény vérét veszem? Átkoztam magamat, s olyannyira belemerültem az öngyűlöletbe, hogy nem is hallottam a közeledő lépteket, észre sem vettem, hogy nem vagyok egyedül. Ahogy a szemem sarkából megpillantottam a vörös hajzuhatagot, ijedtemben felpattantam a földről, ahol addig ültem, de a valódi ijedtség csak azután jött, hogy megpillantottam az idegen arcát, ami... túlzottan ismerős volt. Magamat láttam, mintha csak a tükörbe néznék. - Ez nem lehet... - suttogtam, a szám elé kapva a kezemet, majd hátrálni kezdtem. Hirtelen nagyon rossz érzésem támadt, a lehető legrosszabb lehetőség jutott eszembe. - Te vagy az... ugye? Jackie... - Nem tudtam, egyáltalán lehetséges-e, hogy kiszabaduljon belőlem, de mégis mire gondoltam volna abban a pillanatban? A legrosszabb pillanatomban, mikor mindent sötéten láttam, a legmélyebben voltam. Levegőért kapkodtam, olyan sűrűn, hogy beleszédültem, forgott velem a világ. A térdemen támaszkodtam meg, hogy ne essek menten össze, ám még úgy sem bíztam abban, megtartanak a saját lábaim.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Akármennyire is igyekeztem, hogy elkerüljek mindenkit és fenntartsak egy biztos távolságot magam és a többiek között a suliban még így is volt egy-két ember, akihez valamilyen szinte akaratlanul is közelebb kerültem. Nem igazán a saját döntésem volt, vagy bármi ilyesmi. Sokkal inkább arról volt szó, hogy ők közeledtek felém, valamilyen megmagyarázhatatlan okoknál fogva. Senkivel nem akartam túlságosan összebarátkozni sokkal jobban megvoltam egymagamban. Néha persze szükségem volt a társaságra, akkor pedig mindig sikerült valakit találni átmenetileg. Mármint nem úgy.. Hanem ténylegesen egy kicsit kikapcsolódni és együtt lógni is. Ez az este is egyike volt ezeknek a példáknak. Persze a legtöbb ember Mystic Falls-ban nem rajong a Salvatore sulisokért így még hasznot húztam abból, hogy viszonylag új vagyok és nem tudják, hogy én is odajárok. Máskülönben talán meg sem hívtak volna ide egy kicsit lazítani. Mégis valahogy volt bennem egy rossz érzés, hogy nem kellene itt lennem. Meg aztán annyira nem is éreztem jól magam, mert mindenféle tudatmódosító szert elutasítottam. Nem pont egy ilyen társaságban akarom elengedni a gyeplőt abban sem vagyok biztos, hogy valaha képes leszek arra, hogy megtegyem. Nem tudom, hogy egyszer is eljutnék-e arra a lelki állapotra, hogy problémamentesen engedhessem ki a gőzt, mintha egyáltalán nem számítana semmi. Ezért egy kicsit talán irigyeltem is az itt összegyűlt társaságot, hogy ennyire nyugodtan engedik el magukat, majdnem a semmi közepén, ahol könnyedén eltévedhetnek ilyen beállt állapotban. A gond csak az, hogy fogalmuk sincs arról, hogy mégis mennyi mindent rejtegethet az éjszaka sötétje így nem igazán érdeklik őket a következmények. Már éppen rávenném magam, hogy magam mögött hagyjam a magukon kívül lévő fiatal társaságot, amikor megjelenik egy alak a zajra panaszkodva, de hiába tűnik elsőre ártatlan figyelmeztetésnek a kijelentése, valahogy mégis úgy érzem, hogy megfagy az ereimben a vér. Természetesen a többiek egyszerűen viccet csinálnak a helyzetből és nem kívánnak változtatni a helyzeten, aminek következében az első srác, aki körülbelül karnyújtásnyi távolságra ért hozzá, máris a szíve nélkül rogyott össze. Rohanni szinte ostobaságnak tűnt, de mégsem vagyok olyan állapotban, hogy majd pont én mentsek meg egy rakás idióta tinédzsert, akik nem futnak elég gyorsan ahhoz, hogy az életüket mentsék. Persze jó pár elmenekül, amíg a fogait az egyikébe mélyeszti, én pedig csak az egyik fa törzséhez tudok hátrálni, szinte kétségbeesetten tapogatva a környezetemben, hogy legalább valahonnan egy kis mágiát kinyerhessek, hogyha mást nem is magamat védeni tudjam. De nem lehetek ennyire szerencsétlen! Nem állhatok félre úgy, mintha nem tudnék valamit tenni. Bár tény, hogy elég keveset tehetek azért, hogy ezt épp bőrrel megússza legalább a maradék még menekülő személy, meg aztán én is, aki valamiért képtelen csak úgy elfutni az életéért cserébe. Nem fordíthatok hátat, ha talán tehetek is valamit azért, hogy legalább csökkentsem a halottak létszámát. Nagyot nyelve ellököm magam a fa törzsétől, aminek eddig támaszkodva álltam és minimálisan szűkítve a vámpír és a köztem lévő távolságot végül megszólalok. - Ha annyira a táplálkozás volt a fő célod, akkor teljesen felesleges volt, amit műveltél. Fele magától is belement volna a dramatikus megjelenés nélkül is. - Annyira készen volt itt az egész bagázs, hogy szerintem egy-két csajt biztosan nem zavarta volna, hogy mégis mit művel velük.
Mystic Falls, izgalmas egy város. Egy olyan külső szemlélő, aki nem tud az árnyak mögött húzódó pokoli dolgokról csak egy szokványos és unalmas amerikai kisvárosnak tűnhet. De ó, hogy itt mennyi huncutságot követtek el az évtizedek során. Mészárlások, égetések, üldözések és még tovább sorolhatnám akár holnap estig is. Nem is egyszer ez a város volt a csomópontja a kitörni készülő apokalipszisnek. Vagy apokalipsziseknek. Végigfigyeltem ezt a bohóckodást amit itt ezek műveltek de most már vége. Úgy érzem, hogy az állapotok megindokolják azt, hogy most már én is a színre lépjek és szórakozzak. Nagyon sokszor beakartam ide költözni, de mindig csak halogattam a lépést. Mondjuk elég sokszor jól is tettem, hisz nem lehet olyan jó érzés több mint 145 éven keresztül egy kriptában rohadni és ott szétfoszlani. Ehh én amúgy sem bírok ki néhány óránál többet emberi vérnélkül. Meg aztán halálra is unnám magam. Borzasztó még belegondolni is. Kiráz tőle a hideg. Nem hívom fel magamra figyelmet, de azért adok egy kis jelet is. Szeretném ha tudnák azt, hogy a mostani problémáik mellé még megjelent egy újabb is. Emberáldozatok hagyok a nyílt utcán felszakított torokkal. Miért hagyok ilyen árulkodó nyomokat? Mert ragadozó vagyok, ez a lételemem, hogy játsszak. Játsszak azzal akit beakarok cserkészni. Meg persze így egyből egy újszülött vámpírra gondolnak amivel még meg is téveszthetem őket. Miért teszem? Miért avatkozok bele? Mert unatkozok. Nagyon. Öröklét átka, igaz? Már nem tudom mivel elfoglalni magam. Meg igazából minek is kellenek okok? Azt teszek amit akarok és akkor amikor akarom. Nem állít meg a lelkiismeretfurdalás. Az érzelmek túlértékeltek. Viszont ettől a sok gondolkodástól megéheztem így hát kénytelen vagyok ezen a szükségletemen enyhíteni. Barna csizma, farmernadrág, egy fehér felső és rajta pedig egy barna öltönykabát már látom is a szemeim előtt a tökéletes kombinációt. Hideg van kint, nem öltözhetek úgy mintha nem is érezném a fokokat. Gyalog kelek útnak, zsebre dugott kézzel sétálok az utcákon és közben nézelődöm. Amint úgy veszem észre, hogy nem lát senki akkor nyúlok a piszkos trükkjeimhez és kapcsolok át az igazi sebességre amit a természetfeletti énem adományozott nekem. Ilyenkor olyan meghitt a dombon romantikázni és bulizni igaz? Nincsenek szem előtt s azt csinálnak amit csak akarnak az emberek. Ha meg hideg van akkor az autó melege védelmet ad. Így legyen ötösöm a lottón. Előttem egy kis fiatal csapat akik eljöttek ide elengedni magukat. A levegőben érzem az alkohol és drog szagát. Ez egy mosolyt csal az arcomra hisz annál könnyebb dolgom van. - Elnézést, elnézést. Kérem ne legyenek ilyen hangosak. Itt lakom nem messze és odáig hallom a kiabálásukat. Nem szeretnék rendőrt hívni, de ha kell megteszem. Szóval menjenek arrébb vagy csöndesebben! Arcomon továbbra is ott van a mosolyom és csak várom a reakciót. Volt egy sejtésem, hogy a túlzott befolyásoltság miatt agresszióval fognak nyitni. Gúnyolódás, nevetgélés. Az egyik kar felém nyúl, de ahogy ezt megtette már le ki is téptem a szívét a helyéről. - Akkor nem oldjuk meg civilizált módon, igaz? Nevetek halkan és aztán pedig szépen sorjában kapom el őket, hogy kiszívjam a vérüket mind egy szálig. Három a földön holtan, egy előttem. Bekerítem, a kezeimet szétnyitom, hogy futni se tudjon és aztán a fogaimat belemélyesztem. Nagyokat nyelek, érzem, hogy a meleg vasízű folyadék folyik le a torkomon. Ahh, nincs ennél jobb. Soha nem is lesz.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Úgy tettem, ahogy kérte, és nem foglalkoztam tovább semmivel, kiürítettem a fejem és átadtam magam az érzésnek. Arra persze ügyeltem, hogy gyengéd legyek, már amennyire tőlem telt. Az alkohol szerencsére kellemesen tompította a dolog kellemetlen részét, sokkal könnyebb volt ellazítanom Rose-t, alig ütköztem ellenállásban. Gyengéden, enyhén feszítő határozottsággal tettem magamévá, és ahogy teljesen elmerültem benne, úgy éreztem, olvadásnak indulok. Rég nem volt már részem ilyen jó élményben, és szerettem volna, ha ő is ilyennek élné meg. Lassú, odaadó mozdulatokkal bántam vele, csípőm csak apró, enyhe lökésekkel ringatta kettőnket, és amikor úgy láttam, lassan szétolvad benne is a kéj, kicsit hevítettem a mozdulataimon. Apránként eltűnt belőlük a finomkodás, a puhatolózó ismerkedés, hogy átadja a helyét a szenvedélynek, és nyögéseinkkel, sóhajainkkal, együttlétünk arcpirító hangeffektjeivel felrázzuk az ébredező környezetet körülöttünk. Nem hagytam, hogy a reggel karcos szellője belopja magát kettőnk közé, testem melegével beborítottam a lányt, lábait övként fontam derekam köré, újra és újra elmerülve benne. Tempómmal igazodtam ahhoz, mikor hogy esik neki jobban, hol erősebben, hol lágyabban mozogtam benne, hol rágyorsítva, hol lassabban, és ha nyelvünk összeakadt néhány forró csókra, egészen gyengéden ringattam magam alatt, hogy aztán az újralobbanó vágy a szeretkezést is magasabb szintre izzítsa. Ahogy pedig közeledett a gyönyör, a mindent megváltó beteljesülés, már szex volt, kemény, heves, forró és szenvedélyes, szerettem őt testem minden odaadásával, hasznossá téve kezem minden egyes érzéki pontján, simogattam, becéztem, hol pajzán, hol édesen romantikus szavakat súgva a fülébe, nyakát, száját csókolva. Aztán jött a robbanás, elemi és minden elsöprő, és én végig benne maradtam, apró, lusta lökésekkel töltve tele az utolsó cseppig az óvszert, és még utána is benne maradtam kicsit, petyhüdten borulva a mellkasára, hogy egymáson lélegezve sodródjunk át a gyönyör utóhullámain. Amint némileg elcsitult a szívverésünk és a légzésünk is helyreállt, kihúzódtam belőle, rutinosan - és nem túl környezetbarát módon, isten lássa lelkem - megszabadulva az óvszertől. - Jól vagy? - érdeklődtem tőle, amint visszataláltama a hangomra, kissé még pihegve ugyan, és visszahúztam a nadrágomat, hogy a motorháztetőnek dőlhessek mellette. Még mindig gyengének érzem a térdem, mintha kiszállt volna minden erő belőle. Nem csodálom, ez ugyanis... Fantasztikus volt. Rég nem éltem át ennyire különleges együttlétet senkivel. Kár, hogy ezzel vége is... - Remélem, nem voltam túl... - Akármilyen. Kérdőn sandítok rá, nem bánom, ha őszinte velem. A nők általában másként élik meg ezt az egész helyzetet, úgyhogy nem vonok le elhamarkodott kijelentéseket abból, hogy nekem jó volt. Lehet, hogy neki egyáltalán nem... Tudom, hogy haza kéne vinnem, de egyelőre még élvezem a társaságát, azt a kellemes bizsergést, mely a véremben kering. Jól esik még ejtőzni mellette, mintha a világon semmi dolgunk nem lenne és bármikor újra megismételhetnénk. Nem szívesen emlékeztetem rá magam, hogy a városban egy elég durva valóságot hagytunk magunk mögött, mely lassan nagy szerettel visszavár mindkettőnket...
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Szomb. Dec. 02, 2017 9:41 pm
To: Nathaniel Storm 18+
A szavaira egyszerűen felkuncogtam. Igaza volt, egyik válasz sem lett volna túl jó, mindenhogyan rosszul jött volna ki belőle. De ő bölcs maradt és végül egészen korrekt, diplomatikus választ adott. Tetszett. Bólintottam, ahogy az arcára simítottam szabad kezemmel. - És amit szeretnék, az te vagy… - Suttogtam halkan, elhaló hangon. A következő kérdésére meglepődtem. Miért aggódik ennyire? Ez csak egy futó kaland, nem? Mit számít neki, hogy hol és hogyan történik nekem az első? Sóhajtottam bosszúsan, majd magamhoz húztam egy csókra. - Túl sokat aggódsz, mondták már? Nem zavar, hogy hol történik… tudom, érzem, hogy te vigyázni fogsz rám és több nekem nem kell. Talán butaság, talán nem… de így érzek. Ha rosszul sül el végül, az az én hibám lesz, az én hülyeségem, szóval kérlek, ne… ne gondolkozz. Csak… egyszerűen add át magadat az érzésnek. – Magyaráztam kissé hosszasan, miközben továbbra is ingereltem, nem álltam le a kézmozdulataimmal. Halványan elmosolyodtam eztán következő szavaira, azonban ezekre szavakkal nem reagáltam. Hagytam, hogy a keze felfedezőútra induljon a testemen és minden pillanatát kiélveztem, jólesőn beleborzongva. Ahogy a lábaim közé ért, egy nagyobb sóhaj szakadt fel az ajkaimból. - Nem baj… - Mosolyodtam el, majd rövid puszit nyomtam az arcára. A kérdő tekintetét látva lassan elhúztam a kezem tőle és nyeltem egy nagyot. A szavakra egy gyors mosolyra futotta, miközben figyeltem, hogy az óvszerrel bajlódik. Ezután felpillantottam rá és viszonoztam mohón a csókjait, miközben átkaroltam a mellkasát. A hátába kapaszkodtam szinte, ahogy megéreztem magamban a férfit. A csókba belenyögtem, a testem megfeszült. Elszakadtam az ajkaitól és hátravetettem a fejem, ahogy alig érezhetően, de megremegtem. Nehezet sóhajtottam, próbáltam szokni, hogy bennem van. Ködös tekintettel néztem fel végül rá, majd csókoltam meg. Éreztem, hogy megmozdul, ami újabb nyögést eredményezett. Fájt, de egyben jól is esett. Furcsa kettősség volt bennem. Lehet valami egyszerre kínzó és élvezetes? Talán a nőknél az első alkalom pont ilyen.
Kezdőlap
Akármennyire is igyekeztem, hogy elkerüljek mindenkit és fenntartsak egy biztos távolságot magam és a többiek között a suliban még így is volt egy-két ember, akihez valamilyen szinte akaratlanul is közelebb kerültem. Nem igazán a saját döntésem volt, vagy bármi ilyesmi. Sokkal inkább arról volt szó, hogy ők közeledtek felém, valamilyen megmagyarázhatatlan okoknál fogva. Senkivel nem akartam túlságosan összebarátkozni sokkal jobban megvoltam egymagamban. Néha persze szükségem volt a társaságra, akkor pedig mindig sikerült valakit találni átmenetileg. Mármint nem úgy.. Hanem ténylegesen egy kicsit kikapcsolódni és együtt lógni is. Ez az este is egyike volt ezeknek a példáknak. Persze a legtöbb ember Mystic Falls-ban nem rajong a Salvatore sulisokért így még hasznot húztam abból, hogy viszonylag új vagyok és nem tudják, hogy én is odajárok. Máskülönben talán meg sem hívtak volna ide egy kicsit lazítani. Mégis valahogy volt bennem egy rossz érzés, hogy nem kellene itt lennem. Meg aztán annyira nem is éreztem jól magam, mert mindenféle tudatmódosító szert elutasítottam. Nem pont egy ilyen társaságban akarom elengedni a gyeplőt abban sem vagyok biztos, hogy valaha képes leszek arra, hogy megtegyem. Nem tudom, hogy egyszer is eljutnék-e arra a lelki állapotra, hogy problémamentesen engedhessem ki a gőzt, mintha egyáltalán nem számítana semmi. Ezért egy kicsit talán irigyeltem is az itt összegyűlt társaságot, hogy ennyire nyugodtan engedik el magukat, majdnem a semmi közepén, ahol könnyedén eltévedhetnek ilyen beállt állapotban. A gond csak az, hogy fogalmuk sincs arról, hogy mégis mennyi mindent rejtegethet az éjszaka sötétje így nem igazán érdeklik őket a következmények. 
|| 