Tulajdonképpen nem volt konkrét célom a megidézésével, vagyis... ő maga vált a célommá az utóbbi időben. Más nem volt, amibe kapaszkodhattam volna. Ahogy tudomást szereztem a létezéséről, azonnal tudtam, hogy meg kell találnom őt, mert a maga módján ő is elveszítette a szabadságát azzal, hogy a családja nem fogadta el. Abból, amit megtudtam róla innen-onnan, ezt szűrtem le, s nem tántoríthatott el semmi a feladatomban.
- Talán egyszer megunod a fenyegetőzést, és tényleg végzel velem, de addig van némi időm, hogy bosszantsalak. - mosolyodtam el édesen, majd egy komor arckifejezést öltöttem magamra, ezzel is jelezve, nem ijeszt meg sem ő, sem a halál. Főleg utóbbi nem volt rám semmilyen hatással, még fel is oldozna.
Komolyan meredtem a szemeibe, egy pillanatra sem gondoltam róla, miszerint üres szavakkal dobálózik, nem vettem félvállról egyetlen szavát sem. Ugyanakkor valahogy hiányzott belőlem a félelemérzet, az efféle emberi érzelmeket Ruby birtokolta, nem én. Veszítenivalóm sem volt, ráadásul én voltam az ő "őrült" fele.
- Ne aggódj, ez egy különleges alkalom volt. - vontam vállat. Kicsit furcsa volt a közelében lenni, mármint ennyire közel lenni hozzá. Én egyáltalán nem bántam volna, ha élvezzük egymás társaságát egy bizonyos módon, s egy pillanatra úgy gondoltam, talán ő sem bánná, mikor a számra tévedt a tekintete, legalábbis úgy tűnt. Ám szinte azonnal elhúzódott tőlem, ezzel elengedve, a kérdése után pedig elterült az ágyon. Karba font kézzel néztem végig rajta, felsóhajtottam, de a vágyat a szemforgatásra inkább elnyomtam magamban, és csak meredten néztem rá.
- Úgy is mondhatjuk. Nem mondanám, hogy égető szükségem volt rá, hogy lássalak, de hetekig fogságban voltam ebben a testben. - mutattam végig magamon. - Valami szörnyűséget akarok tenni, amivel megbüntethetem a fogvatartómat. Arra pedig aztán várhattam, hogy te magadtól megkeress, ugye? - kérdeztem gúnyosan, majd leültem az ágy végébe féloldalasan, onnan néztem rá.

Néhány perc elteltével kezdtem kételkedni a varázslat hatékonyságában, mégsem zargattam a banyát, hiszen akkor sosem készül el. Helyette igyekeztem felidézni a terveimet, amik hetekkel ezelőtt még olyan jó irányba haladtak. Szinte bizsergett a bőröm, hogy végre segíthessek valamiben a démonnak, s ott volt a feladat, csak végre kellett volna hajtanom. Fejben már elterveztem, miféle dolgokkal hozom rá a frászt a Saltzman lányra, s hogyan teszek keresztbe közben Ruby-nak, de mindez elúszott, mikor a boszorkány száműzött a háttérbe. A legdühítőbb az egészben az volt, hogy nem tudtam felidézni a nő arcát, sem a varázslatot, amivel végül sikerrel jártak. Ha tudtam volna mit műveltek, vagy ki művelte... helyette inkább a jelenlegi bűbájt végző nőre összpontosítottam, akivel majd végzek, ha ő végzett. Ha már az illetékest nem tudom megölni, a fajtársait fogom.
Mikor már mozdultam volna, hogy újra megfenyegessem a pentagram mellett térdelő nőt, valami történt. Egy furcsa villanás után a démon a felfestett jel közepén állt, amitől először eltátottam a számat, majd egy széles vigyor költözött az arcomra.
- Azt a rohadt...! - suttogtam magam elé, mert valahogy még én magam sem hittem el, tényleg sikerrel jártunk. Kai persze egyáltalán nem volt lenyűgözve, s dühében végzett a boszorkánnyal, mire én leugrottam az asztalról és csípőre vágtam a kezemet.
- Köszi. Most oda a szórakozásom! - bosszankodtam néhány pillanatig, de még az sem tudta a kedvemet szegni, hogy nem én végeztem a nővel. Annyira izgatott lettem, hogy sikerült az első démonidézésem, szavakba sem tudtam volna önteni.
- Szóval én vagyok az első? - billentettem oldalra a fejemet, kicsit közelebb lépve hozzá. - Hát ez valami oltári! Pedig már azt hittem egy csalót sikerült kifognom... mindenesetre nem kár érte. - vontam vállat, ahogy elpillantottam a holtest irányába, majd vissza a démonra.

A boszorkány kezdett az agyamra menni. Nem volt egyszerű olyat találni, akinek megvolt a kellő ereje, tudása, s mellé még meg is lehetett fenyegetni anélkül, hogy borzasztó fejfájást küldene rád. Sikerült, de nem tudtam, meddig bírom még ki a közelében. Le akartam tépni a fejét, még a vérét sem szívesen vettem volna, annyira nem tartottam semmire. A harmincas évei elején járhatott, igazából a maga módján csinos volt, ez volt az egyetlen értékelhető benne.
- Csak csináld! Ne feledd, szabadon távozhatsz, többet nem is látsz. Amennyiben sikerrel jársz. Szóval ne cseszd el! - förmedtem rá immár sokadszorra, s ujjaimat szép lassan elemeltem a nyakáról. Pontosan tudta, hogy fájdalmak közepette is képes lennék kitépni a szívét, hiszen az ő szavaival élve "pszichopata" vagyok.
A szemeimet forgatva léptem el tőle, majd leültem az íróasztal tetejére, ami a szoba egyik végében állt. Kíváncsian néztem, miként készül elő az idézéshez, s olyannyira belefeledkeztem, hogy szinte tátott szájjal néztem, ahogy felrajzolja a padlóra a pentagramot. Még sosem láttam hasonlót, így el sem tudtam képzelni, hogyan működik, annyira... elképzelhetetlen volt, hogy a démon egyszer csak megjelenik a szobában.
A gondolataim kicsit elkalandoztak, amíg a boszi tevékenykedett, a bosszún agyaltam, mert nem nézhettem tétlenül, ahogy Ruby és Cedric ellovagolnak a naplementébe. Idegesített a boldogságuk, sőt, maga a fiú is, aki túlzottan ártatlan volt, nem bíztam benne. Annyira unalmasak voltak együtt, mintha az egyik hercegnős rajzfilmet próbálták volna reprodukálni, amiben én vagyok a gonosz boszorkány. Az idegeimre mentek, de végre vissza tudtam venni a testet, visszatérhettem a terveimhez, s minden erőmmel azon voltam hogy az ártatlan Ruby-t elnyomjam. Csak hogy tudja, milyen érzés volt hetekig nézni, ahogy felhőtlenül éli a kis életét, míg én rabként odabent rohadtam, arra kényszerítve, hogy végignézzek mindent. Ezúttal teljes beleszólás nélkül, a sötétségben.
Idegesen doboltam magam mellett az asztallapon, gyilkos pillantásokat küldve a boszorkány felé, aki inkább csak a földet bámulta, miközben valami igét mormolt. Tette a dolgát, de a lassúsága zavart. Amúgy sem terveztem életben hagyni, ám így már egészen biztos voltam benne, nem jut ki a szobából élve.