Kicsit sem hatott meg, hogy minden jel szerint megijesztettem. Pontosan ez volt a célom, de láthatóan nem jött be túlzottan, hiszen ahelyett, hogy sírva elrohant volna még inkább megmakacsolta magát. Mi baja ennek a csajnak? Mármint azt leszámítva, hogy egyáltalán nem normális.
Újra ugyanazokkal jött. Ő Emily, a barátnőmnek képzeli magát és azt hiszi, én meséltem neki a húgomról, Corával meg állítasa szerint találkozott is, mikor megismert. Idegesen szívtam fel magam.
- Soha senkinek sem beszéltem a húgomról - szűrtem a fogaim közül ingerülten.
Ha nem lettem volna olyan feszült biztosan felnevetek ezen az emléktörlős hülyeségen. Az egész helyzet... Nevetséges volt. Valaki durván át akart verni, más elképzelésem nem volt, de ha ez igaz is, csak Cora jöhetett szóba. Mi oka lenne rá? De ha nem az exbarátnőm, akkor ki? Senki sem ismer. Igaz, hogy vannak ellenségeim, de ők nem tudhatnak arról, mit tettem, nem tetováltattam a homlokomra.
Durván megdörzsöltem az arcomat, hirtelen még a mosogatás gondolata is nagyon csábító volt. A lányt figyeltem, ahogy előkapja a telefonját és bizonyítékot próbál találni erre az egész hülyeségre. Mi van, ha nem csak velem szórakoznak? De ha a csajra pikkel valaki, miért kevert bele engem? Ez rohadtul nem tetszett.
Nem kellett látnom a telefonja tartalmát, hogy tudjam nincs ott semmi abból, ami a fejében nagyon is élénken élhetett. Gúnyos mosollyal vártam, hogy megvilágosodjon, de ahelyett, hogy ráeszmélt volna az igazságra, miszerint soha a büdös életben nem találkoztunk még, tovább erőlködött.
- Nem ismerem ezeket az embereket - közöltem vele szárazon. - Mondok még jobbat, cica... - gondolatban képen törtöltem magam, hogy akaratlanul is kicsúszott a számon a becéző szó, mindegy mennyire volt gúnyos. Nem kéne itt összezavarni.
- Ők sem ismernek téged. Sőt, talán nem is léteznek...
Emelte a kezét, gondolom, hogy megfogjon és tovább győzködjön, de hirtelen lefagyott és elsápadt, a következő pillanatban meg már esett is össze. A karja után kaptam, csak egy pillanatnyi késéssel. Így is megüthette magát, de legalább nem törte be a fejét. Hála nekem. Összevont szemöldökkel segítettem fel, bár azt nem mondanám, hogy gyengéd voltam.
- Mi bajod van? - förmedtem rá és kicsit megráztam. Reméltem, hogy nincs komoly baja, na nem azért, mert annyira aggódtam volna az egészségéért. Szimplán nem hiányzott, hogy a nyakamon maradjon.

Amikor rám kiabált, hogy elég, a földbe, vagyis a lépcsőkbe gyökerezett a lábam. Hirtelen megijedtem, és az futott végig az agyamon, hogy valószínű, hogy valami rosszat mondtam. Igen, biztosan a húga miatt akadt ki. Ó, én buta, hogy miért hoztam ezt fel neki… Emlékezhettem volna, hogy ez érzékeny, és mély pont a számára. Lehet, hogy nem ezzel kellett volna kezdnem. Tudni akarta, hogy ki vagyok… Nahát, vajon ki vagyok? Az előbb elmondtam.
- Emily vagyok, Emily Cooper. Már elmondtam. Elmondtam, hogy mi egy párt alkotunk már 1 teljes éve. Elmondtam, hogy meséltél nekem a húgodról, és hogy Cora ott volt, amikor megismerkedtünk. Mit mondjak még neked, amitől elhiszed? – kérdően álltam ott, mint egy virágszál, amit már vagy 2 éve nem locsoltak. Elhervadva. Nem tudtam mit mondjak még neki, mivel álljak még elő, és hogyan tudnám neki bebizonyítani, hogy igazat mondok, hogy higgyen nekem.
- Ácsi ácsi! – szóltam közbe amikor a közös pillanatainkat emlegette. – De igen is érdekelhetnek, és nem csak az én fejemben léteznek! Pont ez az, hogy a te fejedben nem léteznek! Mert kitöröltetted őket! – mondtam gúnyosan, kezeimet karba tettem, és csücsörítve, morcosan néztem fel rá.
Amikor közel jött hozzám, jó érzés volt. Jó érzés volt minden centiméter, milliméter, amivel közelebb jött hozzám. Azt akartam, hogy csak higgyen nekem, öleljen meg, és aztán üljünk le, és találjuk ki mi lesz a továbbiakban. Közben eszem bejutottak a közös fényképek.
- Várj! – nyújtottam felé ismét a mutató ujjamat. - A közös fényképeink! – szóltam rá erősebben, majd a telefonomat előkapva, keresni kezdtem azokat. De, valami furcsa volt, mert nem találtam… A telefonomról fel-fel pillantottam csak a szemeimmel Theora, mintha tudnám mit csinálok, és mintha még mindig keresném őket. Körülbelül 3 perc telt el azzal, hogy a számat ki-be szippantgattam, és próbáltam a képeket megtalálni. De az Istenér sem találtam őket. Hova lettek? Hát, annyi szép közös emlékünk volt, és mindegyiket megörökítettük. Itt kellene lenniük.
- Oké, most nem találom őket… - szólaltam meg halkan. – De, tudom, hogy vannak és … És Theo kérlek… Csak adj egy esélyt, hogy bebizonyíthassam, hogy igazat mondok! Gyere el velem Stefanhoz! Igen, ez az! Stefan Salvatore-hoz! Ő mindent elfog neked magyarázni! Kérlek, adj egy esélyt! – nagy, csillogó boci szerű szemekkel néztem egyenesen Theo szemébe, kérően. Remélem, hogy beleegyezik, és hogy végre Stefan lesz az, aki tisztázni fogja a helyzetet. Bár, mélyen a lelkemben már kezdtem érezni azt, hogy itt lehetséges, hogy nem arról van szó, hogy mindenki kitöröltetett az emlékezetéből. Itt valami sokkal többről lehet szó.
Amikor Theo kezéért akartam nyúlni, hirtelen egy látomás szerűség villant be, amitől teljesen elszédültem, és összecsuklottam a lépcsőn. Egy körülbelül velem egy idős lányt láttam, hosszú fehér hajjal, és egy tőrt fogott a kezében. Legalábbis, tőrnek tűnt. Elgyengültem, nem tudtam tovább gondolkodni azon, hogy ki lehetett ez, és hogy miért láthattam. Mélyen szippantottam magamba a levegőt, majd hosszan kifújtam. Felnéztem Theora, akitől reméltem, hogy segítséget kapok.

Vonallá préseltem a számat, mikor kijelentette, hogy nem megy el. Nehezemre esett nyugton maradni, nem leordítani a fejét, vagy egyszerűen rácsapni az ajtót, de biztos voltam benne, ha így folytatja, akkor akár rosszabb dolgok is történhetnek. Azt meg nem akartam.
Elég hisztérikusnak tűnt, ahogy belefogott, hogy bizonyítsa az igazát. Megint azzal a béna nevű pasassal jött, meg, hogy elvileg gyűlölöm. Megrándult a szám sarka, hiszen nevetséges volt a helyzet, de mikor kiejtette az exbarátnőm nevét lemerevedtem. Nem foglalkoztam azzal, hogy utána milyen hülyeségeket dumált még, csak az zakatolt a fejemben, hogy honnan a francból tud Coráról? Nem, mintha titok lett volna a kapcsolatunk, akár valaki beszélhetett is róla neki, de ezt valamiért kizártam.
Meg akartam kérdezni tőle, de mielőtt kinyithattam volna a számat, abbahagyta az ide-oda járkálást és rám mutatott. Amit mondott, az hideg zuhanyként ért. Tudott Carryről is. Tudta, hogy én... Erről senkinek sem beszéltem. Sőt, még gondolni se gondoltam rá, ha tehettem. Csak Cora tudott róla. Ő küldte volna?
Nyaraló, már megint az a Damon fickó, meg valami átok. Miről beszél ez? Nincs semmilyen nyaralóm. A mostoha szüleimnek volt ugyan, de eladták évekkel ezelőtt.
Miért nem fogja be és mondja el, hogy honnan tud a húgomról? Hiába is kíséreltem meg újra, hogy beléfojtsam a szót, be sem állt a szája. Megmarkoltam az ajtó félfát, olyan erősen, hogy belefehéredtek az ujjaim, és görcsbe álltak, éreztem a szúró fájdalmat és azt a kellemetlen bizsergést, mintha tűzhangyák rohangáltak volna a bőröm alatt.
Megint előjött Cora, de ez már csak a képzelgése része volt. Cora sosem járt itt, nem is tudhatja, hogy itt vagyok. Nem tudom honnan szedte ezt a sok... Nem is tudom mit. Hazugságot? Soha életemben nem találkoztam vele, sosem járt a házamban. Miért állítja azt, hogy meg akartam ölni? Mi ez az egész? Ki ez a lány?
- Elég - a hangom rekedt volt, nehezemre esett megszólalni, vagy akár egyenletesen lélegezni. - Tudni akarom, hogy ki vagy te! Tudni akarom, hogy honnan tudsz a húgomról és arról, hogy mi történt! Tudni akarom, honnan tudsz Coráról!
Élesen beszívtam a levegőt, majd kifújtam. El kellett fojtanom az indulataimat. Ha elvesztem a fejem nem kapok válaszokat.
- Nem érdekelnek a közös pillanataink, amik csak a fejedben léteznek, nem érdekel semmilyen hazugság! Csak mondd, amit tudni akarok! És nem ajánlom, hogy hazudj... - fenyegetően tettem felé egy lépést. - Fejezd be ezt a beteg játékot, vagy a franc tudja mit és válaszolj!

Összeszippantott, már-már kékes ajkakkal néztem körbe a szemeim sarkaiból, hogy mikor hív be. Rápillantottam, és azzal kellett szembesülnöm, hogy egyáltalán nem áll módjába behívni, és egyáltalán nem érdekli mi van velem. Ez nem a régi Theo, gondoltam magamban. Ő már az első reszketésemnél rám adta volna a kabátját, vagy behívott volna. Ez a Theo nem tette ezt, ez a Theo valószínű, hogy igazat mond, a felismeréssel kapcsolatban. Nem ismert meg. Ő volt az az ember, aki az életem meghatározó része volt, az életem első szerelme, és az első olyan ember, akivel mindig, minden körülmények között jól éreztem magam. Most pedig, egy teljesen idegen áll előttem… Vagy pontosabban kifejezve, egy teljesen idegen áll előtte, én. Amikor az ajtófélfára támaszkodott, már tudtam, hogy valahol belül érdekli, hogy mi ez az egész, és hogy pontosan ki vagyok. Ismerem már annyira… Ha nem érdekelné egy csöppnyit sem, már rég rám csukta volna az ajtót… Abban a pillanatban nem is tudtam arra gondolni, hogy vajon mi az oka annak, hogy nem ismer meg. Egyszerűen, csak azzal akartam foglalkozni, hogy végre valamilyen mértékben eltudjam vele hitetni azt, hogy igazat mondok. Ha ehhez be is kell rontanom, le is kell kötöznöm egy székhez, hogy végig hallgasson, akkor bizony ezt fogom tenni.  
A gúnyos szavaira csak összehúzott szemöldökkel, karba tett kezekkel, lekunkorodott ajkakkal, könnyes szemekkel figyeltem, és nem szóltam egy szót sem. Néha el-el pillantottam róla, mert már én éreztem magamat rosszul.
Palimadarat? Gondoltam magamban… Ő az én szerelmem, és azt mondja, hogy palimadarat?
Amikor megkocogtatta volna a homlokomat, a kezét ellöktem jó erősen, hozzám se érjen. Nagyon fájt, hogy ilyeneket beszél…
- Nem, nem húzok el! – egyenesedtem ki, majd letöröltem a könnyeimet, és idegesen szippantottam egy nagyot.
- A neved Theophile Rodes. Itt élsz Mystic Fallsban eléggé régóta. Gyűlölőd Damon Salvatore-t, és Cora a volt barátnőd. Miután vele szakítottál, akkor jöttél össze velem… Vagyis, ez egy kicsit bonyolultabb, mert a kapcsolatunk nem volt egy rózsaszín köd – kezdtem el hadarni mindent, amit tudtam Theorol, és nem hagytam szóhoz jutni, vagy pedig az ajtót rám csapni. Jobbra balra kezdtem el járkálni, az egyik könyökömet a másik kezemre téve, és a fejemet kopogtatva, hogy jobban tudjak koncentrálni, és eszembe jusson valami, amivel jobban tudnék bizonyítani. Hirtelen megálltam, a mutató ujjamat Theora tartottam.
- A húgod! Tudom mi történt a húgoddal és veled, mert te magad mondtad el nekem! Tudom, hogy mennyire fáj, és hogy mennyire rosszul érzed magad miatta. – kezdtem bele a fájóbb érzéseit feltárni, és csak ugyan nem hagytam, hogy az ajtót rám vágja, vagy közbe szóljon. – A nyaralód! Van egy nyaralód! Oda vittétek a testemet Damon-el, amikor össze lett kötve az életünk, és álom átok került rám! Ott találkoztunk utoljára, ott búcsúztunk el. A gyógyírt is ott ittam meg! Én boszorkány voltam, de miattad lettem ember! Mert a farkas ösztöneid túljártak a kapcsolatunkon, és rajtad, és nem tudtad sok helyzetben irányítani. Volt, hogy majdnem megöltél, de akkor is itt voltam. – bemutattam a bejárati ajtón, a konyhára – ott ültem a szekrénynél, amikor te átváltoztál, és majdnem megöltél. De akkor is megnyugtattalak, és túl jutottunk ezen is. – Tovább gondolkodtam, a mutatóujjamat felfele tartottam, Theo felé, ezzel jelezve, hogy maradjon csöndben, mert gondolkodom, és koncentrálok. Majd újabb emlékek jutottak eszembe. – A kakaó! A Grill-ben találkoztunk először, amikor Alexxel a pultnál ültem. Te bejöttél, és rossz kedved volt. Utánad jött a volt barátnőd, Cora, és veszekedtetek. Véletlenül, - gondolkodtam el – na jó, nem véletlenül rád öntöttem a kakaómat. Kiakadtál, de nem voltál velem bunkó… Miután össze vesztetek, utánad mentem, és akkor viszont már ellöktél magadtól. Theo, kérlek! Emlékezz! Én vagyok az! – tettem hozzá kétségbe esett arccal, és én sem hittem el, amit mondtam… Amikor végre, minden jó lenne, most jön egy ilyen… Fogalmam sincs mit csinálhatott Theo, vagy mit csinálhattak az emlékeivel, de kifogom deríteni, és vissza fogom szerezni neki.

Rezzenéstelen arccal figyeltem, ahogy összeszedi magát, vagy legalább kísérletet tesz rá. Zavarodottnak tűnt, és egyre biztosabb voltam benne, hogy nem százas. Talán már rég hívnom kellett volna a rendőrséget, hogy egy lökött csaj betört a házamba. Jó, ez nem volt igaz, tekintve, hogy én nyitottam neki ajtót, de kit érdekel?
Mikor elnevette magát és játékosan oldalba bökött, mintha barátok, vagy fene tudja mik lettünk volna, megfeszültem, de annyira el volt foglalva a zavart gondolataival, hogy észre sem vehette. Nehezemre esett nem csikorgatni a fogaimat, de tartottam magam ahhoz, hogy megvárom, még válaszol a kérdésemre. Majd utána jöhetnek a rendőrök.
Aztán végre kinyitotta a száját, de egyenes válasz helyett megint csak valami zagyvaságot kaptam. Kinyögte, hogy Emilynek hívják, de úgy, mintha minimum tisztában kéne lennem ezzel, majd hozzátette, hogy a barátnőm. Nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek-e, de időm sem volt dűlőre jutni, hiszen folytatta. Valami Damonről beszélt, nevetséges módon átfutott az agyamon, hogy milyen hülye név, és csak az után gondoltam bele a dolgokba. Ah, bár ne tettem volna! Végleg elvesztettem a fonalat.
Mikor azt mondta, reméli csak tréfálok és hozzátette a nevemet lefagytam. Honnan a francból tudja?! Nem mutatkoztam be neki, ez egészen biztos. Talán... Talán a postaládáról olvasta le. Igen, ez logikus.
Az egészben az volt a legfurább, hogy úgy tűnt, tényleg elhiszi, amit mond. Vagy nagyon jó színésznő volt, és velem forgatták a Kandi-kamerát, vagy totálisan lökött. Egyik lehetőség sem tetszett túlzottan.
A legjobb rész csak ez után jött. Komolyan nehezemre esett nem felröhögni. Ilyen nem létezik! Oké, őrült egy világban élünk, de ez már ahhoz képest is abszurd volt! Mikor kicsit közelebb, jött újra megfeszültem. Ideje volt elküldeni, és nyitottam volna a számat, hogy megtegyem, de még mindig volt mondandója. Beszélni akart. Azt mondta, van miről. Hát, szerintem viszont nem volt. Eleget hallottam.
Nem foglalkoztam azzal, hogy megint az egereket itatja, vagy azzal, hogy fázik. Nem érdekelt.
Megtámaszkodtam a kezemmel az ajtó félfán és megeresztettem egy  mosolyt.
- Azta. Majdnem bedőltem - elsimerő pillantással mértem végig, de a hangom csöpögött a gúnytól. Eljátszhatja, hogy ismer, de fogalma sincs milyen vagyok igazából. Ideje volt megvillogtatnom az elbűvölő stílusom, hogy megmutassam neki.
- Figyelj, cica. Ez tényleg lehengerlően jó alakítás volt, le a kalappal, de rossz ajtón kopogtattál. Ha palimadarat keresel, próbálkozz odébb - böktem oldalra a hüvelyk ujjammal, majd kicsit közelebb hajoltam.
- Ha viszont elhiszed, amit itt összehordtál... javaslom, vizsgáltasd ki magad - kocogtattam meg a homlokát, majd elhúztam a kezem, mielőtt rávetné magát, és addig ölelgeti, még kénytelen leszek lerágni. Kinéztem belőle.
- A kedvedért összegzem, látom, nem érted a helyzetet - hirtelen lehervasztottam a mímelt mosolyt. - Húzz el.

Amiközben összesírtam Theo pólóját, éreztem amint ő nem lelkes annak, hogy újra lát. Nem ölelt vissza, sőt, konkrétan annyira ellökött magától, hogy a küszöbön majdnem átestem, de szerencsére megfogott. A könnyeimet törölve, most már kétségbeesett arccal figyeltem őt egy pár másodpercig. Az, hogy megkérdezte ki vagyok, hidegzuhanyként ért, és hirtelen válaszolni sem tudtam rá. Csak álltam ott, és bámultam üveges tekintettel. Ő is kitöröltethette az emlékezetét rólam? Lehet, hogy nem bírta elviselni, hogy már nem vagyok? Ez hülyeség, Theo ennél sokkal erősebb. Azt gondoltam, hogy megakar tréfálni. Elnevettem magam, és oldalba böktem.
- Így üdvözölsz? – mondtam kínosan nevetve – így kell üdvözölni? – komolyodott meg a tekintetem.
Választ nem vártam erre a kérdésemre. Láttam rajta, hogy teljesen komolyan gondolja ezt a kérdést, és hogy tényleg nem ismer meg. De mégis, ez, hogy lehet?
- Hogy érted azt, hogy ki vagyok? Hát én vagyok az, Emily. A barátnőd. – tettem szét a kezemet, miközben érthetetlen tekintettel kezdtem magyarázkodásba.
- Itt vagyok, felkeltem, Damon valószínűleg... – néztem oldalra lehajtott fejjel – meghalt. - Hirtelen visszapillantottam Theora, majd a szemöldökeimet felvonva vártam a válaszára. Bizonyára még mindig nem tudta, hogy ki vagyok.
- Remélem, hogy most csak tréfálsz Theo. – de még mindig nem hagytam szóhoz jutni.
- Mi történt az emberekkel? – tettem szét a karjaimat, miközben a sarkamon pördülve végig néztem a látóhatáromig belátható városon. – Miért nem ismer meg senki? Mindenki kitöröltetett az emlékezetéből? – és ezzel visszafordultam Theohoz. Nyeltem egy nagyot.
- Lehet, hogy nehéz volt neked. És meg is értem. Kitörölted az emlékeidet rólam, mert fájt hogy ,,elmentem” – mutattam az idézőjelet a levegőbe – de most már itt vagyok, és kész vagyok ismét bármit megtenni érted. – mosolyodtam el, és közeledtem felé, hogy újból megöleljem. Reménykedtem benne, hogy behív, hogy beszélgessünk, de még mindig nem hagytam szóhoz jutni.
- Hm. – néztem fel az égre, majd átkaroltam magamat, mert fáztam – Szerintem sok mindenről kellene beszélnünk. – ismét nyeltem egy nagyot – Fázom. – pislogtam nagyokat a szemeibe, és ekkor már hagytam neki, hogy szóhoz jusson, viszont az én szemeimbe könnyek gyűltek. Éreztem, hogy valami nincsen rendben. Theo sosem tenne ilyet, és csak nyeltem nagyon, az ajkaimat összeszippantva, és szipogva. Itt, valami nagyon nincsen rendben. Nem akarok nagy, és félelmetes dolgokra gondolni, de azt hiszem, hogy itt most teljesen komolyan, valami nincsen rendben, és nem győzöm a gondolataimban ismételgetni. Egy pillanatra el akartam hinni, hogy ez az egész csak egy tréfa, és hogyha Theo ki is törölte a velem együtt töltött időt, vissza lehet csinálni. De kételkedtem, hogy ez lenne a probléma.

Unott sóhaj hagyta el a számat, mikor huszadszor is belefogtam, hogy végiglapozzam a csatornákat, anélkül, hogy különösebb figyelmet fordítanék bármelyik műsornak is. Sok értelme nem volt, de legalább lefoglalt és addig sem éreztem értelmetlen késztetést olyan dolgokra, amikhez semmi kedvem nem volt. Például mosogatni. A szemem sarkából a konyha felé lestem, hátha valami csoda folytán voltak olyan jó fejek az edények, hogy elmosták magukat. Szívás, de nem. Hátravetettem a fejem, ezzel együtt megnyomtam a kikapcsoló gombot és feltápászkodtam. Az asztalon még ott volt az ebédem fele, összeszedtem a poharammal együtt és a konyhába vittem. Szöszöltem még egy darabig, próbáltam kerülni az elkerülhetetlent, aztán már épp hozzá fogtam volna, mikor meghallottam a neszelést az ajtó előtt. Nem voltam oda a kéretlen látogatókért, kelletlenül indultam ajtót nyitni.
Életemben nem láttam még a csajt, aki az ajtómban toporgott. Vallási házalónak túl fiatal, süti-árus cserkész lánykának meg túl öreg volt. Nem igazán volt ötletem, hogy mit kereshet itt, nagyon időm sem volt eltűnődni rajta. Az egyik pillanatban még hatalmas szemekkel bámult rám, a következőben meg sírva fakadt. Aztán kinyögött valami tök értelmetlen hülyeséget, és nemes egyszerűséggel a nyakamba borult. Csak álltam ott, mint... Szóval csak álltam ott. Jobb lesz, ha nem teszek hasonlatokat. Bambán bámultam magam elé, és fogalmam sem volt, hány percbe telt, mire végre magamhoz tértem. A csaj addigra összesírta a kedvenc pólómat.
Megragadtam a vállait és eltoltam magamtól, talán kicsit határozottabban, mint szerettem volna, utána kellett kapnom, hogy át ne essen a küszöbön. Nem úgy tűnt, mint aki biztosan áll a lábain. Vagy a négy kerekén. Már, ha volt neki. Az előbbi műsor után nehezemre esett elképzelni, de megadtam neki az esélyt, hogy megmagyarázza, mi ez az egész. Ugyanis nagyon szerettem volna tudni.
- Te ki vagy? - kezdtem a legfontosabb kérdéssel, ami foglalkoztatott.
Még a válaszára vártam, lopva végigmértem. Nem volt ronda, sőt kifejezetten csinos volt. Komolyabban jó ideje nem foglalkoztattak a lányok, csak futó kalandjaim voltak. Könnyen megállapítottam, hogy egy lány a "futókalandos" típus, vagy a "szerelembeesős" fajta volt-e. Az utóbbival sohasem kezdtem. Ez a lány pedig határozottan az utóbbi kategóriába esett és már csak ezért sem volt szimpatikus.

Elköszöntem Elenától, és kisétáltam az ajtaján, könnyes szemekkel. Rengeteg kérdés kavargott a fejemben, amitől csak még jobban összezavarodtam. Eddig is eléggé zavaros volt a kép, de az, hogy nem emlékszik rám, és Damonre sem… Mivel a telefonomban Theo száma nem volt meg, sőt senkié sem, ezért kénytelen voltam elmenni hozzá. Remélem, hogy még itt lakik, és nem hagyott itt. Remélem, hogy örülni fog nekem, és hogy végre átölelhetem. 1 éve várok már erre a napra. Viszont valami még mindig nem hagyott nyugodni. Mégpedig Damon. Lehetséges, hogy Elena azért töröltette ki az emlékeiből, mert meghalt. És ha ez így van, akkor azaz én hibám, és helyre kell hoznom valahogy. Nem hagyhatom, hogy bárki is szenvedjen miattam ezek után. Damon nagyon hiányzik, és nagyon szeretném, ha most vele együtt ünnepelhetnénk a visszatérésemet akár egy üveg Bourbon mellett, nekem mindegy, egyszerűen, bárcsak itt lenne... Vissza szálltam a buszra, és elindultam vissza Mystic Fallsba. Nem értettem semmit, a gondolataim keringtek Theo, Elena és Damon körül. Ha Damon meghalt, akkor Theo arról biztosan tudna. És ha tudná, hogy meghalt, azt is tudná, hogy én ekkor felkelek… De mégsem jött el, mégsem várt rám, tehát lehet, hogy nem tud róla? De az pedig lehetetlen. Erről mindenkinek tudnia kellene, ha Damon Salvatore meghalna… De mi van, ha nem halt meg? Egyszerűen csak szakítottak Elenával, Elena pedig kitöröltette az emlékeit, én pedig valamilyen csoda folytán visszatértem. De akkor Lilyt is kitöröltette volna? Nem, az nem lehet. Őt biztosan nem töröltette volna ki. Valami itt nagyon nem stimmel.
A gondolataim csak úgy özönlöttek rám, fogalmam sem volt már, hogy mit gondoljak. Elvégre, valami biztosan nincsen rendben, de mi az… Talán, ha most Theoval találkozom, ő eltudja magyarázni mi folyik itt.
A másfél óra hamar eltelt ezek gondolatok között, amíg Mystic Fallsba értem. Leszálltam a buszról, és egyenesen Theo lakása felé indultam. Nagyon izgultam, a hajamat igazgattam, a telefonomban az önarcképemet nézegettem, miközben észrevettem, hogy valami fekete picike folt volt az arcomon. Gyorsan megtörölgettem, megvillantottam a fogsoromat a telefonom kamerájába, hogy megnézzem, elég fehérek-e, majd letörölgettem őket kicsit a hüvelykujjammal. A leheletemet a saját markomba fújtam, hogy leellenőrizzem az is rendben van-e. Elvégre, Theo az. Theoval találkozom. Mindig is tökéletes akartam lenni számára. A fekete szoknyámat a szél hátra-hátra fújta, és a hajamat is összekócolta. Pont, amikor a lépcsőhöz értem. Ismét elővettem a telefonomat, megnéztem megint csak a frizurámat, hogy hogyan áll. A nyakláncomat a helyére igazgattam, amikor egy határozott ,,úristen” szócska hagyta el a számat elég hangosan, mivel a nyakláncom valamilyen százforintos boltból volt, befogta az a zöldes szín a nyakamat is. Éppen próbáltam levakarni magamról azt a zöldes valamit, amikor csak nyílni kezdett az ajtó.
Az ajtó mögül előjövő kettő gyönyörű, barna, boci szempár, bután bámult rám, mintha még soha életében nem látott volna. Valószínűleg meghallhatta hogy ott vagyok, az ajtaja előtt. A telefonomat lassan elkezdtem leemelni a szemeim előtt, amikor egy ijedt, de mégis boldog szemmel néztem vissza Theora. Ott állt, és én pedig egyszerűen csak nem hittem a szememnek. Nem jött ki hang a torkomon, egyszerűen csak a könnyeim kezdtek sorban potyogni, mintha vödörből öntötték volna, én pedig egy szót sem szólva, a nyakába ugrottam és átöleltem.
- Itthon vagyok. – tettem az öleléshez hozzá halkan, és a csak szorítottam.