A szavaira kikerekedtek a szemeim. Nem tudtam, hogyan érti, de úgy éreztem, a mellkasomra mázsás súly helyezkedik el hirtelen. Rossz érzésem támadt a szavaitól és annak, amit sugalltak. Már csak ennyi maradt neked, Lionel? Egy emlék? Mégis… miért? Nem tudtam, mi történt vele pontosan, de azt tudtam, hogy minél előbb válaszokat akarok kapni.
A csókja sem volt olyan erőteljes, szenvedélyes, mint egykor. Megrémisztett. Már nem szeret? Erről lenne szó? Más hirtelen nem jutott eszembe. Hagytam elszakadni, majd úgy néztem rá. Már a nyelvem hegyén volt egy kérdés, miszerint van-e valaki más az életében rajtam kívül (és feltehetőleg igazából nála töltötte az elmúlt heteket), mikor belekezdett. Ahogy kiejtette a száján azt, hogy meghalt, egy pillanatra megállt bennem az ütő és úgy éreztem, levegőt sem kapok. Hogy mi? Meghalt? De… de itt van előttem. Akkor mégis hogyan? Hátrébb húzódtam tőle. Féltem, hogy ezek után még mit fog mondani. Vagy… mi is ő… mi? Nem… nem, ő nem változhatott át… Lassan, iszonyú lassan rakódott össze bennem a kép. Balesete volt, meghalt… de élt, itt volt előttem. Jéghideg volt a keze. Ő nem lehet más, csak… És ekkor elváltozott az arca. Láttam az ereket megjelenni a szeme körül. A tekintete más volt. Akár egy szörnyetegé… és az agyarai, ahogy megnagyobbodtak. Felemeltem a fejem és nyeltem egy nagyobbat.
- Vámpír vagy. – Ejtettem ki a szavakat kétségbeesve, mégis egy cseppnyi gyűlölettel a hangomban. Az apámmal vámpírok végeztek. Láttam magam előtt a képet, egy pillanat alatt újraéltem azt a kegyetlen éjszakát, ami összetörte a békés Mystic Fallsról alkotott ábrándjaimat. A vámpírok gonoszak. Egytől-egyig. Nem számít, hogy ki mit mond. Gyűlöltem az összeset és most Lionel egy volt közülük. Ahogy a kezem után nyúlt, elrántottam tőle. Nem engedhettem, hogy hozzámérjen. Többé nem.
A szemeit figyeltem, miközben készültem lemászni az ágyról. Nem csak hogy gyűlöltem a vámpírokat, de vadásztam is rájuk apám halála után. Megesküdtem, hogy békés kisvárosi életet teremtek mindenkinek, aki itt él. És most szembekerültem életem szerelmével. Házasok voltunk, kimondtuk a boldogító igent. De ott volt az az ígéret… az, hogy ez addig tart, amíg a halál el nem választ. Irónikus mód most itt volt előttem Lio. Halott volt. Az érzéseim iránta még éltek, de a vámpírléte iránti gyűlöletem legalább akkora volt.
Ahogy lemásztam az ágyról, egyből a szekrényhez léptem. Kétségbe voltam esve. Féltem. A szívem zakatolt és úgy éreztem, menten kiszakad a helyéről. Fegyverek után kutattam, de hirtelen minden kiesett a fejemből. Kétségbeesve toltam félre a ruhákat, tárgyakat. A szemem sarkából néztem el néha a férfira, de ha közeledett, akkor egyből hátrálni kezdtem tőle.

● 418 szó  ●Lionel   ●
●●

Annyira boldog voltam attól, hogy láthatom őt, hogy újra itt van és érinthetem, hogy nem igazán figyeltem az intő jelekre. Például a jéghideg kezére. Egyszerűen a boldogság elöntötte a szívem, az elmém, az egész testem és kikapcsoltam, immunissá válva ezekre a furcsaságokra. Boldog voltam, hogy Lionelt láthatom. Élt és látszólag semmi baja sem volt, azon kívül, hogy átfagyott odakint.
Hosszan öleltem, szorosan, szinte már-már görcsösen kapaszkodva belé, miközben a kérdéseimmel bombáztam, amiből rengeteg volt, mégis csak néhány jutott eszembe. Elszakadtam volna tőle, hogy rá tudjak nézni, azonban nem engedett. Itt már egy kis részem sejtette, hogy baj van, de a rózsaszín ködtől még homályosan láttam ezt.
A kezeit melengettem, mikor végre megszólalt. Olyan szavakat ejtett ki a száján, amik nem túlzottan illettek bele a helyzetbe. Egyszerre volt kedves tőle és egyszerre vetett fel bennem kérdéseket. Nyitottam volna a szám, hogy megszólaljak, de ő tette ezt meg elsőnek. Az első találkozásunk? Valamiért mosoly szökött az ajkaimra és így hallgattam, ahogyan visszaidézte a közös élményt. Vagyis sokkal inkább az akkori érzéseit. De a keserű nevetése késként hatolt a szívemig. Mi a baj, Lionel? Miért látlak ennyire szomorúnak? Mintha kétségbeesetten kapaszkodnál valamibe, amit már nem érhetsz el. Mi a fene történt veled? Ezek a kérdések kergetőztek a fejemben, az elmémben.
- Miért idézted fel az első találkozásunkat? – Kérdeztem halkan, szinte alig hallhatóan. És ekkor mondta ki, hogy mi történt vele. Nyeltem egy nagyot, lefagyva figyeltem néhány pillanatig, majd a vállaira csúsztattam a kezem, onnan a nyakára, onnan pedig az arcára. Két kézbe fogtam azt, úgy néztem rá, a szemeibe.
- Hogyan történt? És melyik kórházban voltál? Miért nem értesített engem senki erről?! – Halmoztam el újabb kérdésekkel, miközben egyre mérgesebbé váltam. Hisz tudnom kellett volna, hogy baj van! Tudnom kellett volna… ott kellett volna lennem vele, mellette, hogy segíthessek neki. A szívem hevesen vert, ki akart szakadni a helyéről. A szemeit fürkésztem hosszasan, a tekintetemet az övébe fúrva. Aztán az ajkaira pillantottam és odahajoltam egy csókra, mielőtt válaszolhatott volna akárcsak egyetlen kérdésemre is. Még akartam egy pillanatot, mielőtt rám zúdítja a valóságot, azt, hogy mennyire rossz feleség vagyok, amiért nem voltam mellette a nehéz időkben. Az ajkaitól elszakadva néztem fel rá újra.

● 358 szó  ● remélem, jó lett ●
●●

Rettenetesen aggódtam. Hetek teltek el úgy, hogy semmit, de szó szerint semmit nem tudtam Lionelről. Nem tudtam, mi történt vele, hova indult, kivel volt… a telefonját sem vette fel, pedig nem egyszer próbáltam hívni. A rendőrséget is értesítettem az eltűnéséről, de azóta sem került elő. Már a legrosszabb is megfordult a fejemben, méghozzá az, hogy valami komoly baja esett vagy netalántán meghalt, de… nem, ezt az agyam nem akarta elfogadni. Képtelen lettem volna belenyugodni, ha kiderült volna, hogy meghalt. Néha azzal nyugtattam magam, hogy csak elment egy kicsit kiszellőztetni a fejét és… nem, igazából bárhonnan néztem, nem lehetett az, hogy csak úgy fogja magát és eltűnik. Valami oka volt, hogy eltűnt és…
Minden este ilyen gondolatokkal hajtottam álomra a fejem. Forgolódtam. Sőt, az utóbbi napokban már nyugtatót vettem be, hogy egyáltalán aludni tudjak, annyira ideges voltam. Minden nap gyomorgörccsel keltem fel, élő zombiként járkáltam a lakásban és a városban is, vagy amerre épp „kedvem” támadt.
Ez a nap is ilyen volt. Korán reggel keltem, hogy mindent ugyan úgy csináljak, az elejétől a végéig: sorban felhívni Lio ismerőseit, barátait, a rendőrséget, aztán ha nem kapok semmiféle pozitív visszajelzést, akkor végigjárni a városban a kedvenc helyeit és így tovább. De ez a nap is eredménytelenül ért véget és én evés-ivás nélkül, egy zuhanyzás után zuhantam be az ágyba. Gyűlöltem azt, hogy egyedül voltam. Az ágy hűvösnek, a szoba ridegnek tűnt így, hogy egyedül voltam benne. Sőt, maga a lakás is teljesen idegen volt már, amióta Lionel eltűnt. A plafonra meredtem, majd el az éjjeli szekrényen heverő dobozra, amiben a tabletták voltak. Be kellett volna vennem… és fel is ültem, magamhoz vettem a pohár vízzel együtt. A kezem remegett. Kezdtem teljesen kikészülni és nem tudtam eldönteni, hogy a gyógyszerek miatt-e vagy más miatt.
- Hol lehetsz, Lionel? Ugye… nem történt semmi baj? … Kérlek, gyere haza végre… - A könnyeim eleredtek, ahogyan magam elé suttogtam ezeket a szavakat, mintegy értelmetlenül. Aztán idegesen a földhöz vágtam a poharat és a gyógyszeres dobozt is, majd a hajamba túrtam mindkét kezemmel. Tehetetlen voltam. Végül így, ilyen lelkiállapottal feküdtem le. A takarót öleltem, markoltam szorosan, mintha Lionel lenne az, de nem ő volt. Hiányzott, rettenetesen és úgy éreztem kicsit, mintha az ő hiánya visszasodorna abba a pokolba, ahol voltam, mielőtt megismertem őt.
Álomba sírtam magam. Aztán, mintha csak megéreztem volna, hogy visszajött… felpillantottam. A könnyeim már rég felszáradtak, hisz órák óta aludtam, de az, hogy Lionelt láttam magam előtt… felért egy… nem is tudom. Mondjuk úgy, nem hittem a szememnek és azt hittem, a képzeletem játszik velem. Épp ezért még a nevemre sem reagáltam, csak fürkésztem őt, úgy, mintha még sosem láttam volna. Lassan pedig felismertem a megbánást az arcán. Olyan szomorúnak tűnt. Összehúztam kissé a szemem, aztán ahogy hozzámért, összerezzentem. Ő az… itt van. A keze után nyúltam, amit ahogy megfogtam, hidegnek véltem. A szavai viszont egy kicsit talán kizökkentenek az esetleges gondolatokból és felülve egyből, lendületből megölelem.
- Hol voltál eddig?! Tudod, hogy mennyire aggódtam? Mi történt? Lionel… mondj valamit, kérlek! – Szakadtam el tőle annyira, hogy ránézhessek. Rajtam sem láthatott túl sok pozitív érzelmet. Láthatta, hogy kisírtam a szemeimet, láthatta, hogy aggódtam és az elmúlt hetek miatt nyúzott is lettem. De végre itt volt és hinni akartam benne, hogy van magyarázata az elmúlt hetekre és arra, hogy mi is történt pontosan. A kezét fogtam ismét meg, két kézbe. Melengetni kezdtem.
- Hideg a kezed… - Jegyeztem meg, majd érdeklődve néztem a férfi arcára, akit annyira hiányoltam. Még egy halvány mosolyra is futotta tőlem. A szívem megtelt újra valamiféle melegséggel, de valahol… mélyen legbelül féltem valami miatt.

● 591 szó  ● nem bírtam ki, hogy ne írjak ●
●●