Katherine hiába próbált álarc mögé bújni, avagy elrejteni az igazságot, pontosan tudtam, hogy minden szó, amit kiejtettem az ajkaimon, igaz volt. Ha nem lett volna féltékeny, nem próbálta volna folyton-folyvást tönkretenni a boldogságomat… nem próbált volna mindenkit lépten-nyomon elvenni tőlem, na és persze megölni. Féltékeny volt, még akkor is, ha nem vallotta be magának. Mindenem megvolt, amire ő valaha is vágyott: ő a sajátos kis életmódjával önmagától vett el mindent. Nevetett, a szokásos, Katherine Pierce féle, idegesítő módon. Szavai viszont nem azt a hatást érték el nálam, amire számított. Igazából nem hittem el neki egy szavát sem.
- Arra mindig is rettentően irigy voltál, hogy Stefan mellettem döntött és nem pedig melletted… - Húztam apró mosolyra az ajkaimat. - Dehát, őszintén szólva ezt te magad szúrtad el, Katherine... lehettél volna te az, akit választ, ha nem vagy ennyire szánalmas. - A karót szorongattam, azon gondolkozva, tényleg belédöfjem-e. Azaz nem azon, megtegyem-e, hanem a megfelelő pillanatra vártam.
- Az a valaki én leszek, Katherine… nem vagyok már annyira gyámoltalan, mint voltam. Hasonlóan hozzád, én is vámpír vagyok, ha elfelejtetted volna. – Forgattam meg a szemeimet és ekkor láttam elérkezettnek az időt: a kezem lendült, hogy a karót a gyomrába vágjam, azonban ő volt a gyorsabb. A torkomat ragadta meg, majd egy határozott, erős mozdulattal vágott a fémszekrényhez, ami ennek hatására behorpadt és mondhatom, eléggé fájt. A földre zuhantam, a karó útközben kiesett a kezemből. A fenébe… kezdtem úgy érezni egy fél pillanatra, hogy az irányítás kezd kicsúszni a kezeim közül, de persze feladni nem adhattam. Felemeltem a fejem, majd lassan felültem, a szekrénynek támaszkodva. Szinte gyilkos fény csillant a tekintetemen, ahogy újra Katherinere néztem.
- Azt hiszed, Katherine, hogy ennyivel legyőzhetsz…? – Suttogtam halkan, szinte magamnak, miközben igyekeztem talpra állni. Ha támadni készült, vagy támadott, elsuhantam előle, vagy legalábbis próbáltam. Nem adhattam meg neki azt az örömöt, hogy újra fölényben érezhesse magát. A karóért nyúltam, majd felszedtem a földről és azzal fordultam vissza felé. Nem gondolkoztam sokat, odasuhantam hozzá és a szíve felé szúrtam vele. Persze ez nem volt garancia arra, hogy sikerül a tervem, de egy próbálkozásnak épp jó volt.

Tudtam, mit kell mondani, hogy felhergeljem. Világéletemben értettem hozzá, hogyan hassak másokra pusztán szavakkal. A szavaknak erejük van, rombolni és építeni tudnak, és sokszor hatásosabbak, mint egy fizikai lépés. Aki tudja, hogyan használja őket, szinte bármire képes. És Elena csak igazolta ezt a tényt, feszültté vált. Nem állhattam mosolygás nélkül, azt vallottam, hogy az ilyen pillanatokért érdemes élni. Amikor látod, ahogy az ellenséged érzi a vesztét, amikor menekülni próbál, vagy épp ellenkezőleg… Kíváncsi voltam, hogy Elena melyiket választja majd, és nem is kellett sokat várnom a válaszra: kifakadt. Gyenge próbálkozás volt, azt hitte, hogy most először mondanak nekem ilyeneket? Valami azonban mégis csak felkeltette az érdeklődésem, mégpedig az, hogy azt képzelte, az ő életét akarom élni és féltékeny vagyok. Semmi olyan nincs az életében, amire vágynék, vagy ne lett volna az enyém. Egyedül Stefant irigyeltem tőle, de már őt sem tudhatja a magáénak. Csak egy pillanatra lankadta a figyelmem, ő pedig pont jókor szánta magát lépésre, megragadta a karót és kicsavarta a kezemből. Ha akartam volna, esélye sincs, hogy elvegye, elvégre sokkal idősebb vagyok nála, de miért is hadakoztam volna vele egy nyamvadt karó miatt? Így érdekesebb lesz.
-  Hogy féltékeny? – felnevettem. – Azt hiszed ötszáz év alatt, ha akartam volna nem élhettem volna ilyen jelentéktelen életet? – mutattam végig rajta. – Azt hiszed, hogy bármi olyanod van, ami ne lett volna az enyém? Damon, Stefan, halhatatlanság… Nincs semmid – ráztam meg a fejem.
Felhúztam a szemöldököm, mikor nem támadt vissza azonnal. Most akkor még sem akar megölni? Ah, csak nem gondolta komolyan, hogy tényleg dumcsizni fogunk?
-  Mi lesz? –tártam szét a karjaim. - Nem most van itt az ideje, hogy a jótétlelket játszd, Elena. Mindketten tudjuk, hogy innen csak egy valaki fog távozni – és az én leszek, természetesen, de feltételeztem, hogy mondanom sem kell, mert tudja, hogy erre gondolok. – Ideje bejeznünk.
A mosolyom lassan lehervadt, és meg sem vártam, hogy ő lépjen először: megragadtam a torkát és teljes erőből a szemközt lévő fémszekrényekhez vágtam, mielőtt egyáltalán ideje lett volna a karót használni. Elégedetten konstatáltam, hogy az a szekrényajtó, amit eltaláltam vele, behorpadt, és reméltem, hogy annyira fájdalmas is volt, mint amennyire látszott. Ez persze még csak az előjáték volt, ha már eljutottam idáig, kiélvezem.

El akartam búcsúzni Jeremytől és tudtam, hogy nem sok időm van: Bonnie rövidesen eltűnteti a másik oldalt, ezúttal véglegesen… ez pedig egyet jelentett azzal, hogy az öcsémet soha többé, semmiféle módon nem láthatom többet. Megrémisztett a tudat és nem akartam búcsú nélkül elengedni. Holott a szívem mélyén tudtam: ő nem akarta a búcsúmat. Talán épp emiatt szívódott fel és vált köddé, hogy esélyem sem legyen erre. Talán nem akarta, hogy sírjak. Hisz mindenki tudja, hogy én, Elena Gilbert, bizony képes vagyok sírni a végtelenségig… mintha a könnyeim sosem apadnának el. Vajon le fogom vetkőzni valaha ezt a gyenge, törékeny énemet? Tettem néhány lépést, hogy elhagyjam a helyszínt, sőt, minél messzebbre kerüljek a gonosz hasonmásomtól, de az egy szempillantás alatt előttem termett. Nyeltem egy nagyobbat. Tudtam, hogy nem fog hagyni csak úgy elmenni. Tudtam, hogy képes lenne megölni… tudtam, hogy akarja. Azonban nem léptem hátrébb és egy csepp félelmet sem mutattam. Nem akartam megadni neki azt az örömöt, hogy azt érezze: ő van előnyben. Mert nem volt. Nem féltem tőle, hisz tudtam, van nálam valami, egy olyan valami, amivel örökre és végérvényesen tönkretehetem ezt a vámpírt. És többé már… nos, nem lenne vámpír. Majdnem elmosolyodtam erre a gondolatra. Igazából égett bennem a vágy, hogy megtegyem. Annyi keserűség és fájdalom ért már Katherine Pierce miatt nem csak engem, de Mystic Fallsban szinte mindenkit, hogy igazán kijárt volna neki ez a bosszú. Csakhogy engem mindenki jószívűnek, kedvesnek tartott, aki képtelen lenne ilyesmire. Aki meglátja a jót még az olyanokban is, mint Katherine. De… akárhogy próbáltam meglátni a jót ebben a nőben, egyszerűen nem ment. Sajnálhattam volna azért, ami a múltban történt vele. Azért, hogy a gyermekét elvették tőle és nem láthatta felnőni. Azért, hogy a szülei végül kitagadták. Vagy azért, mert Klaus éveken át üldözte és a bosszúja célpontja lett. Vagy bármi másért. Milliónyi okom lehetett volna arra, hogy megsajnáljam, de ezek mellett ott volt az a milliónyi tett, amiért gyűlölhettem. Többek közt sosem fogom megbocsátani neki a tulajdon öcsém halálát, ami mindenképpen az ő lelkén szárad. A kérdésére nem reagáltam, hisz nem akartam vele csevegni. Ugyan akkor… nem volt választásom A szavak, amiket ezután kezdett kántálni, egyre dühösebbé tettek. Dühös voltam rá, és a szavai ezt csak fokozták bennem. Egész testem megfeszült, az arcom is komollyá változott, miközben őt méregettem. A szemeit figyeltem és azon gondolkodtam, mi a fenét döfjek a szívébe, mivel is hallgattassam el.
- Ne merd soha többé kiejteni a szádon az öcsém nevét, Katherine… meg fogod bánni, és ezzel jobb, ha tisztában vagy. – Ejtettem ki végül a szavakat a számon, miközben tettem egy lépést hátra. A kérdések, amiket ezután tett fel… mellkason vágtak.
- Az, hogy te tetted. Tudtam, mindig is tudtam, hogy mennyire könyörtelen és számító vagy, de valahol… egészen mélyen hittem benne, hogy maradt benned valami jó. Viszont azzal, hogy az öcsém életének véget vetettél… Katherine, szánalmas vagy. Egyszerűen szánalmas vagy, hisz képtelen vagy elviselni, ha más boldog. Neked sosem adatott ez meg, de nem gondolod, hogy nem véletlenül nem lehettél sosem boldog? Kivívtad mások ellenszenvét… mindig, mindenhol. Folyamatosan ártasz másoknak, miközben arról álmodsz, hogy olyan életed legyen, mint… mint nekem. Mert rám vagy féltékeny, Katherine. Azt hiszed, elvettem tőled mindent… de igazából Te vagy az, aki mindent tönkre akar tenni és aki el akar venni mindent.
A karóra pillantottam végül a kezében, majd odalépve megpróbáltam kicsavarni a kezéből. Nem akartam megadni neki a lehetőséget arra, hogy ő kezdje a támadást, hisz tudtam, hogy ennek csak valamiféle küzdelem lehet a vége. Talán ideje pontot tenni a kettőnk harcának a végére, ami már olyan régóta tart… Katherine Pierce, ma emberré foglak tenni. Ezekkel a gondolatokkal léptem hátra, reményeim szerint a karóval együtt. Meglepődhetett, hisz a karóval nem szándékoztam újra megtámadni. Egészen másféle terveim voltak.

Évek óta várom a pillanatot, amikor majd megértem, hogy mégis mit esznek ezen a jellemtelen, unalmas libán. Stefan akkor is felfigyelt volna rá, ha történetesen nem az ÉN hasonmásom, hanem egy átlagos senki lenne? Damon akkor is magáénak akarta volna, ha nem én jutottam volna eszébe valahányszor ránéz? Foglalkozna vele bárki is, ha nem kéne folyton megmenteni, meg pátyolgatni? Erősen kétlem. Szomorú, de ez az igazság, amit persze rajtam kívül senki sem mond ki.
A szavai mosolyt csaltak az arcomra, ennél azért valamivel vehemensebb reakciót vártam volna, mivel tényleg miattam halt meg az öccse. A minimum, hogy megkísérel valami teljesen hasztalan és nevetséges próbálkozást arra, hogy végezzen velem. De úgy tűnik, Elena a számtalan rossz tulajdonsága ellenére nem teljesen hülye.. Minő megkönnyebbülés azoknak, akik szeretik. Mikor egyszerűen hátat fordított nekem, lehervadt a mosolyom. Ugye nem képzelte, hogy ennyiben hagyom? Hamarosan az öcsikéjével lehet, csak maradjon nyugton még egy kicsit.
Egy szemvillanás alatt előtte termettem, elvágva ezzel az útját. Ha át akar menni, kénytelen lesz eltakarítani az útból, de az erőviszonyok nem épp neki kedveznek, arról nem is szólva, hogy én sem hiába jöttem ide. Ezt a karó is bizonyítja a kezemben.
- Mi lenne, ha előbb csevegnénk?
Közelebb léptem a hozzá, egy karnyújtásnyira volt tőlem a szíve. Olyan egyszerű lett volna kitépni, vagy beledöfni a karót, de abban semmi élvezet nem lett volna. Nem ilyen halált szántam Elenának, túl sok bosszúságot okozott nekem ahhoz, hogy ilyen könnyen megússza. Abban sem voltam biztos, hogy felfogta-e, mire készülök, habár a karó nélkül is egyértelmű lehetett volna, hogy nem barátkozni, vagy esetleg bocsánatot kérni jöttem.
- Kíváncsi vagyok, hogy miért vagy ilyen higgadt -oldalra biccentettem a fejem. - Jeremy miattam halott, nem akarod megbosszulni? Hisz' olyan fiatal volt még... Előtte állt az élet... Most pedig... Vége.
Hogy a hatás biztos legyen, újra elmosolyodtam. Gyerünk, Elena, érezd át újra a kínt.
- Mi bosszant jobban, hogy Jeremy már sosem fog leérettségizni, egyetemre menni, bla-bla-bla... - egy legyintéssel elintéztem a további felsorolást. - Vagy, hogy én voltam, aki ezt tette vele?

Visszakapcsoltam. Megrázó élmény volt, hisz Damon a szemem láttára törte ki Matt nyakát. Azt hittem, elveszítettem életem első szerelmét… a jéggé fagyott szívem szinte egyből felolvadt. Elsírtam magam, ahogy az érzelmek visszaáradtak belém. Rettenetes volt és fájt és ordítani tudtam volna tőle. Bárcsak kikapcsolt érzésekkel maradhattam volna… ezt kívántam. Fájt. Damon próbált segíteni, de végül nem ő volt az, akinek a tanácsára hallgattam. Stefan azt mondta, kapaszkodjak egy érzésbe és arra fókuszáljak. Hogy mi volt ez az érzés? A gyűlölet, méghozzá Katherine Pierce irányába. Nem érdekelt semmi, csak ez. Csak ő.
Persze azóta a nap óta sikerült összeszednem magam és bőven volt mivel elterelnem a gondolataim. Leginkább azzal, hogy Damon inkább választaná a halált a vérfarkas méreg miatt, mintsem az emberi életet a gyógyírral. Mindezek ellenére őt választottam, mert ő az, akit igazán szeretek és aki iránt soha sem éreztem még ennyire mély és szenvedélyes szerelmet.
Egy időre visszakaphattam az öcsémet, Jeremyt. Vagyis, csak éjfélig. Bonnie vissza fogja húzni a fátyolt és vége, az öcsémet talán soha többé nem láthatom. Nem akart elbúcsúzni tőlem személyesen, de tudom, hol keressem. Épp ezért jöttem az iskolába. Itt kell lennie valahol, csak ezt járt a fejemben. Ám a hangok nem azt jelezték a számomra, hogy Jeremyt találtam meg. Egyből a hang irányába fordultam.
- Katherine? Ne, most komolyan nincs időm rád. Az öcsémet keresem, aki történetesen miattad halott! – Emeltem fel egyből a hangom és nem törődve a szavaival indultam tovább. Bár sejtettem, hogy nem lesz kegyes hozzám, még most sem, muszáj volt tennem egy kísérletet afelé, hogy még egyszer láthassam Jeremyt. Az ő halála volt az utolsó csepp a lelkemben és akkor végleg elszakadt bennem valami, mikor tudatosult bennem az, hogy nincs többé. Sokszor volt rossz a kapcsolatunk, de mégis mindig ott voltunk egymásnak. Nem mehet el búcsú nélkül! Egyszerűen önző mód még egyszer… látni akartam.