Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy tökéletes békében élő család. Az anya, apa és a három kisgyerek élete tökéletes volt, meghitt, szinte már mesébe illő. De aztán kibővült a család még egy taggal, aki megtörte a családi idillt. A szülők tartózkodóak voltak vele szemben, nem dicsérték meg soha, még megszidni se szidták meg, ha rosszat tett, annyira igyekeztek figyelmen kívül hagyni szerencsétlen kisfiút. Ő persze akkor még naiv és ártatlan volt, nem gondolta volna, hogy ennek különösebb, ellene irányuló oka lenne, így mindig kitalált valami kifogást, amiért anyuci vagy apuci épp nem foglalkozott vele. Látta persze, hogy a testvéreivel nem ilyenek voltak, de hát, nem tulajdonított ennek különösebb jelentőséget. Még annak sem sikerült felnyitnia a szemeit, ahogy az idősebb testvérei bántak vele. Nagyon gonoszak voltak vele mindig, ugráltatták, piszkálták a bátyjai, de ő azt hitte, ez a természetes, hisz ő volt a legkisebb. Ellenben a nővére nagyon jó barátja volt, ő mindig meghallgatta, és kedves volt vele.  És neki ennyi pontosan elég volt.
Ahogy azonban egyre idősebb lett, úgy egyre jobban meglátta a valóságot. Nem tudta, hogy miért, de úgy érezte, hogy ő nem illik ebbe a családba. Nem hasonlított egyik szülőjére sem, és ezt mások is szívesen az orra alá dörgölték. Fattyúnak csúfolták, még az iskolában is, de a kisfiú mit sem sejtett az igazságból, vagy ha sejtett is bármit, nem törődött vele, mert mindez ellenére is küzdött azért, hogy elnyerje a családja szeretetét. Később azonban, ahogy cseperedett, már látta, hogy felesleges minden ilyen próbálkozása. A szülei levegőnek nézik, a bátyjai piszkálják, az iskolában csúfolják, egyedül a nővére volt az, aki mellette állt… Legalábbis ő így gondolta, ám valójában a nővér volt a leggonoszabb mind közül. És amikor a már nem is annyira kisfiú ezt megtudta, elhatalmasodott rajta a düh, és úgy döntött, azzá a szörnyeteggé válik, aminek a családja gondolta…


Egy bokor mögött megbújva figyeltem a két rendőrautót, ami az úton körbevette a kocsit és a holttestet, amit én hagytam nemrég a hátam a mögött. Tudtam, hogy meggondolatlan cselekedet volt hagynom, hogy az az alak ennyire felidegesítsen, de a bennem szunnyadó vérfarkas még hevesebbé tett, így még csak nem is tudatosult bennem, hogy betörtem a fejét, amiért nem volt hajlandó odaadni nekem az autóját és a pénzét. Maga a gyilkosság önmagában nem is lett volna probléma, hisz már rég hozzászoktam ahhoz, hogy mások vére tapadt a kezeimhez, azonban nem vettem észre, hogy a fickó titokban értesítette a rendőrséget is. Hét éve voltam üldözésben, igazából az lett volna a meglepő, ha lett volna bárki olyan, aki még nem ismerte az arcomat. De annyi ideig bujkáltam már az erdőben, hogy egyetlen egy másodpercre óvatlanná váltam, és ennek meg is lett az eredménye.
Amíg ugyanis én elbíbelődtem a holttesttel, meg átkutattam a férfi autóját, addigra a rendőrök is megérkeztek ide, nekem pedig nem maradt időm arra, hogy messzebb menjek a környező területektől. Most pedig már szándékosan nem is akartam hallótávolságon kívülre menni, mert először hallani akartam, hogy honnan indítják a keresést az erdőben. Nem akartam úgy járni, hogy véletlenül belebotoljak egyikükbe, mert habár én már egészen jól kiismertem magamat itt, így könnyedén elbújhattam volna bárki elől, de ha egy rendőr megtalál, akkor azt meg kellene ölnöm. Ha pedig megölöm, akkor a rendőrség még több embert küld utánam, főleg mivel forró nyomról volt szó, én pedig ezt határozottan szerettem volna elkerülni. Nem hiányzott, hogy még többen loholjanak a nyomomban, igazából, már igazán megköszöntem volna, ha csak ejtették volna az ügyemet. Teljesen biztos voltam abban, hogy lett volna fontosabb és egyszerűbb dolguk is, mint hogy egy vérfarkas gyilkost üldözzenek. Mert eddig egy véget nem érő játszmának tűnt ez – eddig még soha nem sikerült túlságosan közel kerülniük hozzám, ami alapján azt mondhatták volna, hogy elértek sikereket, így hiába ugrottak rögtön, amikor én szóba jöttem, mint potenciális gyanúsított egy-egy tett elkövetésére, mire ők kiértek a helyszínre, én rendszerint már rég leléptem onnan. Mindig egy lépéssel előttük jártam, s soha nem tudtak túljárni az eszemen. A mai csak egy véletlen balesetet volt, semmi több.
Ez a macska-egér játék már hét kerek éve tartott, azóta, hogy olyan tragikus körülmények között leléptem otthonról, és azt hiszem, pontosan a nevelőcsaládom volt az, aki nem hagyta a rendőrségnek, hogy ejtsék az ügyemet. Biztosan rengeteg pénzükbe került a rendőrök megvesztegetése, de ha rólam volt szó, akkor nem ismertek határokat. A végletekig képesek lettek volna elmenni azért, hogy kézre kerítsenek. A helyükben valószínűleg én is így tettem volna, de mivel nem erről volt szó, örülhettek, hogy még nem bosszantottak fel annyira, hogy visszamenjek értük is, és feltépjem mindnek egytől egyig a torkát. Megérdemelték volna, én pedig nagyon is kedvemet leltem volna a meggyilkolásukban azok után, ahogy velem bántak. De eddig még nem tettem meg mindezt, úgyhogy szerintem határozottan hálásnak kellene lenniük ezért, és nem még tovább üldöztetniük. Örüljenek az életnek, ami még megadatott nekik, és élvezzék ki minden percét, mert még a végén azon kapják magukat, hogy már nincs tovább.
Végül nem kellett sokat várnom arra, hogy a rendőrök eldöntsék, merre induljanak, így amint meghallottam az irányokat, rögtön nesztelen léptekkel eltávolodtam a búvóhelyemtől, természetesen továbbra is takarásban, majd megindultam teljesen másfelé, amerre keresni szándékoztak.
Átkoztam magamat, amiért jóformán én üldöztem el magamat erről a rejtekhelyemről, ahol eddig a legtöbb időt töltöttem, hisz emiatt már nem térhettem ide vissza többet. A rendőrök biztosan értesítették még több társukat, hogy át tudják kutatni az egész területet, amit az erdő lefedett. Ez a nagysága miatt ugyan időigényes volt, de tudtam, hogy még jó darabig szemmel fogják tartani, így kénytelen voltam továbbállni én is.
A következő úti célom pedig nem volt más, mint New Orleans.