Ha ránéznél egy családi fotónkra - amiket anya imád - nem hiszem, hogy bármi kivetnivalót találnál, vagy egyáltalán valami gyanúsat. Mind jólfésült, mosolygós, egészséges, összeillő ruhát viselő, majdhogynem tökéletes családnak nézünk ki. Tulajdonképpen ez a képek lényege. Talán annyira sok különbség nincs is a kép, és az igazság között. Persze, az sosem derülne ki, hogy ha a szemüvegem keresem a fiókban, előbb akadnak a kezembe fa golyók. Anya tart minket össze. Egyedül nevelt fel engem és a testvéreimet. Önzetlenül, de szigorúan nevelt minket, erre szükség is volt, lévén, hogy vadászok vagyunk. Teljesen megbízom anyuban, alig néhány dolog van, amiről nem beszélek vele. Apa egész kicsi koromban meghalt. Nem meglepő, ha az ember vámpírokat öl, gyakori rendszerességgel. Ha vadász vagy, a gyász, a nem várt halál már-már megszokott ismerős, tudom, hogy ez egy fájó pont a családban. Így sosem kérdezősködtem. Hárman voltunk testvérek, én a legkisebb, mind lányok. Olyan tipikus, elválaszthatatlan nővérek voltunk, én idegesítettem mindenkit, ők elviseltek. A legidősebb nővéremmel, Marigolddal volt a legszorosabb a kapcsolatom. Együtt edzettünk, kijavította a testtartásom, keményen bánt velem, de nem félemlített meg. Nem tűrte, ha Shannonnal elszórakoztattuk magunkat az órákon. Nem volt kétség, hogy ő a legügyesebb köztünk. Hiába akartuk tagadni, hiába akartunk elérni az ő szintjére, sosem sikerült. Majdhogynem nevetséges, hogy néhány hónapja Mari nem jött haza. Makacs lány volt, magánakciókba kezdett, majd sosem tért vissza, hátrahagyva a kislányát és minket.
Play by
Alycia Debnam-Carey
Ez az én történetem...
Óvatosan kisöpröm a vörös hajtincseket Lennon arcából. A pici lány erre felemeli az ökölbeszorított kezét a fejecskéjéhez nyomja, és nagyot sóhajt. Az ablakon betörő első napsugarakból tudom, hogy hajnalodik. Megállapíthatom, hogy ma sem aludtam, ami már alig hat meglepetéssel. Valószínűleg nem megyek be az órákra sem. Arra fogom fogni, hogy Lenre kell vigyáznom, ami talán félig meddig igaz is. Ha akarnám, meg tudnám oldani, hogy Shannon vigyázzon rá, vagy anya, vagy nagyiék, de valahogy jobban esik beburkolózni egy hatalmas, puha takaróba, amíg Lennon alszik. Ledőlök Marigold régi ágyára, majd felhúzom a térdem, egyik kezemmel átkarolom, a szabaddal pedig a telefonomért nyúlok. Nevetségesen kevés szám van benne. Pippa neve ott világít a kedvenceknél. Jobban mondva, az övé az egyetlen. A következő üzenetet pötyögöm be: Van kedved ellógni az órákat, és bébiszitterkedni velem? Egy pillanatig hezitálok, hogy vajon tényleg elküldjem-e. Mindig bennem van egy kis szorongás, hogy majd nemet mond, vagy el sem olvassa. Tudom, hogy butaság, de nem bírom levetkőzni. Annyira képtelenségnek hangzik, hogy gondolkodás nélkül képes vagyok ölni, de egy SMS ilyen félelmet vált ki belőlem. Pippa egyszer bevonszolt a tanácsadó irodájába, majd lenyomott a székbe, és egy szó nélkül kiment. Én meg elbőgtem magam, erre Mr. Wright felpattant, oda sietett hozzám, a kezében zsebkendővel, hogy még is mi bajom van. Akkor még Marigold élt, és virult. Nem tudtam mi volt a baj. Nem kellett volna sírnom, mert elvileg minden rendben volt. Csak feleltem történelmen, és alig tudtam megszólalni. Pippa és én akkor még csak alakuló barátság voltunk. Egy lehelettel már több osztálytársnál, akivel elbeszélgetsz néha napján, és akinek nem tudod a szülinapját, csak ha a facebbok emlékeztet. De még nem is olyan barátok, akiktől nem kérsz bocsánatot, ha véletlenül megérinted a combját, ha melletted ül. Mégis, Pippának sikerült észrevennie, azóta sem tudom, hogy a nagyszerű megfigyelési kétségeinek köszönhetően, vagy azért, mert már akkor törődött velem. Odajött az óra végén, megölelt, a fejét a vállamra fektette, majd egy apró puszit adott az arcomra. Alig volt érezhető. Meglepődtem, nem tudtam, hogy pontosan mit kéne csinálnom, és már így is szorongtam a nyilvános beszédtől, és most itt áll a kiszemeltem, engem ölelve. Elkezdtem zokogni, Pippa pedig tűrt, a hajamat simogatta. Furcsa, nem voltam hozzá szokva, hogy a családomon kívül más is megérint. Nyugalommal töltött el, szerettem, ahogy az óvatos keze a fülem mögé tűrte a hajamat, majd megfogta az arcomat. — Héj, semmi baj — hüvelykujjával letörölte a könnyeimet. Ezután kerültem a tanácsadó irodájába. Azt mondta, hogy bár, ehhez nincs képesítése, de szerinte súlyosan szorongom. Menjek el egy pszichológushoz. Vagy pszichiáterhez. Vagy rögtön mindkettőhöz. Persze, ezt nem tehetem, az anyám kiakadna. Szóval gondolom a szorongásom miatt nem megy olyan egyszerűen ez az üzengetés. Azonban ilyenkor mindig eszembe jut, hogy Pippától nincs miért félnem. Ha valami butaságot is írnék, ő megértené. Mégiscsak emlékeztetnem kell erre, de mégiscsak elküldöm az SMS-t. Csak lerakom a telefont, mikor az megzörren. A lány mosolygós képe jelenik meg, mellette pedig az üzenet: "Persze, hogy van! Fél óra és ott vagyok." Egy picit sikítani van kedvem, de csak elfojtott horkantás törik fel a torkomból. Nem kellene hangoskodnom, így csak csöndben figyelem, hogy vajon Len felébred-e. Egy két pillanat múlva, halk, de határozott sírást hallok, mire fölpattanok, egy pillanatig olyan, mintha abba hagyná a sírást, mintha visszaaludna. Csakhogy utána igazán hangosan, teljes, öklömnyi tüdejét bevetve kezdjen el ordítani. Nem vagyok igazán híve, a "hagyjuk, hogy a gyerek megnyugtassa magát" dolognak, így nem kell sok, fölemelem a picit. A mellkasomra veszem, hátha a szívverésem megnyugtatja. Hiába, nem én vagyok az anyja, ettől valahogy mindig megnyugszik. Pici kezecskéjével az arcom után nyúl. Én elkapom, majd a számhoz szorítom a tenyerét és összepuszilom, mire felbugyborékol belőle a nevetés. Valószínűleg nem meglepő, hogy úgy szeretem ezt a pici lányt, mintha a sajátom lenne. Hiába nem ismerheti meg az anyukáját, mi majd emlékeztetjük rá, hogy milyen nő volt. Hogyan táncolt éjszakákon át zokniban és bugyiban, a nagyszobában. Persze, majd tudni fogja, hogy milyen erős volt. A szemünkben, hallhatatlan.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Szer. Okt. 18, 2017 1:28 pm
Gratulálunk, elfogadva
Holly Marlow
Először is: üdvözöllek az oldalon! Örülök, hogy eltévedtél hozzánk és hogy úgy döntöttél, letáborozol nálunk. A karakterlapod olvastatta magát és nagyon tetszett a fogalmazásmódod, a stílusod. Szinte láttam magam előtt az egész jelenetet, a telefont, az sms elküldésével járó vacilálást, majd a kicsi gyermek felsírását. Szerintem jól bánsz a szavakkal, elírásokat sem találtam tulajdonképpen, szóval úgy gondolom, nincs okom belekötni semmibe. Egy valamire azért figyelj: a vadászok élete nem egyszerű és nagyon vigyázz magadra, ami azt illeti. Nem kellene, hogy a kicsi Len téged is elveszítsen, hisz rád nagyon nagy szüksége van! Nos, nem tartalak fel, már csak az arcodat kell lefoglalni és kérlek, ne felejts el írni a Főkarakterek összesítőjébe sem!
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.