Ülj le kérlek. Hagy meséljek el egy legendát. Legendát, mit a történelem írt, s képzelet alkotott, hogy szájról szájra mesélvén, évszázadokon át emlékeztesse megszenvedőit a kínra. A kínra, mely fájdalmaik színpadján játszott aljas játékot, hogy porondmesterét, a Fantomot szórakoztassa.

A  kilencedik század hajnalán, az Egyesül Királyság színpadán, a Viking fosztogatások idejének végén, a  Pennine hegyláncolatának legészakibb pontján élt egy 100 fős nomád csoport. Együttesük alkotta a Lisoghent nevet, mit vérfarkasok viseltek. Erős faj, s felettébb ellenálló, kik a leghidegebb téli napok idején is büszkén harcoltak ellenségeik ellen. Fionel Wherniside győzelemre vezette népét a vámpírok ellen, kikkel örök harcot vívtak az idők kezdete óta. Azonban csatájuk nagyobb port kavart, mint kellett volna. Tucatnyi társuk holtja lepte el Mickle Fell csúcsának ívét. S habár békéjük évekig tartott, azonban rejtélyes veszedelem ütötte fel fejét otthonukban. E veszedelem, a Fantom nevet kapta, mint legádázabb fenevad történelmük során. Az éjszaka leple alatt fiaik s lányaik tűntek el. S mindössze csak egy sötét csuklyát láttak vörösen izzó szempárral. Bárki, ki ellenállást tanúsított a sötét árny ellen, kegyetlen véget ért keze által. Rettegésük közepette csendben tűrték az eltűnéseket. Az alfa rettegésében, tehetetlenségében véget vetett életének. Hamarosan azonban véget értek az eltűnések. Senki sem ismerte okát, s habár néhányukat aggasztotta, legtöbbjük örömében még csak nem is kutatták miértjeiket. Az évszázados csendben örömüket lelvén elfeledték az igaz félelmet. Hatalmas árat fizettek érte. Büntetésük nem volt kevesebb, mint féltve őrzött kincseik elrablása. Kincsek, melyek a jövő pillérjei voltak, gyermekeik személyében. A hatalmas támadás a fekete halál idején érte el falaikat. A falka pestisben haldoklott, a gyermekek pedig sorra tünedeztek el. S lassacskán a falu szívébe terjedtek az események, melyek életeket eszközöltek célja elérése érdekében. Sokan úgy tartották, hogy a Fantom szabadította rájuk a fekete halált, hogy soraik számát tizedelvén még nagyobb csapás érje őket. E tragédia 15 éven keresztül tartott, s ostromolta falujukat. Míg nem a gyermekek visszakerültek bölcsőjükbe, kik az utolsó hónapokban tűntek el. Az új alfa, azonban tartott a biológiai hadviselés további átkaitól, így elrendelte a megkerült gyermekek kivégzéseit. Anyák karjaiból tépték ki gyermeküket, s vágták fel torkukat, hogy a falun túl, pár száz méterre égessék el őket. Azonban néhányan voltak oly eszesek, hogy gyermekeikkel elmeneküljenek a falkából. De mind ezt titokban, miáltal az alfa megtiltotta a falakon túlra való lépést. S habár azt hinnénk a hatalmas tragédiát követően idővel elcsendesültek a dolgok, azonban a falu tragédiája itt még korántsem ért véget. A 17 éves fiak, leányok tértek haza, kiket elsőnek elraboltak. Szinte az összes elrabolt gyermek haza jutott. Azonban az emlékeik hiányosak voltak. Nem voltak neveik. Nem tudták kik ők és mik. Semmit sem tudtak. A második támadás pedig ismét megtörtént ugyan úgy, s akképpen is végződött a 21. század elején.

2010, Október: Ott álltam mezítláb, a bokáig érő sárban, miközben a vállamat kopogtatta az eső. Fakó rongyaim bőrömhöz tapadtak. A tekintetek ostromoltak. Zavart voltam. Csak néztek rám és nem mondtak semmit. Ajkaik ugyan nem moccantak, de arcaik mindent elmondtak, mit tudnom kellett. Rettegtem tőlem. Hisz nem tudták ki vagyok. Csak álltam ott, mögöttem a társaimmal. Mind rettegtünk...
2010, Valamivel Október előtt:
Minden erőmre szükségem volt. A fémrudakat feszítettem szét, hogy kiférvén rajta végtelen fogságomnak véget vessek. Azonban mielőtt még kiszabadulhattam volna a rácsok közül, éles fájdalom hatolt nyakamba. Mint tűszúrás erőszakos módon. Az apámnak nevezte magát, de fogalmam sincs mit jelentett ez a szó. Csak néhány elképzelésem volt, melyeket ő traktált belém. A fekete köpenyes alak, arcán szélles vigyorral. S habár szeretetet ajándékozott volna, sosem jutott túl saját gonoszságain. Gyermekek kerültek elő. Gyermekek, kik akképp jutottak el ebbe a hatalmas építménybe, miképp talán én is. Biztos voltam benne, hogy ő nem az apám, azonban váltig állította, hogy én az övé vagyok. Egészen addig, míg magam is el nem hittem. Ekkor engedett szabadjára, mikorra megnyert magának. Kétségeim soká fedtem csak fel számára, mik kutatásai alatt értek.

- Apám! - kiáltottam fel, miképp igyekeztem visszafogni egy lázongót. - Ketamin! A kettesbe! - kiáltoztam a férfinak ki nem messze volt tőlem. A rácsoknak szorított alakkal előttem mocorogtam, miképp ő rángatózott.
- Eressz el! Ő nem az apád! Elfedted honnan jöttél kölyök! - ordibálta nekem a közel 40 évesnek tűnő fickó. Sose tűnt fel, hogy nem öregszik, csak most. Most, hogy szavai felébresztettek bennem valamit.
Elképedve néztem rá, miközben kellőképp szorítottam a rácsokhoz. De az ő szavai nem apadtak el úgy, miképp az enyémek.
- Te is farkas vagy! Hogy lehetnél egy boszorkány fia? BOLOND! - ordította, s minden egyes szava egy újabb magvat ültetett el paranoiámban- Hosszasan futtattam agyamban az információkat és gyűrűm fontosságát.  Teliholdkor miért nem enged a cellák közelébe? Kérdések ezre lepték el elmémet, mikor a semmiből jelent meg előttem a fekete köpeny ujja, hogy tűt szúrván a férfi nyakába, mely katatónikus állapothoz hasonlót előidézve nyugtatta le.
- Miért tartjuk itt őket? - figyeltem, miképp a földre roskad a férfi a rácsoknak feszülve. Tehetetlen és akarata vesztett volt, ahogy már oly sokszor láttam ezt korábban.
A kérdésemre csak rám pillantott apám, majd megfordult és a műszoba felé vette az irányt. Sietősen, s lendületesen követtem őt, hogy állhatatlanságom végre válaszokra leljen. Igazi válaszokra! - Válaszolj!- förmedtem rá. - Itt tartjuk ezeket az embereket, s még mindig csak a tudománnyal takarózol. Mond hát el apám! Mi tudomány az, mely ily kegyetlenséget eszközöl? - nyált fröcsögve kiabáltam vele, miközben ő csak folyamatosan, feszülten, de mégis ridegen haladt előttem.
- A választ már megkaptad, fiam!- szólalt fel mély, érdes hangján. S midőn kiért a műszobába, állt meg a középen elhelyezkedő hatalmas asztal előtt, melyet jegyzetei ezre lepték el. - Nem tudok újabb válaszokkal szolgálni fiú! Hisz te magad is ismered! Az okkultizmus!
Vitánk aznap este sokáig elhúzódott, míg nem olyan verést kaptam, hogy azt egy életre megmelegedtem.  S ma is oly élesen emlékszem rá, mit hegeim napról napra újra elmesélnek számomra.

Fémrácsos éles csattanása verte fel a folyosót, mi falnak csattanván szabadította ki raboskodó fiakat. Mindenkit kiszabadítottam. Akkor még nem tudtam, hogy az apámnak nevezett valami csecsemőket juttatott vissza bölcsőikbe. Mind betegek voltak. S talán tíz év, s az egész falu halálára lesz figyelmes. Meg kellett győződnöm róla, hogy a gyermekek meghalnak. De ők sehol sem voltak. Valahol nem is bántam, hogy nem nekem kellett megtennem. Azonban meg kellett bizonyosodnom róla, hogy halottak.

Egy néhány éven át menekültem apám haragja elől, míg utam az Egyesült Államokba nem vezetett, hol két éve úgy tűnik nyugalomra leltem. Itt ismerkedtem meg két boszorkány leánnyal, kikben bízván, úgy gondolom, talán békére lelhetek, hogy apám nem kutat már tovább utánam.