New Orleans városa. A francia negyed Royal Street-je, mely eseményeink főbb színtere.  A temérdek Jazz melyet a beton, a falak, a házak, hajdani otthonom magába szippant. Szépsége elmondhatatlan, ugyanakkor meséi elrettenti hallgatóságát. Így nem csoda, ha tudomást sem kívánnak venni arról, mi napról napra lezajlik negyedünkben. Ezúttal a terasztól kívántam szemlélni, az aprónak tűnő életet, melynek tudatlansága és szépsége egyszerre borzaszt el, s ejt ámulatba. A kezemben egy pohárka Bourbont szorongatva pillanatok alatt ragadt magával a félelem. Félelem önmagamtól, ki vagyok. Korábban boszorkányként eltörpültek az emlékek, mit régmúlt magamról tudni véltem. Az éhség, a nehéz dühkezelés. S habár tudtam, hogy sosem volt oly könnyed vámpírlét, de sosem tűnt oly nehéznek, miképp ma. A félelem egyszerűen földbe gyökereztette lábamat, hogy esetleg odaadó kedvesemre egykor halált hozok.
Gondolataimat harsány, megfontolt léptek szakították félbe, miként fivérem aggodalmát hirdetvén igyekezett jobb belátásra bírni. Esetlegesen elkerülni azt, mi elkerülhetetlen.
- Bármit terveznél is.... - Szólalt fel az elnyúló városi zaj háta mögül, az én hátam mögül, mint homályos árny, ki hisz benne, hogy ezúttal jobb belátásra bír kellő nyugalmával, melyet úgy sugárzott magából, mint nap a meleget. - Ne... - Fejezte be mondatát selymes hangjával. Egymásnap préselve ajkaimat, ráncoltam össze szemöldökömet, majd meredve magam elé szólalám meg.
- Az átka miatt haltam meg! Lassan... - Éreztettem vele haragomat, s egyben fájdalamamat, mi haragomat táplálta Finn fivérünk iránt. - Davina előtt. - Ez a falé fájdalom, mily úgy emésztette romlott lelkemet, mint idő a rothadó húst. - Ha másért nem, ezért megérdemli. - Ajkamhoz emelvén poharamat, kortyoltam bele. Az ital maga talán nem hoz számomra megnyugvást, miképp kívánnám, de nem tagadám meg magamtól az ízt, mely jelenleg azon kevesek közé tartozott, mi némileg elősegítette higgadt gondolkodásomat.
- Meglehet... - Szólalt fel ismét Elijah, majd eresztette ki hangját, sóhajba fojtván. Léptei felém közeledtek, elegáns lábbeliét kopogtatva mögöttem a padlón. - De meglehet az is, hogy a legjobb bosszú egyszerűen végleg kitörölni az életünkből. - Bölcs férfiként tekintettem a férfira, ki testvérként, s egyszerre barátként igyekezett felém közeledni. Azonban ezúttal, győzködésével semmire sem ment. Bár jó maga is tudta, hogy akárcsak Nick, úgy ragaszkodom bosszúmhoz. Afféléhez, mi kegyetlen, fájdalmas, s legkevésbé sem emberi. Azt akartam, hogy úgy szenvedjen, miképp én szenvedtem. Miképp Davina. Miképp fivérei! Hangot adtam ellentmondásos elképzelésemnek...
- Nem! - horkantam fel, majd feszülten fordultam fivérem felé, hogy ezúttal szembe nézhessek vele. Hogy teljes vállszélességgel kiálljak megtorlás mellett, mit aljas róka módjára fontolgattam magamban. -  Nem járhat neki a boldog vég! - Haragom teljesen kiült az arcomra. Ráncaim egymásnak feszülve, grimaszként vettek részt ebben a beszélgetésben, miáltal úgy festhettem, mint dühöngő vad, ki fogait villogtatja. Holott nem ellenségem előtt álltam. Sem annak szövetségesével szemben. Annál inkább a humánus megoldások pártfogója volt ezúttal Elijah.
- Még nem hoztam meg a döntésemet! - irányította felém kezét függőlegesen, egymásnak feszült ujjakkal, mintha csak bosszúszomjamat igyekezne kettévágni vele. -Annyit kérek, próbáld visszafogni magad!  - Aggodalma s arroganciája nem ért el többet, mint tüzem további szítását.
- Erről együtt kellene döntenünk! - Haragom szimbólumaként futottak végig arcomon feketévé váló ereim, mik szemeimbe érve sötétítették el azt. Ujjaim, mint veszedelmes csapda feszültek neki az ártatlan, s törékeny pohárnak, mi ezúttal áldozatul esvén indulataimnak, hullott a talajra szilánkokban.
- Fogd vissza magad! - Fenyegető sziszegéssel intett nyugalomra, majd ujját felém lengetve igyekezett úrrá lenni a pillanatok alatt elharapódzott beszélgetésünkön. Azonban mind hiába. Haragomban megragadván mellette lévő széket, lendítve karomat, nagy erővel sodortam a falnak, miáltal darabjaira törvén az ülőalkalmatosságot, igyekeztem nem Elijah-t bántani hirtelen felindulásból.
Lehúzván kezét a díszes rusztikus székről, húzta ki a másikat zsebéből. Elképedve nézett rám, majd szólalt fel döbbenetében, kiegészítvén korábbi mondatát, mely elhagyta ajkait.
- Már ha tudod...- egyszerre volt megdöbbent, s egyszerre tudta mégis, hogy ez fog következni. Az arcától pillanatnyilag megenyhültem. S ha nem is attól, hát a tudattól, hogy irányíthatatlan vadállattá kinővén magamat, váltam a veszett rókává, minek Finn titulált.
Haragtól ittasan, zihálva masíroztam előtte, mint aki bármelyik pillanatban a torkának eshetne. Azonban mi fejemben járt, egészen más volt, mit kimutattam. Legalábbis idővel megenyhülvén zuhantam önsajnálatba, hogy kétségbeesésemnek hangot adván, ezúttal Elijah tudtára adja valódi kételyeimet.
-  Rosszabb, mint emlékeztem. A harag... Az éhség! Azt hittem csupán Finnre haragszom. De mióta visszatértem, egyre rosszabb! - fájdalmam belülről mardosott. A tehetetlenség gondolata, mi ezúttal arra kényszerített, hogy megpihenvén a kanapéra leülve, térdeimre támasszam könyökömet, s a talajt a bámuljam magam alatt.
- Nem tanultam meg kordában tartani. - pillantottam ezúttal a férfira, kinek megenyhült arca az enyémre meredt. S talán jelen helyzetben a legfájdalmasabb az volt, hogy így kellett lásson. Hogy nem a megfontolt ravasz róka voltam, mi képet állítottam magamról a világ elé. - Mert sosem akartam. - szavaimban a fájdalom tükröződött, mi a lehető legvalósabb volt. Mi belülről tépte fel a lelkemet. Mi rádöbbentett arra, hogy miféle szörnyeteg voltam. Mit műveltem. S most, hogy jobbá akarok válni. Hogy meg akarok felelni Davinanak... Képtelen vagyok rá!
- De most szeretnéd...- egyszerre volt ez kérdés, s kijelentés, mi elhangzott Elijah irgalmas szájából.
- Nem bírnám elviselni, ha bántanám Davina-t. - szöktek végig könnyeim arcomon, s egyenest haladtak állam irányába, majd elcsukló hangon, kétségbeeséstől ittasan folytattam.- Bántjuk azokat, akiket szeretünk. Szándékosan, vagy sem. De mindig ez a vége... - merengtem magam elé könnyektől ködösülő tekintettel. - Nem igaz?
S a válasz nem volt több, mint néhány könnyed lépt, mely hozzám vezetve bátyámat, érintette vállamra tenyerét, s a legkevésbé sem azt kaptam, mi most megnyugtatott volna. Ugyanakkor a legőszintébbként is megállta a helyét.
- Mert ilyenek vagyunk. - A torkom összeszorult. Patakokként hulltak könnyeim arcomra. S a gondolat, hogy sosem adhatom meg a kedvesemnek azt, mit megérdemel... A lehető legfájdalmasabb volt.  A félelem szinte felemésztett, hogy valaha is én fogom okozni vesztét. Így mélyen magamba zuhanva, egyedül a fájdalmammal, meredtem magam elé. Hisz képtelen voltam elfogadni azt, mi nevemmel jár. Azt mi vagyok. Azt mivé lettem.