Néha a remény képes felvillanni és kábulatba ejteni. Elhitetni veled, hogy van még egy parányi esély arra, hogy minden rendbe jöjjön. Esély arra, hogy a fivéredből jobb ember váljon. Ha egy ilyennel találkozik az ember, nem hagyja figyelmen kívül. Ezzel az eséllyel találkoztam akkor, amikor kiderült, hogy Hayley, a kis farkaslány valami csodával határos módon terhes lett Niklaustól. Valóban csoda volt. Habár Niklaus nem csupán vámpír, de vérfarkas is volt, mégis… szinte lehetetlennek tűnt, hogy gyermeke lehessen. És megtörtént. Mindenképp tudatni akartam a fivéremmel, de őt, mint mindig, lekötötte valami más.
- Szép estét, Elijah! – Hangzott fel tele iróniával a hangja.
- Niklaus.
- Mily kellemetlen meglepetés.
- És mily nem meglepő fogadtatás. – Reagáltam egyből, gondolkodás nélkül. – Gyere velem. – Biccentettem a fejemmel, miközben egész testemmel az ajtó irányába fordultam. Azonban rögtön falakba ütköztem, mármint, Niklaus felől.
- Nem megyek sehova. – A korlátnak támaszkodott. Visszanéztem rá. – Legalábbis addig, míg ki nem derítem, ki szövetkezik ellenem.
- Azt hiszem, azt már kiderítettem neked. – Ekkor végre láttam némi érdeklődést csillanni a tekintetében. Velem jött.

Áthaladtunk a Lafayette temető felirat alatt. Sietni akartam, hisz egy perc elvesztegetnivaló időnk sem volt.
- Mit keresünk itt? – Kérdezte.
- Tudni akarod, mit tartogatnak számodra a boszorkányok? Kövess. – Válaszoltam nemes egyszerűséggel, miközben balra fordultam. Nem sok kellett, csak néhány lépés és máris ott voltunk, ahol kellett. A kapuk nyikorogva jelezték, hogy megérkeztünk. Én léptem be elsőnek a helyiségbe, ahol már ott várt ránk az egyik boszorkány, Sophie Deveraux. Niklaus mellett álltam, miközben a boszorkányt vizslattam. Azt akarta, hogy a fivérem a segítségére legyen, de mint várható volt, Niklaus nem akart kötélnek állni.
- Ezért hoztál ide? – Fordult felém. – Kell egy farkas egy kutya levadászásához? Ez volt a nagy terved? A baj csupán csak az, hogy nekem senki sem parancsolhat. Főleg nem Ti. – Itt már újra a boszorkányt figyelte.
- Hallgasd végig! – Szóltam közbe.
- Nem kell végighallgatnom. Biztosíthatlak, hogy nincs olyan fontos dolog a világon, amiért hajlandó lennék még fél percet feláldozni az életemből. Elijah, mi ez az őrültség?
- Klaus. – Szólalt meg Hayley, aki ekkor lépett be. – Meg kell hallgatnod őket.
Láttam az öcsém arckifejezését, a döbbentséget, miszerint mit keres itt Hayley és hogy ő miként is kapcsolódik a mi kis történetünkhöz. Megpróbálta ő maga összerakni ezt. A nevetése azt jelezte, hogy rájött – de tévednie kellett.
- Elment az eszetek, ha azt hiszitek, hogy egy alkohol mámoros, egyéjszakás kaland – ne vedd sértésnek, kedvesem – bármit is jelent a számomra!
- Marcel talán megtilthatja nekünk, hogy varázsoljunk a városban, de az egyensúly őreiként így is tudjuk, ha a természet kiforralt valami újat. – Vette át a szót Sophie, aki, reményeimhez híven végre a tárgyra tért. Arra, amiért én tulajdonképpen iderángattam az öcsémet. Nem tudtam, pontosan mire számítsak Niklaustól, de mélyen élt bennem a remény arra vonatkozóan, hogy meglágyul. Egy kicsit legalább. – Például van egy különleges képességem, amivel megérzem, ha egy lány terhes. - Niklaus arcára lassan kiült az értetlen döbbenet.
- Mi?
- Tudom, hogy lehetetlen. – Hangzott Hayley hangja a háttérből. Niklaus felé fordult és így nézett rá, hitetlenül. A szemei csillogtak.
- Mire célzol? – Kérdezte. Még nem rakta össze, hogy akiről Sophie beszélt, az kicsoda.
- Niklaus. – Megvártam, míg hangom elér hozzá és végre rám figyel. Halvány, alig látható mosollyal adtam tudtára a valóságot. - A lány a te gyerekedet várja.


A testvéreimmel tettünk egy ígéretet. Egy olyan ígéretet, amit mindenáron be akarok tartani. Az ígéretet akkor kötettük, mikor apánk megölte anyánkat. Nem mondhatnám, hogy apánk dühe teljesen jogos volt. Inkább egy sértett harcos kétségbeesett lépése szülte ezt a gyilkosságot. Niklaus szeme láttára tépte ki anyánk szívét, majd elmenekült.
A húgunknak szüksége volt a végső búcsúra, így a fivérem rászánta magát, hogy eltemesse.
- Tudom, hogy azt hiszed, utált téged, de ez nem igaz. Csak… rettegett. Sajnálom, hogy hátat fordított neked, de én soha nem fogom ezt tenni. – Emelte a tekintetét Niklausra, miközben a könnyei végigfolytak az arcán. Ekkor léptem közelebb és szólaltam meg.
- Ahogy én sem. – Egészen idáig a háttérből figyeltem őket, de képtelen voltam tovább távol maradni tőlük. A családomtól.
- Együtt maradunk. – Húgunk felváltva nézett rám és Niklausra, majd először a fivérem kezéért nyúlt. – Örökkön-örökké. – Az ígérettel mindannyian egyetértettünk. Megfogadtuk hát, hogy soha nem szakíthatnak el egymástól minket.
Az idők során rengeteg minden történt velünk és igen, olykor a felfokozott érzelmeknek köszönhetően nem mindig úgy viselkedtünk, ahogyan kellett volna. Mégis, a család egy olyan kötelék, amit soha nem szabad elszakítani. Küzdeni kell érte és a jobb jövőért.