Ami nem éppen vidám. Jelenleg harminckettedik évemet taposom, úgy-ahogy magányosan, államról-államra, városról városra járva. Lassan fél éve, hogy elvesztettem ŐT. Igen, számomra, a korkülönbség ellenére Johann a nagybetűs Ő.
Pedig az üldöztetésem kezdetén megfogadtam, hogy nem engedek senkit sem túl közel magamhoz, sőt, az lenne a legjobb, ha teljesen elszigetelném magam. Mellettem mindenki veszélyben volt, akit szerettem, mert egy boszorkány-családba tartoztam, s a néhai, tőlem tíz évvel idősebb nővérem annak idején, húsz éves korában kinyírt egy vámpírnőt. Egy Oleg nevű, kegyetlen vámpír testvérével végzett, s ő úgy állt bosszút, hogy megkeserítette az életem. Elsőnek a nővérem kínhalálát kellet végeznem, akinek szintén nem adott kegyelmet. Azzal a tudattal hagyta itt a földi létet, hogy nem védhet meg engem Tőle.
Mindig üldözni fog. Sose bújhatok el előle, a nyomomban lesz. Amikor pedig megunja a játékot, végez velem, és semmit sem tehet ellene. Sem ő, sem én. Utána a szüleink következtek. A szerencsétlen taxisofőr édesapám, és a boszorkány anyám.
Államról államra menekültem ezek után, próbáltam mindenütt új életet kezdeni, ám ez egy tizenhárom évesnek egyedül nagyon nehéz. Mindenhol kérdezősködnek, de nem mondhattam semmit, sehol, senkinek.
Oklahomából azonnal, élből eltűntem, mert tudtam, hogy ott keresne először, de igazából mindegy volt. Mindig utolért, és figyelmeztetett, hogy az ő kezében van a sorsom, az életem.
A kamaszkorom ezek után, ha lehetett, még borzalmasabb volt. Egyszer nevelőotthonba kerültem.
Arkansas államban sokat sírtam, mert nem sejtettem, meddig maradhatok ott. Hát nem sokáig lazíthattam, Oleg első gyilkosságai után menekültem. Mindig ott motoszkál érdes, karcos hangja a fejemben: az én hibám. A mi hibánk. Valakinek fizetnie kell a testvéréért.
Arkansasból aztán nagy huzavona után egy nevelőanyához kerültem, aki frissen hagyta ott a párját, mert az nem akarta vállalni a gyereket, pedig anyagilag simán kijöttek volna. De a pasas nem akart elköteleződni, a nő meg nem bírta a magányt. Ott maradtunk hát, miután befogadott engem, egymaga. Jó sokáig éltünk együtt, én végig azt hazudtam, hogy balesetben haltak meg a szüleim. Ha tudta volna az igazságot, bizonyára nem igényelte volna olyannyira a társaságom.
A következő néhány év nyugodtabban telt. Beilleszkedtem nevelőanyám, Janice vezette csonka-családomba, és Kentucky-ba költözünk, miután a szülei rábeszélték, hogy ugyan már, csak jobb lesz ott, nem leszünk egyedül, és még ők is segítenek a gyereknevelésben. Kedvesek voltak, szerettem őket, de ahogy az velem történni szokott, Olegnek hála, nem sokáig tartott ez a röpke boldogság. Louisville-ben éltünk, méghozzá egészen tizenöt éves koromig.
Janice meghalt. Újabb élet. Már meg sem számolom, mennyit ölt meg Oleg, miattam. A játéka miatt. Sosem értettem, miért az én hibám, és miért rajtam kellett csattannia az ő ostorának.
Mystic Falls következett a soron, egy rakás kisváros után. Itt találkoztam Johannal, eljátszottuk a normális ember szerepét, randevúzni kezdtünk. Ő elfogadott olyannak, amilyen voltam. Rögtön felismerte a jeleket, és biztonságba igyekezett helyezni. Ahová csak tudott, elkísért, ő estin végezte a tanulmányait, csak néha kellett elutaznia, de a háza küszöbét olyankor nem hagyhattam el. Egészen a mostani évig éltünk közösen, a barátságunk szerelemmé nőtte ki magát.
- Tudod, mit szeretek benned a legjobban?
- Nem, mit?
- Azt, hogy elfogadtál olyannak, amilyen vagyok.
- Butus. Természetes. Te is elfogadtál engem. Pedig vámpír vagyok szintén, de szeretlek, és megvédem, ami fontos nekem. Régen volt, hogy szerethettem igazán. Titkok nélkül – suttogta akkor a fülembe.
Az emlékek hatására borzongás futott át. Tizenöt évet éltünk le együtt, szinte álompárnak látszottunk, bár súrlódások köztünk is akadtak, nem kis számban. Elsősorban a korkülönbségből fakadt, hiszen ő huszonhat évesen változott át, valamikor az oregoni aranyláz idején, onnan származott az ő családja, amelynek tagjait indián rajtaütés során mészárolták le. Másfél évszázad… és akkor még ott volt az, hogy egy fajtársa üldözött engem, ami nem kissé borított ki. Féltem és féltettem őt is.
A háza védelmet nyújtott, miután átíratta a nevemre, és csak úgy jöhetett be ő is, hogy én megengedtem neki, beinvitáltam. De én magam soha nem hívhattam meg senkit. Ő jobban féltett engem. Ő javasolta azt is, hogy igyak verbéna-teát, mert így bár sok mindenben őt is korlátozom, de Oleg nem férhetett hozzám.
Egészen tavaly nyárig élhettünk így. Biztonságban. Aztán összevesztem vele. Nem akartam tovább inni a teát, nem akartam tovább félkapcsolatban, félig zárkózva élni. Ember akartam lenni újra.
- Te ezt nem értheted, neked sosem volt ilyen veszélyben az életed! Nem üldözött senki! Oda mehettél, ahová akartál, de nekem ebből elég! Élni akarok – kiabáltam, s azonnal megbántam a szavakat, amiket akkor, aznap a fejéhez vágtam, amint ránéztem fájdalmas fintorba torzuló arcára.
- Hidd el. Pontosan értem, mit akarsz. Nem kockáztathatunk, Oleg a nyomodban van.
- Meddig várjak? Amíg újra kinyír valakit, aki fontos nekem? Akár téged? Inkább akkor szakítsunk most.
- Nem.
- De. Muszáj.
- Nem, nem muszáj. Gyere vissza, Leticia!
Így elhagytam a házat, mindent felrúgtam heves indulatból cselekedve, és megfizettem az árat érte, mert Johannak, az én kedves flamandomnak nem volt ékszere, amivel védhette volna magát a naptól. A kezeim között porladt el, miattam. Mert megpróbált megvédeni Olegtől. Önmagamtól. És így Oleg ismét a markában tartott. Ezúttal egy gyereket is kaptam a pakkba. Egy másfél éves babát. Az egyik áldozatának a csecsemője. Undorodom ettől a férfitől.
Sőt, nem is nevezhető annak.
Gyakorlatilag most tőle függ az életem. Most már anyukaként is funkcionáltam, úgyhogy az összes lépésemet alaposan át kellett fontolnom. Oleget sose hagyhattam ki a képből.
Viszont, amíg a verbénát iszom, nyújt valami kis reményt a számomra, és persze, Nadine-t, a kislányomat is védem, ahogy tudom. Talán egyszer vége lesz ennek a rémálomnak. Talán újra merhetek szeretni.
Talán nem lesz több áldozat, ha Oleg végre megbocsát, és nem rajtam tölti ki a gyászát, a haragját.