I’ve been in love. It’s painful, pointless and overrated.
Egy szép, teliholdas éjszaka volt, amikor visszatértem Mystic Fallba. Furcsa érzés volt újra itt lenni, talán kissé nosztalgikus volt – olyan emlékeket idézett fel bennem, amiket legszívesebben csak elfelejtettem volna. Például amikor még mondhatni minden a legnagyobb rendben volt, Katherine is velem volt, és nem volt annál nagyobb gondom, mint hogy hogyan győzzem meg őt arról, hogy igenis készen állok a vámpírlétre. Ő persze vonakodott, és csak nevetett rajtam – a mai napig nem sikerült megértenem, hogy mit talált bennem olyan viccesnek, mindenesetre elfogadtam ezt is, mint ahogy azt is, hogy közben ugyanúgy az öcsémmel is össze-összejárt. Persze, igyekeztem minél kevésbé figyelembe venni ezt, vagy úgy tenni, mintha nem tudtam volna róla, de Katherine nem leplezte előttem kicsit sem, hogy kihez vonzódott jobban. Pedig ahhoz kétségem sem fért, hogy az ágyban én voltam a jobb – akkor pedig a jelenről ne is beszéljünk!
Ilyen gondolatok kergették egymást a fejemben, mint ahogy a macska szokta tenni a farkával – tudjátok, körbe és körbe -, miközben egy elhagyatottabb országút kellős közepén feküdtem, tekintetemet a Holdra szegezve. És nem, mielőtt megkérdeznétek, nem bolondultam meg, még csak nem is ittam – egyszerűen jól esett csak úgy ott lenni, mintha nem lenne semmi dolgom. De természetesen volt, elvégre nem véletlen jöttem vissza a szülővárosomba – erről mindenesetre jobb nem is beszélni.
Már épp azon voltam, hogy felkelek, és jobb elfoglaltság után nézek (kissé meguntam, hogy a hold fényével sütessem magam, illetve nem akartam tőle annyira kifehéredni, hogy úgy nézzek ki, mint egy hulla. Ja várjunk, hisz lényegében az voltam!), amikor hirtelen egy oly jól ismert hang ütötte meg a fülemet.
Fejemet egyből oldalra fordítottam, hogy megbizonyosodhassak abban, hogy az érzékeim nemcsak játszottak velem, hogy nemcsak képzelődtem, hanem tényleg
Ő volt itt. Ahogy megláttam az arcát, mintha kikapcsolt volna az agyam, egyből megjelentem előtte, kicsit sem foglalkozva azzal, hogy valójában anonim akartam maradni még egy darabig.
-
Katherine... – szólaltam meg semleges hangon, elrejtve a valódi érzéseimet, de arcomon egy félmosoly játszott, ezzel elárulva azt, hogy valójában én is megvagyok meglepve, s hogy vonakodok elhinni, hogy ez a valóság.
A várt felismerés azonban elmaradt, a csaj csak értetlenül állt előttem, kezében a telefonjával, amit látva lehervadt a mosoly az arcomról. Ő nem Katherine volt.
-
Öm... nem, én... Én Elena vagyok – válaszolta, miközben még a háta mögé is nézett, mintha félt volna tőlem. Én meg még mindig kissé a sokk hatása alatt voltam, amiért azt hittem, Katherine-t látom – persze, hogy is lehetett volna ő, hisz ő fogságban volt abban a barlangban -, így az agyam még kissé tompa volt, és lassan kapcsoltam.
-
Ó... csak... pont olyan vagy... – Hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak neki, hogy mentsem még a menthetőt ebben a roppant kínos szituációban.
Hihetetlen, a nagy Damon Salvatore összekeveri Katherine Pierce-t egy egyszerű, mezei lánykával! De mindettől függetlenül, tudtam, hogy kiköpött hasonmása volt, és ez kissé nehézzé tette a számomra, hogy magamhoz hűen viselkedjek. –
Ne haragudj, csak... nagyon hasonlítasz valakire – próbáltam kimagyarázni ezt a fatális tévedésemet, miközben tettem egy-két lépést Elena felé, bár ez látszólag nem volt olyan jó ötlet. –
Damon vagyok – mutatkoztam be végül, hátha ezzel tudom kissé oldani a hangulatot. Valószínűleg ez sem jött össze.
-
Nem akarlak megsérteni, Damon, de... elég hátborzongató, hogy ezen az elhagyatott helyen vagy – felelte végül. Ami meglepő volt, hisz nem rohant el sikítva, amiért egy pszichopata őrült megszólította éjnek évadján ezen a kietlen, mindenkitől távol eső helyen. Volt kurázsi benne, az már biztos, de persze nem akartam, hogy tényleg pedofilnak, exhibicionistának vagy bármi más kretén dolognak tituláljon.
-
Ezt pont te mondod? – vágtam vissza. –
Te is itt vagy tök egyedül – tettem még hozzá egy halvány mosolyt is megengedve magamnak.
-
Mystic Fallsban soha, semmi rossz nem történik – tárta szét kissé a karját, és magyarázta meg, hogy miért nem fél egyedül ilyen időben ilyen helyen. Milyen kis naiv volt! Ha tudta volna a valóságot... De nem akartam lerombolni az illúzióit, ezért inkább nem szóltam semmit – biztos voltam abban, hogy majd ő is megtapasztalja, milyen is az igazi élet Mystic Fallsban.
-
Összevesztem a fiúmmal – szólalt meg újból ő, feloldva kissé a kellemetlen légkört, ami kezdett egyre jobban ránk telepedni.
-
Na és min? – kérdeztem egyből, miközben meg sem fordult az a fejemben, hogy valószínűleg nem egy vadidegennek fogja kiteríteni a szerelmi életét. –
Ha szabad tudnom – tettem még gyorsan hozzá, felemelve a kezeimet is, hogy ezzel is mutassam, nincs semmi rossz szándékom, csak érdeklődöm, de ha nem akarja, nem kell elmondania, én nem kényszerítem semmire.
-
Az életen, a jövőn... Ő már mindent eltervezett – válaszolta Elena. Látszott rajta,hogy nem volt oda ezért a krapekért, vagy csak azért nem, hogy ennyire rámászott, és szinte ő akarta irányítani az életét? Hát, az ilyeneket én is utáltam, szóval teljesen megértettem.
-
És te ezt nem akarod? – Elena csak tanácstalanul, bizonytalanul vállat vont.
-
Nem tudom, mit akarok – vallotta be. Most mondanám, hogy őszintén, de igazából nem volt az, csak nem akarta kimondani azt, amit valójában érzett.
-
Ez nem igaz – feleltem mindent tudóan. –
Azt akarod, amit mindenki más.-
Mit? Egy rejtélyes idegent, aki mindenre tudja a választ? – kérdezte mosolyogva, mire nekem is nevetnem kellett kissé.
-
Fogalmazzunk úgy, hogy elég tapasztalt vagyok – mondtam inkább ezt, minthogy közöltem volna vele, hogy már a százat is rég elhagytam, és hogy valójában vámpír vagyok, az embereket pedig sokkal könnyebb kiismerni, mint azt ő sejti, főleg ha van rá ideje az illetőnek. –
Tudok egyet, s mást – tettem még hozzá magabiztosan, mert láttam, hogy Elena nem igazán akart hinni nekem. Pedig rám volt írva, hogy Mr. Tökély.
-
Nos, Damon, halljuk. Mégis mit akarok? – Még mindig nem hitt nekem, de ez nem zavart engem, hisz úgyis tudtam, hogy nem tévedek, és ha ezt az ő tudtára is adtam, már ő is tudni fogja, hogy nekem mindig, mindenben igazam van.
Egy szívverésnyi ideig vártam, majd lassú léptekkel megindultam felé, miközben szemeimet egy pillanatra se szakítottam el az övéitől.
-
Olyan szerelmet, ami felperzsel. Szenvedélyt akarsz, és kalandot. És még egy kis veszélyt is. – Hallottam, ahogy Elena szívverése egy kissé felgyorsult a szavaim hatására, tehát eltaláltam, igazam volt.
Csak, mint mindig.-
És te mit akarsz? – kérdezett vissza, mire egy pillanatra a tüdőmben ragadt a levegő. Na persze nem azért, mert zavarba jöttem a kérdéstől, sokkal inkább, mert nem tudtam, hogy mit feleljek neki. Mielőtt azonban kinyithattam volna a számat, egy autó dudálását hallottuk meg, ami egyre közelebb ért hozzánk. Ezt hallva Elena egyből hátrafordult, és közölte, hogy megjöttek a szülei érte. Mikor visszafordult felém, én egyből elkezdtem szuggerálni őt.
-
Azt akarom, hogy mindent megkapj, amire vágysz. De most el kell felejtened, hogy ez megtörtént. Még nem derülhet ki, hogy a városban vagyok – feleltem, majd pár másodperces hatásszünetet tartottam, miközben kissé szórakozott mosoly játszott ajkaimon. -
Jó éjt, Elena – búcsúztam el tőle, majd a következő pillanatban már ott sem voltam, ő pedig szépen elfelejtette, hogy mi ekkor találkoztunk.
I will always choose you.
Annyira süvített a szél, hogy azt hittem, a fákat rögtön gyökerestül ki fogja tépni. Teljesen világ vége hangulat uralkodott, amin normál esetben még jól elpoénkodtam volna, de most valahogy nem volt kedvem hozzá. Tudjátok, hiába néztem szembe a halállal már számtalanszor, hiába hittem a fene se tudja hányszor, hogy nekem most végem, valahogy még mindig nem tudtam hozzászokni. Régebben talán szándékosan kerestem az ilyen helyzeteket, talán szándékosan akartam kivívni a sorsot magam ellen, de akkoriban nem volt semmi veszteni valóm. De most... most volt, és persze ilyenkor ér utol a végzet.
A karma – biztos most bűnhődök a sok rossz dologért, amit eddigi pályafutásom során elkövettem. Hisz tudjátok, a rossz fiúknak nincs happy ending.
-
Ennek a helynek annyi, igaz? – kérdeztem, vagyis hát idézőjelben, hisz magam is tudtam rá a választ, miközben odaléptem Bonnie mellé.
-
Igen – felelte ő, mire egyetértően bólintottam egy nagyon aprót a fejemmel. Hát persze, hogy ennyi. Megint éreztem a késztetést, hogy valami frappáns kis poént bedobjak, de semmi ütős nem jutott az eszembe, ami nagy szó, ha velem kötötték össze.
-
Tudom, hogy legalább egy millió ember van, akivel szívesebben lennék itt most, de... – kezdett bele Bonnie rám pillantva, miközben megfogta a kezemet. Először meglepődtem, nem értettem, hogy miért csinálta ezt, de aztán nem utasítottam el a közeledését. Valahogy megnyugtató volt, hogy nem egyedül kellett mindezzel szembe néznem.
-
Maximum pár ezer – villantottam rá még egy utolsó mosolyt, amit ő is viszonzott egy halvánnyal. Aztán fejemet előrefordítottam, hogy lássam, ahogy a végzetünk közeledik felénk. A fény egyre erősebb lett, egyre jobban elvakított.
Hamarosan vége lesz – ez volt az egyetlen dolog, ami visszhangzott a fejemben.
-
Szerinted fájni fog? -
Nem tudom – válaszoltam teljesen tanácstalanul, majd mielőtt bármelyikünk tudott volna még mondani valamit, a fény hirtelen kiteljesedett, és megszűnt minden körülöttünk – megszűntünk mi is létezni.
Aztán a következő pillanatban újra megjelent körülöttünk az erdő.
Valami nem stimmelt...Meglepetten, szinte már sokkolódva néztem körbe, egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy mi történt. A halált sok féleképpen elképzeltem már, de ez... ez sehogy sem passzolt.
-
Ennek a világnak nem meg kellett volna semmisülnie?! – tártam szét a karjaimat csak kissé sokkos állapotban. Úgy éreztem, mintha jól becsaptak volna engem. Mintha ez a világ szórakozott, gúnyolódott volna velem. –
Bonnie! Mit rontottál el?! – kértem számon egyből a lányt, de ő is ugyanolyan tanácstalan volt, mint én. Elkezdett valamit szabadkozni, meg magyarázni, de őszintén szólva, nem igazán hallottam belőle semmit.
Hogy miért? Mert rohadtul nem éreztem magam halottnak! Minden olyan valós volt, mintha az előbb nem pusztult volna el egy világ körülöttünk, ráadásul még szellemek se lehettünk!
Mégis mi a franc folyik itt?-
Mi akkor most... életben vagyunk még? – Muszáj volt beszélnem. Nem mintha előrébb kerültünk volna tőle, de muszáj volt tennem, mondanom valamit, különben biztosan megőrültem volna. Na jó, ennek valószínűleg még így is megvolt az esélye, sőt, ez tűnt eddig a legjobb magyarázatnak.
-
Damon! Fogalmam sincs, hogy mi történt jó?! De szerintem igen, még életben vagyunk... Menjünk és nézzünk körül. – Csak bólintottam egy aprót Bonnie válaszára, de úgy éreztem, egyetlen szót sem tudok szólni. Mert egyre inkább kezdtem én is úgy érezni, hogy igen, nem haltunk meg, de akkor ez azt is jelentette, hogy van még remény... hogy még visszatalálhatok Elenához.
Még nem veszett el minden.Éreztem, ahogy egyre jobban visszatér belém az erő, a határozottság. Hisz immáron tudtam, hogy mi a feladatom, hogy mi a dolgom.
Elena, várj rám!