» Míg a halál el nem választ.. «
Mindenki esküdni merne a szerelem szépségére, s eszményiségére. Úgy beszélnek róla mások, hogy azon olykor magam is ámulatba ejtően csodálkozom, míg máskor eszembe jutnak az árnyalt részletek, s érezni vélem mindazt, amelyet már talán a feledésbe kellett volna küldenem. Mégis mindahányszor eszembe jut az egykori férjem halála, nos tova sodródom a szakadék széléhez, onnan bámulva lefelé a végtelenségbe. Tényleg ez lenne az? Maga a vég? S bár a tűz oltárán kellett volna feküdnöm, lángra lobbanva vele, végérvényesen megszűnve, de ehelyett itt vagyok. Otthon az egyetlen olyan taggal, aki iránt még érzek valamit, s aki a világot jelenti nekem -, az én drága gyönyörű fiammal.
Belépek hozzá, lehajolva mellé, betakargatva őt gondoskodón. Hosszan fürkészve ártatlan arcát, s annak minden egyes vonását. Tetszik az a féle béke, amely körül lengve, elhiheti velem is egy pillanatra az élet szépségét, s ha másért nem, nos érte élnem kell. Nem nőhet fel nélkülem, nem hagyhatom magára, hiszen már csak én maradtam a számára. Bal kezem ujjaival finoman érintem a homlokát, végig simítva rajta egészen az álla szegletéig. Néhány tincset végül hátratűrök, aztán megmozdulok, felállva, és hátat fordítva indulnék el, miként én is álomra hajtsam a fejemet. De ekkor...
- Anyám.. - Üti meg a lágy hangja a fülemet, mire én megállok. Felé fordulok, tudva azt, miszerint a tettemmel felébresztettem, holott nem kívántam megzavarni az álmát. Egyszerűen csak ránéztem. Az anyja vagyok, és féltem. Félek, hogy nem törődöm vele eleget, hogy... nem vagyok eléggé jó a számára, pedig igazán igyekszem. De a férjem halála óta, minden annyival nehezebb. Egyedül nevelem, és a tovább lépés gondolatára még egyelőre görcsbe rándul a gyomrom. Élni akarok, s talán a későbbiekben szerelemre is vágyom, de most... most még túl frissen élnek bennem az emlékek, amelyek az egykori szerelmemhez kötnek.
- Kisfiam.. - Megyek oda hozzá, leguggolva pontosan elé. - Késő van, aludj szépen tovább... - Borzolom össze mosolyogva a haját.
- Maradj itt velem éjszakára, kérlek.. - Suttogja, szinte alig meri kimondani a szavakat.
- Maradok, örökké itt leszek veled. - Megértően figyelem, ahogy végül bemászom a hátához, ezáltal magamhoz ölelve. - Aludj csak. - Nyomok egy apró csókot a homlokára, simogatva a kis fejét, amíg el nem alszik. Ezt követően pedig én magam is ledőlök, vele aludva át az estét, hogy holnap egy sokkal szebb napra ébredjünk meg.

» S az élet fel nem támaszt.. «
Ezer év... Hosszú idő. Számtalan kihagyott emlékkel, a világ megváltozásával, amelyet a túloldalról nyomon követhet az ember, ha mindazt úgy óhajtja. De voltaképpen, minek fájdítsa valaki a szívét az élők látványával? Így hát a mélységes sötétségbe burkolóztam. A magányba, amelyet a túlvilági oldal nyújthatott... legalábbis egészen eddig. S hogy miért csak eddig?
Éreztem, miként az ereimben újra vér csörgedezik, s ahogy a tüdőmbe ismét levegő áramlik. Nagyszerű érzés volt, mintha tényleg élhetnék. Aztán kipattantak a szemeim, az ég felé pislogtam hosszasan, míg egy ismeretlen férfi nem magasodott fölém. Nem tudtam ki ő, bár a nevemen szólított újra, meg újra. Mellette egy nő állt, valami ismeretlen nyelvet hadoválva. Talán varázsigét? Erőtlenül próbáltam megkapaszkodni valamiben, de nem ment. Megmozdulni sem tudtam, csak kábán oldalra fordítottam a fejem. Régies nyelvezeten szólaltam fel, amelyet a legkevésbé sem érthettek, aztán a következő emlékem az, hogy elájulok. Újra magával ragadt volna a sötétség?
A későbbiekben megértettem azt, hogy mit szeretne; a bosszút, amelyet én is óhajtottam. Vadásznak tanított, az utódjának szánt, s miután meghalt egy korcs miatt, nos átvehettem a helyét. Rajtam volt a tetoválás, s bennem élt az ösztön. Ölni akartam, mindent, s mindenkit, aki vámpírnak volt avanzsálva. Új életet kezdhettem, s ezt semmi pénzért sem dobtam volna el..

» Hogy újra rád találjak.. «
Aznap éjszaka a Whitmore főiskolára mentem. Ahol persze, buliztak a diákok, én pedig elvegyülhettem a tömegben. Természetesen, kikötöttem az italos résznél, kérve egy whisky-t, miközben egy potenciális áldozat után néztem. Kiejtettem az ajkaimon, hogy unatkozom, s ekkor jelent meg ő. Titokzatos volt, s mégis vonzó. A figyelmemet felkeltve sikerült elérnie, hogy ne kívánjak vámpírt ölni, hanem egy kis időre kikapcsoljak. Így hát leléptünk onnan, átvittem egy eldugottabb kocsmába, ahol remekül szórakoztunk. Vodkát ittunk, beszélgettünk, s nevetünk.. Aztán beállt a hátamhoz, a derekamat ölelve, a kezemre simítva az övét, együtt fogva meg a dákót, és végül ütve el a golyókat. Egy be is ment. Győzelemnek éltem meg, és talán egy feledhetetlen élménynek. De hát az ilyenek kellenek az életbe, nem de? Újfent elvonultunk, de ezúttal a kocsijával. Megállva egy kilátó részen, valami közeli tó mellett. A látvány fantasztikus volt, és az éjszaka... az égbolton a csillagok...
- Érdekes mennyire megváltozhat valami annyi év elteltével is.. - Töprengve szálltam ki, és sétáltam az autó elé, mire ő utánam jött.
- Hogy érted ezt? - Állt meg a hátamnál, a derekamra csúsztatva a tenyereit, miközben magához húzott.
- Csak érdekes, hogy évekkel ezelőtt más milyen volt a világ, míg most ilyen... - Jegyeztem meg halkabban, mire megfogtam a kezeit. Tagadhatatlanul nőcsábász volt, de nem zavart, hiszen ehhez mérten jól nézett ki, sőt igazán dögös volt. Egyetlen este mégis mit számít? Igazából semmit. Akartuk mindketten, és kiélveztük az adott pillanatot. Egymáséi lettünk egy rövid időre, míg aztán elváltak az útjaink örökre.
Legalábbis.... egészen mostanáig. Hogy mi történt?
Terhes vagyok tőle. Van egy gyerekem egy kalandból, Theodore Storm-tól, bár még nem kerestem fel vele. Nem akarom a szánalmát, de azt sem, hogy apa nélkül nőjön fel, vagy szülők nélkül, mintsem az előző fiam. Összeszorult a szívem. Fel kell hívnom, s el kell neki mondanom...