"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Haragudtam rá, de nem úgy, ahogyan az elsőre hangozhatott. Haragudtam, hisz nem volt mellettem. Haragudtam, mert én mindent megtettem érte, vagyis miatta, az emlékéért, s ő mégis inkább a háttérből figyelt. Gondolom, végig figyelt engem. Vajon hány alkalommal volt ott velem? Hányszor beszélhettem vele úgy, hogy nem tudtam, ő az? Vagy ez az első alkalom, hogy ennyire közel jött hozzám újra? Elgondolkodtatott. - Hős? Inkább antihős… lehet, Dahlia halott, de a legjobb barátnőm, vagy Chris… mindkettejüket veszélybe sodortam a saját céljaim miatt. S most is veszélyben vannak – Suttogtam, tovább ölelve a bátyámat. Nem számított, hogy néz ki, tudtam, hogy ő az és nagyon jólesett az ölelése. Úgy éreztem magamat, mint annak idején, kislányként, mikor a karjaiba vont és védelmezett engem. Annyira hiányzott… mindig szükségem volt rá. A bátyámra. - Honnan tudod, hogy veszélyben vagyok? – Néztem rá kérdőn és értetlenül. Bár nem kellett volna, hogy meglepjen. Figyelt, nem igaz? Mindig figyelt a távolból. – Ez nem olyan, amit olyan könnyű lenne megoldani… sőt. Azt hiszem, lehetetlen… - Sírásra görbültek az ajkaim, de már nem tudtam volna megmondani, miért. A félelem miatt, hogy Klausékat az életben nem győzzük le, vagy amiatt, mert a bátyám jelenléte még mindig borzolta az érzéseimet, az emlékeimet, s még nem fogtam fel a jelenlétét… - Megígéred? Tényleg itt leszel mellettem, William? – Felpillantottam rá, de a továbbiakra kissé összevontam a szemöldökömet. – Várni? De várj… várj, William, mit… ne… - Az álmosság szinte arcon csapott, ahogy a homlokomra simított. - …maradj velem… gyere vissza, William… ne halj meg… - Ahogy teljesen elaltatott az igéje, a karjaiba simultam. S végül egy könnycsepp folyt végig az arcomon, ami aztán az államról végül az ő ruhájára esett. Amikor felébredtem, a sírkőnél voltam. Ahogy végigolvastam a sírkőre felírt nevet, beugrott az a srác, aki idejött hozzám, de… de aztán rájöttem, hogy mindezt csupán álmodtam. Még hogy a bátyám életben van, ugye? Marhaság. Ha életben lenne, nem hagyott volna el… A reménykedés fáj. De a hiú remények a legrosszabbak. Elhitetnek veled olyan dolgokat, amik valójában nem léteznek. A bátyám meghalt, a saját szememmel láttam, s azóta a nap óta nem… Az álmaim, az emléke… a jelen terhe… mind-mind őrületbe kergetnek. Ennek véget kellett vetnem.
"And the call isn't out there at all, it's inside me."
Igaza volt, talán tényleg nem szabadott volna ennyit várnom, de mindig azt tettem, amit éppen a legjobbnak éreztem, és egészen eddig úgy tűnt, jobb, ha távolságot tartok. Most is csak azért léphettem közbe szabadon, mert Dahlia már meghalt, az erőnk pedig kellően naggyá duzzadt ahhoz, hogy más már ne állhasson az utunkba. Hamarabb előjönni veszélyes lett volna, amit nem kockázhattam. - Tudom, Ari... Sajnálom. Bocsáss meg. - A fülébe susogtam, a haját cirógattam, öleltem és egészen addig ismételgettem, mennyire sajnálom, amíg meg nem nyugodott kissé. A Dahliára vonatkozó szavai megmosolyogtattak, büszkén csillogó szemmel néztem le rá. - Igen, tudom. Te vagy az én hősöm... Mindig te mentettél meg. Ezer éve is és most is. - Nem biztos, hogy Aria szeretete nélkül túléltem volna Dahliát. Valószínűleg eszembe sem jutott volna utazóvá válni, sőt, a halálom drasztikus és végleges lett volna. A húgom azonban értelmet adott az elmúlt évezrednek, célt, amiért megérte küzdeni. - Nem, velem minden rendben. Jól vagyok. De te nem. Veszélyben vagy, úgyhogy jöttem, hogy most én segíthessek rajtad... - Ó, és nem óhajtottam ebből semmit sem engedni. Meg kellett mentenem Ariát pont úgy, ahogy ő mentett meg engem újra és újra. Most én akartam az ő hősévé válni azok után, hogy egész addig csak menekültem és rejtőzködtem. - Nem kell aggódnod... Minden rendben, és rendben is lesz, megígérem. Mostantól mindig itt leszek melletted, sosem hagylak el. Figyelni foglak és vigyázok rád. - Ismét magamhoz öleltem, ha hagyta, szorosan tartottam a karjaimban, a hajába motyogva az ígéretem. Cirógató kezem lassan megállt a tincsei felett. - Viszont ez még egy kicsit korai... Még egy kis időre szükségem van, hogy mindent előkészítsek. Vársz még rám egy kicsit, Ari? Ugye várni fogsz rám? - Halk duruzsolásom közben a homlokára simítottam a kezem. A tenyeremből áradó meleg felerősödött, ahogy elkezdtem egy kábító, altató varázslatot szórni rá. - Végig melletted leszek, csak egy kis időt adj még... Érted jövök, ha elérkezett az idő. Te meg én. Mindig. Örökké. - Ezekkel a szavakkal búcsúzkodtam, és ha sikerült elkábítanom, akkor a karomba vettem, gyengéden ölbe fogtam és visszavittem a sírkőhöz őt. Óvatosan leültettem, nekidöntve a kőnek, majd a füle mögé simogattam az arcába lógó haját, szeretetteljes mosollyal figyelve. - Szeretlek, Aria. - Közelebb hajoltam, gyengéd csókot lehelve a homlokára, majd felegyenesedtem és sietős léptekkel elindultam kifelé.
Egyszerűen nem bírtam felfogni. Az agyam nem bírta feldolgozni az információt, de a szívem nagyon is elfogadta és tudta, mi a valóság. Amúgy sem volt túlságosan meglepő, hogy a bátyám is megtanulta azt a varázslatot, amit én is… de mégis… mégis csak hihetetlen volt, mert egészen a mai napig eltitkolta ezt előlem. Miért? - Szükségem lett volna rád… - Suttogtam, mielőtt térdre estem volna a földön, közvetlenül előtte. Gyengéden magához ölelt, de a könnyeim ettől csak még inkább folyni kezdtek. - De igenis megtehetted volna, William… - Felmarkoltam a hátánál a felsőt, szinte görcsösen kapaszkodtam belé. – Haza kellett volna jönnöd… Hozzám! Együtt megoldottuk volna… - Kissé makacskodtam, de ahogy simogatott, az igazán megnyugtató volt. - Megöltem helyetted. Illetve a Mikaelsonok segítségével… de végre halott. Látod… mennyire fontos vagy nekem, William? Annak éltem, hogy megbosszuljam a halálodat… azt, hogy tönkretett téged… és… - Felnéztem rá. Nem zavart, hogy máshogy nézett ki. A szavai, a hangszíne, a tekintete… William volt. Még mindig sírtam. - Engem is darabokra tépett… aznap megtörtem… - Suttogtam, ahogy a tenyerébe bújtam kissé. – Többé nem hagysz el? – Kérdeztem reszkető hangon, majd újból odabújtam hozzá. – Miért pont most jöttél vissza? Miért most fedted fel magad előttem? Történt valami? Veszélyben vagy? – Kezdtem el aggódni, így jobban magamhoz öleltem újra, szorosan. Érezni akartam a bátyámat úgy, mint annak idején. Mindig is fontos volt Will… az egyetlen családtagom, aki igazán közel volt a szívemhez. - Aggódom érted – Bár magam miatt jobban kellett volna, tekintve a boszorkányok kedves kis büntetéseit, de mindez eltörpült amellett, hogy a bátyám itt volt. Visszakaptam út. – Köszönöm, hogy visszajöttél hozzám… - Elcsuklott a hangom, teljesen a nyakához fúrtam az arcomat.
272 words ℘ water water ℘ note: béna és rövid, ne haragudj :hmphm: ℘ kredit
"And the call isn't out there at all, it's inside me."
Türelmesen vártam, hogy megértse a helyzetünket. Ezer évet vártam rá, nem ezen a néhány percen múlt. Az igazság így is eléggé felkavaró erővel bírt, nem akartam sürgetni vagy leerőltetni a torkán a gondolatot. Figyeltem, hogyan önti el a felismerés és hogyan lepik el a könnyek az arcát. Összeszorult a torkom, de én nem adtam utat semmilyen erősebb érzelemnek. Abba a hitbe kapaszkodtam, hogy képtelen lennék rá, ahhoz a lelkem túlságosan megcsonkult, kiapadt. - Én vagyok. Csak a testem halt meg, a lelkem tovább élt a következő ezer esztendőben. - suttogtam, bár nem voltam biztos benne, hogy sikerül megértenie. Velem ellentétben Aria még nagyon is érzett, a fájdalom pedig hajlamos túlságosan eltompítani az elmét. Ahogy térdre zuhant velem szemben, megfogtam a vállát és megtartottam őt, gyengéden magamhoz öleltem. - Hamarabb nem tehettem. Dahlia rám talált volna, azt pedig nem hagyhattam, hogy eljusson hozzád is. Meg kellett védenem téged... - suttogtam a hajába, nyugtató körökben cirógatva a tarkóját, a hátát. - Tényleg én vagyok. Muszáj volt elhitetnem veletek, hogy meghaltam, így szabadulhattam csak meg Dahliától. Ezer éven át kerestem a módot, hogyan ölhetném meg, hogyan bosszulhatnám meg, amit... - elcsuklott a hangom. Felesleges volt többet mondanom, hiszen az egyetlen olyan emberrel beszéltem, aki ismerte a teljes múltamat. Williamét. Istenem, de rég szólítottak így utoljára! - Tudom, Ari, tudom... Darabokra tépett, mikor ott kellett téged hagynom. Ezer éven át vártam, hogy újra együtt lehessünk... És látod? Nézd. - eltoltam magamtól annyira, hogy két tenyerembe foghassam könnyáztatta arcát. Rámosolyogtam. - Mindketten itt vagyunk. Ami volt, már csak egy rossz emlék... Megtaláltalak, és már senki sem állhat közénk. - Az örömteli gondolatok magukkal sodortak annyira, hogy elfeledkeztem Aria problémájáról, ami nagyon is előttünk állt még. A Mikaelsonok. Egyfajta utolsó kihívás a végső boldogság elnyerése előtt. A húgommal a karjaimban úgy éreztem, készen állok bármire.
Nem tudom, örültem-e annak, hogy helyeselt – egy részem igen. A másik pedig kíváncsi volt, mégis milyen lehet a húga, de mikor beszélni kezdett róla, értetlenül ráncoltam a homlokomat. Valami furcsa volt vele kapcsolatban; éreztem, de nem tudtam, mi. Így csak bólintottam egy aprót, jelezve, hogy megértettem, amit mondott. A továbbiakra viszont felnevettem halkan és röviden. - Határozottan van különbség. – Helyeseltem, aztán végül rákérdeztem, nem bírva magammal tovább. Ismerem őt valahonnan vagy sem? Ritka volt ugyanis, hogy idegenekkel ilyen könnyedén szót tudtam érteni. Nagyon is… ritka. Szinte nem is volt rá példa nagyon. Legalábbis őszinte érdeklődéssel aligha beszéltem idegenekkel, de vele más volt a helyzet. Várjunk… testváltó boszorkányok? Mégis miről beszél?! Őszintén szólva kétségbeestem. Azt hittem egy pillanatra, hogy valamelyik ellenségem ismert fel, azaz rosszakaróm, de… ahogy tovább beszélt, elnyíltak az ajkaim a meglepettségtől. Mi a fene…? - Honnan tudod… a nevemet…? – Félig kérdés volt, félig meg… igazából semmi. Nem értettem semmit ebből az egészből. Aria? Lassan ezer éve nem hallottam ezt a nevet. Figyeltem, ahogyan letérdelt elém. Összezavarodva, értetlenül figyeltem őt. - Nem lehet… meghaltál… - Suttogtam magam elé. – Láttam. Még mindig… még mindig látom magam előtt, ahogyan meghaltál… ahogy ott… lógtál a… nem, nem lehetsz te… - Nem hittem el. Remegni kezdtem, szinte sokkot kapva a hírtől, hogy ez az alak… a bátyám lehet. Ha ez így van… ha tényleg ő az… - Ha tényleg te vagy az… miért… csak most jöttél vissza?! – Lemásztam a kocsi csomagtartójáról és a földön előtte álltam meg, aztán a lábaim megadták magukat és letérdeltem én is. Könnyektől csillogó szemekkel néztem rá, továbbra is remegve. Ez… sok. Tényleg ő az?! - William… tényleg te… tényleg itt vagy…? – Elsírtam magamat. Nem tudtam, hogy valóság-e ez, vagy csak a képzeletem szüleménye, de nem is érdekelt. Megmarkoltam a mellkasán a ruhát, majd közelebb húzódtam hozzá és végül sírva öleltem meg, szorosan. - Annyira… hiányoztál, Will… mikor elvitt Dahlia… egy részem meghalt… aztán a másik akkor, mikor visszajöttél és te… te haltál meg… - Egyre jobban bújtam hozzá, a könnyeim nem akartak elapadni.
"And the call isn't out there at all, it's inside me."
Jól estek a húgom szavai, talán pont azért, mert fogalma sem volt, kihez beszél. Ez az, azt akartam, hogy ilyennek könyveljen el: rendesnek, törődőnek, odaadónak. Így nem fog félni tőlem, ha felfedem a titkomat, így adni fog majd egy esélyt, sőt, talán rögtön bízni is fog bennem. Erre volt szükségem, még ha egy halk hang a fejemben azt is súgta, hogy ezzel igazából a saját testvéremet manipuláltam. - Nem, határozottan nem szerencsétlen. - nevettem jóízűen a szavain. - Viszont kedves, mint te. Érzékeny. Empatikus. És állandóan nyomasztja valami. - A két szeme közé böktem, a homlokára, ahol a ráncai meg szoktak jelenni régebben. Ez a test annyira más, mint Ariáé volt. Ha nem élt volna bennem ilyen élénken a húgom arca, a vonásai, a nevetése, a sértődött, gondterhelt grimaszai, akkor akár rá is foghattam volna, hogy ez csak egy random lány a városból, semmi köze az én hercegnőmhöz. - Tudom. Máskülönben nem fedtem volna fel magam. Van különbség a bátorság és az ostobaság között - Ártatlanul vállat vontam, és bár a tájat figyeltem magam előtt, közben teljes figyelmem Ariának szenteltem. Ahogy elkezdett puhatolózni, a lelkem jólesőn pezsgett a kérdései alatt. Tudtam, hogy megérzi. Meg kellett éreznie. Az a mély kötelék, ami köztünk volt, nem tépődhetett el ezer év alatt. Szórakozott mosollyal, magam mögött támaszkodva ücsörögtem egy darabig anélkül, hogy ránéztem volna. - Ki tudja? A testváltó boszorkányok útjai kifürkészhetetlenek. Megjelenhettünk egymás álmaiban, összenézhettünk egyszer a metrón... - Lassan felé fordítottam a fejem. - Ugyanabba a világba születtünk, ez a kapocs köztünk. Mindegy, hányszor vedled le a porhüvelyed, ezt nem tépi el ezer év sem. Mindig meg foglak találni, Aria. - felkeltem mellőle és letérdeltem elé, egyik karomat a térdére támasztottam le, a másikkal felnyúltam, hogy leomló haja alatt az arcát érinthessem. - Aria, kicsi húgom... Annyi fájdalmat okoztam, meg tudsz nekem valaha bocsátani ezért? - Ha engedte, megsimogattam az arcát, és bár mosolyogtam közben, a hangom és a tekintetem is fájdalomról tanúskodott. Nem olyan volt, mint az övé, nem az ősök haragja gyötörte az elmém, ez a lelkemből fakadt, ezer év mélyen, gyógyíthatatlanul.
Nem akartam hazudni neki, de nem tudtam, ki ő; s nem tudtam, mennyire bízhatok benne. Másrészt pedig… nyilvánvalóan sosem látom újra ezt a rejtélyes idegent, szóval nem is tudom, miért aggódtam ezen az egészen. Mikor a húgáról kezdett beszélni, megenyhültek a vonásaim. Halványan elmosolyodtam, félrepillantva. - Szerencsés lehet a húgod, hogy vagy neki. Bár, biztosan az. Jó embernek tűnsz… olyannak, aki nagyon is törődik azzal, akit szeret. – Ejtettem ki halkan a szavakat, majd némi gondolkodás után ránéztem. – Miért emlékeztetlek rá? Kétlem, hogy ő is olyan szerencsétlen, mint amilyen én vagyok. Legalábbis, csak remélni tudom. – Rámosolyogtam. Ahogy ő is bemutatkozott, meglepődtem és én magam is felnevettem röviden. - A sors… - Vontam fel a szemöldökömet, majd magam elé pillantottam. Átkozott ősök… próbáltam kizárni a fájdalmat és a fiúra koncentrálni, de nehéz volt. Nagyot nyeltem. Ezt követően fordult felém, így azonnal ránéztem. Először kíváncsian fürkésztem, majd gyanakvóan, s ekkor kezdte el mormolni a… hé. Bűbáj? Pislogtam néhányat, majd hosszan lehunytam a szemeimet az érintése nyomán. A fájdalom enyhülni kezdett a fejemben. Hálásan néztem fel rá, majd bizonytalanul bólintottam neki. A szemeit fürkésztem. - Szóval boszorkány vagy. – Elmosolyodtam halványan, majd a kezeimre pillantottam az ölemben. – Bátor dolog, hogy felfeded magad egy idegen előtt. De szerencséd van; nem félek. Tisztában vagyok a természetfeletti világgal. – Újra felnéztem rá, majd vettem egy mély levegőt. – Seraphim, ugye? Nézd… nem tudom, miért, de valamiért ismerősnek tűnsz. Nem találkoztunk már valahol, valamikor…? – Azon kezdtem gondolkodni, hogy nem-e valamelyik előző testemben találkoztam Vele. Nem volt kizárt, hisz számtalan helyen megfordultam már a világon.
"And the call isn't out there at all, it's inside me."
A bátyja említésére megmerevedtem kicsit. Elmondhatatlanul jól esett, hogy még ilyen hosszú idő után is így vélekedett rólam. Eszembe jutott, mennyi mindent csináltunk együtt még Dahlia előtt, még amikor olyan kicsi volt, hogy a nyakamba tudtam ültetni... Összeszorult a szívem az emlékektől. - Értelek. Úgy hallottam, errefelé erősek a frontok. - Könnyedén belementem a hazugságába, nem akartam, hogy rosszul érezze magát emiatt. Most még nem bízott bennem, de el akartam nyerni a bizalmát. Abból ítélve, mit mondott az imént rólam, lehet, hogy felfedhetném magam... De mi van, ha rosszul érinti majd, ha haragudni fog, vagy nem érti meg, miért tettem, amit? - A húgomra emlékeztetsz. - feleltem a kérdésére anélkül, hogy alaposabban átgondoltam volna. - Ő a legfontosabb az életemben. Sőt, ő az egyetlen, igazából. - Vajon ő is így vélekedett rólam? El kéne árulnom, ki vagyok, vagy várjak még vele? Gyanakvásom óvatosságra intett, a türelmetlenségemet viszont egyre nehezebben uraltam. - S.S.? - A neve hallattán elnevettem magam. - Ez aranyos. Az én nevem Seraphim Scamander. Szintén S.S. - Nem szándékosan választottam ezt a gazdatestet, de égi jelnek vettem, hogy sikerült így összehangolnunk a monogramunkat. Kettőnk különös, végzetszerű életútján amúgy sem voltak soha véletlenek. Lassan leereszkedtem mellé a csomagtartóra, tartva köztünk egy kevés távolságot. Nem akartam elriasztani a túlzott nyomulásommal. Figyeltem a szemem sarkából, hogyan szorongatja a palackot, majd töprengve felé fordultam. Nos, egy kártyát kész voltam felfedni előtte. Amilyen erős, előbb vagy utóbb ő maga is rájött volna úgyis. - Asinta Mulaf Hinto, Sho Bala. - mormogtam, tenyerem a fejére helyezve. Érezhette, hogy a fájdalma enyhül. Teljesen ugyan képtelen voltam megtörni az ősök együttes átkát, de legalább átmenetileg csitíthattam a fájdalmán. - Jobb? - érdeklődtem barátságos mosollyal, látszólag teljes nyugalomban, ami furcsának tűnhetett azok után, hogy épp most fedtem fel előtte, miféle vagyok.
A szavai ismerősen csengtek; mintha csak én mondtam volna. Újra a sírkőre pillantottam, elmerengve. Ha a bátyám velünk maradt volna… ha élhetne… mennyivel másabb lenne minden. Csak ő hiányzott, a szüleink kevésbé. Úgy értem, velük elég időt tölthettem és tudom, hogy szerettek, de a bátyám… őt túl hamar elragadta tőlünk Dahlia. Aztán minden jött magától. Az életem kész rémálommá vált. Elveszítettem önmagamat is. - Sajnálom. Nekem sem hiányzik mindenki, akit elvesztettem, de… a bátyám nagyon. – Ingattam a fejemet, majd mikor közölte, hogy nem kell bocsánatot kérnem, halványan rámosolyogtam. Nem tudom, miért, de jólesett ennek az ismeretlennek a társasága. Egy kicsit olyan volt, mintha ismerném; de tudtam, hogy ez lehetetlen. Ahogy rám tört a szokásos rosszullét, a fájdalom a fejemben… szinte képes lettem volna máris összeesni. Ekkor termett mellettem a srác. A kérdéseire pedig igyekeztem reagálni. - Jól, igen… ez csak… a szokásos. Gyakran fáj a fejem. Érzékeny vagyok az… időváltozásra. – Hazudtam. De mi mást tehettem volna? Az igazat nem mondhattam meg neki. Nem is hitt volna nekem. Nagyot nyeltem, de vele tartottam. Túl kedves velem. Ez visszhangzott a fejemben. Engedelmesen leültem és így emeltem rá a tekintetemet. - Miért vagy velem ilyen kedves? – Ahogy megérintette a homlokomat, belémforrt minden további szó. A palackot is elvettem, majd letekertem lassan a kupakot róla, hogy ihassak belőle. - Orvoshoz? Nem, nem kell. Tényleg jól vagyok. – Rámosolyogtam, miután ittam a vízből, majd visszarakva rá a kupakot tovább szorongattam. - Elárulhatná a hős, mi a neve. – A szemeit fürkésztem. A fejfájásom nem múlt el, de jelenleg igyekeztem minden idegszálammal erre az ismeretlenre fókuszálni. Ki akartam zárni a fájdalmat. Muszáj volt. - Én Stephanie Stafford vagyok. – Tettem hozzá egy fokkal halkabban.
"And the call isn't out there at all, it's inside me."
Próbáltam minél ártatlanabbul és elnézőbben mosolyogni. Nem esett nehezemre becsapnom őt, de alig bírtam visszafogni magam. Ahogy megfogta a kezem és felhúzhattam őt a földről... Évszázadok óta nem voltam ennyire közel a húgomhoz. Más heteket alig bír ki egy szerette nélkül, én pedig évszázadokat vártam rá; rengeteg magányos, keserves évtizedet. Most itt állt előttem és fent kellett tartanom az álcámat, ez pedig szinte megőrjített... Annyira, hogy elkezdtem jobban szorítani a kezét, ezáltal jöttem rá, hogy még el sem engedtem. Észbekaptam és sietve elhúztam a kezem. - Nem, nem, dehogy. Semmi baj. Nem történt semmi. - szabadkoztam mosolyogva. Azt akartam, hogy kedveljen. A közelébe kellett férkőznöm, és ennek érdekében hajlandó voltam bármire. A sírkőről őrá emeltem a pillantásom, majd vissza a számomra teljesen idegen nevekre. Leolvadt a mosoly az arcomról. - Annyira nem hiányoznak. Az jobban hiányzik, amik lehettünk volna... És aki mellettük voltam. - felegyenesedtem a sírkő mellől és kíváncsian fürkésztem. Érdekelt, vajon a szüleinkre gondolt-e, vajon rám gondolt-e. Megviseltnek tűnt. - Nincs miért bocsánatot kérned. Egy temetőben vagyunk... - mutattam körbe fanyarú mosollyal. - Itt nehéz pozitívnak lenni. Nem szerettem a temetőket, minden olyan nyomasztónak tűnt. A halandók gyengeségére emlékeztetett, Williamre és arra, amikor még mindannyian féltük a halált. Ma pedig itt álltunk, a szemébe nevetve... Láttam, hogy indulni készült és azon töprengtem, hogyan marasztalhatnám, mikor egyszer csak a fejéhez kapva megtorpant. Összeszűkült a szemem és máris ott termettem mellette. - Jól vagy? Mi a baj? - Jól tudtam, mi a baj. Azok a nyomorult ősök szórakoznak vele! A fájdalma láttán fellángolt bennem a harag, alig bírtam elfojtani. Szívem szerint felgyújtottam volna az egész temetőt, hadd égjen el benne mindenki, aki fájdalmat mert okozni a testvéremnek. Ehelyett csak átkaroltam a vállát, parancsolón szorítva a felkarjára, majd elkezdtem kifelé támogatni. - Erre... - A kocsimhoz tereltem, ha nem tiltakozott és felnyitottam a csomagtartót. Annak teteje kellemes árnyékot nyújtott, így le tudtam ültetni alá Ariát, a mellette heverő táskámból pedig előkerestem egy bontatlan palack vizet. - Tessék, igyál. Biztos megsütött a nap. Óvatosnak kell lenned ebben a melegben... - leguggoltam elé és aggódva megérintettem a homlokát. Régóta lehetnek ilyen fejfájásai? Sokat szenved miattuk? Meg fognak lakolni... Az összes egykori boszorkány, aki kezet mert emelni a húgomra. De előbb Klaus Mikaelson... - Szeretnéd, hogy orvoshoz vigyelek? - adtam tovább az ártatlant, de képtelen voltam rávenni magam, hogy elhúzzam a kezem. Gyengéden végigsimítottam az arcán, gondterhelten fürkészve a vonásait, ismerős rezdüléseket keresve idegen arcán. - Idd meg nyugodtan, van még. - böktem végül a vízre, amit a kezébe nyomtam.
Egy kész csődtömegnek éreztem magam. Semmi sem úgy jött össze, ahogyan elterveztem és egyre közelebb kerültem ahhoz, hogy mindenkit elveszítsek, akim még van. Soha nem kellett volna kötődnöm senkihez… akkor nem lenne az, ami. Nem tudtam mihez kezdeni az ősökkel. A New Orleans-i boszorkányok képtelenek voltak megérteni, hogy Klaust nem lehet egykönnyen legyőzni. Sőt mi több… ezúttal tartoztam is neki. Megölhetett volna minket, de végül nem tette, hanem engedte, hogy a lánya segítsen Christ illetően. Mégis mit kellene most tennem? A felhőket kezdtem bámulni, s egészen belemerültem a gondolataimba, a múltba. Willbe kapaszkodtam. Arra vágytam, hogy újra kisgyerek lehessek… s ott lehessen velem a bátyám, aki mindentől megvéd. S én is megvédtem volna őt… sosem lett volna szabad elengednem őt Dahliához. Akkor nem jutunk el idáig. Kissé összerezzentem, ahogy megjelent előttem egy ismeretlen alak. Mikor kalandoztam el annyira, hogy még csak meg se halljam Őt? Felpislogtam rá és a zavarodott mosolyára egyből kapcsoltam. - Oh, basszus… ne haragudj, én… - Azonnal elkezdtem feltápászkodni, de ahogy a kezét nyújtotta, meglepve néztem rá. Néhány pillanatig tétován figyeltem, majd megfogtam a felém nyújtott kezet és a segítségével felálltam. - Sajnálom, nem akartam gondot okozni, csak… - Nem tudtam, hogy fogalmazzak. Viszont nem is kellett tovább agyalnom, mert ő maga tett fel kérdéseket nekem. Meglepett, mennyire kedves hozzám úgy, hogy azt sem tudta, ki vagyok. - Jól vagyok, miattam ne aggódj. Bár tény, hogy lehetnék jobban… - Kissé kitártam a karjaimat, elmosolyodtam zavartan, aztán lepillantottam a sírkőre. A mosolyom lassan leolvadt az arcomról. - Nehéz túllépni azon, hogy elvesztetted őket, ugye? Tudom, milyen. – Nagyot nyeltem. – Vagy legalábbis nekem… nekem nehéz. – Vallottam be, de aztán rájöttem, hogy buta dolog egy vadidegennek így panaszkodni. Felnéztem rá, majd zavartan felnevettem. - Ne haragudj, nehéz levetkőznöm a negatív világmeglátásom… vagy mi ez. – Vállat vontam, majd megigazítottam magamon a felsőt, végül biccentettem felé. Nem akartam zavarni őt, biztos nem véletlenül jött ki a temetőbe. Lehet, évforduló? A dátumot nem figyeltem meg a sírkövön, de nem akartam újra rápillantani. Nem az én dolgom volt, csak… Egy nagyobb sóhaj után fordultam el tőle, hogy elinduljak kifelé a temetőből, mikor újból a fejembe hasított azaz ismerős, éles fájdalom. A fejemhez kaptam egy halk sikollyal, majd meg is torpantam. Úgy éreztem, mintha szét akarna robbanni a fejem. Fájt.
Kezdőlap
℘ 
️
℘ 
