"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Egy kis remény ösztönzõ, de a sok veszélyes. Egy szikrányi elég, de kordában kell tartani
Felnevettem és habár lett volna egy-két csípős megjegyzésem, nem mondtam ki. Mármint, jó ötlet volt, amit mondott, az újságírás, de azért én jobb témákat választottam volna a helyében. De ez az egész úgyis csak spekuláció volt, így nem is fordítottam rá több figyelmet. Én önmagam maradtam volna, hisz ez… amit csináltam, egyszerűen jó érzéssel töltött el. Miért? Mert segítettem másoknak és az, hogy boldogok voltak körülöttem az emberek, mindennél többet ért. A lány szavaira elmosolyodtam és oldalra billentettem a fejem. - Nem is tervezem, Heather – Mosolyogtam. Én elégedett voltam úgymond magammal. Sok ember ezt nem tudta elmondani magáról, de… mégis min kellett volna változtatnom? A személyiségemen? A külsőmön? A stílusomon? Ugyan. Amit róla és az öccséről mondtam, komolyan gondoltam. A legjobbakat reméltem nekik. Bíztam benne, hogy ő nem éli át azt a csalódást, amit én… hisz nem egyszerű rátalálni a rég elvesztett szerettedre, aki végül előbb döfne a mellkasodba valamit, vagy ölne meg mágiával, mintsem ölelne át téged örömében sírva. A földet néztem, így nem érzékeltem, hogy Heather mennyire ledöbbent. Csak a megtorpanására figyeltem fel, így kérdőn ránéztem és meg is éreztem a tenyerét az arcomon. Értetlenül villant a tekintetem, de felfogni sem volt időm, mert… mert megcsókolt. Teljesen ledöbbentem és azt hiszem, minden porcikám azt súgta, csókoljak vissza, egy valami mégis azt mondta: ne. A szívem. Utáltam magam ezért, mert… mert Heather jó volt, kedves és törődő, nem olyan, mint Astrid, aki… nem, gondolni sem akartam rá. Lehunytam azalatt a pár másodperc alatt a szememet és csak késve pillantottam fel, mikor már elhúzódott a számtól. A kézfejére simítottam, ami még mindig az arcom közelében volt. - Tss… semmi baj – A szemeit fürkésztem és ahogy figyeltem őt, már a szívem sem tudott ezer százalékosan Astridra gondolni. A csókja után most egészen más színben tűnt fel előttem. Nem csak kedves és törődő volt, hanem bátor is. Elmosolyodtam. Még fel is nevettem volna, de féltem, hogy félreérti. Eszembe jutott ugyanis, hogy néhány perccel ezelőtt még az irodában, az én fejemben is megfordult a csók gondolata. Mondjuk ez nem lehetett véletlen, igaz? Elengedtem a kezét és ezúttal én simítottam az arcára gyengéden egyszer, majd még egyszer, aztán a hajába túrtam lágyan az ujjaim. - Annyira jó lenne, ha… el tudnám felejteni őt és tovább tudnék lépni. De még… nem tudtam elengedni – Magyarázkodhattam volna még, hogy „de te egy rendes lány vagy”, de az tipikus elutasító szöveg volt, így nem tettem. Inkább csak… éreztetni akartam, hogy mindebből akár lehetett is volna valami, ha a szívem nem egy nőt akarna hosszú évek óta. – Te ne haragudj rám, jó? – Tettem fel csendesen, bizakodva a kérdést.
You've got a friend in me, when the road looks rough ahead.
Vajon Darrennek igaza volt? Az idő tényleg begyógyította a sebeket? Nem lehet, hogy csak belefásultunk a fájdalomba és annyira hozzászoktunk a sebeink sajgásához, hogy úgymond immunissá váltunk rájuk? Talán az idő nem is gyógyított be semmit, inkább mi lettünk erősebbek és megtanultuk jobban viselni a terheinket. Ezen töprengtem kifelé menet, míg végül Darrenbe karolva fel nem vetettem valami vidámabb témát. A nevetése mosolyt csalt az arcomra, a szavait azonban élcelődésnek vettem, úgyhogy figyelmeztetőn vállba csaptam. Gyengének és barátinak szántam a gesztust, bár vadászként lehet, hogy erősebbre sikeredett, mint amekkorát a korombeli lányok ütöttek volna. - Naa, én igenis komoly témákkal foglalkoznék! Környezetvédelemmel, politikával, a gazdasággal... - Tetszett az ötlet. Beutaztam volna a világot és a saját, két kezemmel tettem volna azért, hogy jobbá tegyem. Érdeklődve a fiúra sandítottam, ahogy mesélni kezdett, és a mosolyom lassan szélesedett. Abban is volt valami szívmelengető, hogy ő önmaga maradt volna, és igaza is volt. Jó volt úgy, ahogy most volt, hiszen értékes dolgot csinált nap mint nap, és ezt mélységesen tiszteltem benne. - Igazad van. Te ne is változz meg soha, Darren! - szorítottam meg finoman a karját, néhány pillanatra ölelőn belekapaszkodva a másik kezemmel is, amivel végül el is engedtem. Talán csak az öcsémről kapott információk miatt éreztem magam ennyire boldognak és felszabadultnak Darren mellett, mindenesetre jól esett vele lenni. A színek megélénkültek körülöttem és szinte repülni tudtam volna, végigrohanni az utcán, egyenesen Damienhez, még ha rettegtem is tőle, hogy talán okkal nem keresett. Talán annyit változott, hogy már nem volt szüksége rám... Gondolataimból Darren hangja rántott ki, amikor ismét megszólalt. Oldalra néztem rá, kissé meglepetten hallgatva. Tudtam, hogy nem csak udvariaskodik, hanem komolyan szurkol nekünk, és ez melengette a szívem. Elmondhatatlanul jól esett tudni, hogy valaki törődik velem, valakinek számít a jólétem és én magam, és hogy ő nem fog itt hagyni egyetlen szó nélkül... Hálás voltam neki, és talán egy kicsit több is. Fel sem fogtam, mit csinálok, azon kaptam magam, hogy vágyom rá, a testem pedig engedelmeskedett. Megtorpantam, tenyeremmel megérintettem Darren arcát, magam felé fordítva a fejét, majd odahajoltam hozzá és megcsókoltam. Rövid, gyors, ártatlan csók volt, alig tartott három Mississippiig, hacsak nem tolt el előtte. Ha nem tette, úgy néhány pillanattal később én törtem meg a csókot, de nem húzódtam túl messzire, a kezem is épp csak elemeltem az arcától, zavart és kissé ijedt kékjeimet egyből az övébe fúrva. - Ne haragudj, én csak... Nem tudom, mi ütött belém. - Tényleg nem tudtam, és ettől teljesen összezavarodtam, csupán abban voltam biztos, hogy ezt nagyon nem kellett volna. Féltem, hogy mindent elrontottam.
Egy kis remény ösztönzõ, de a sok veszélyes. Egy szikrányi elég, de kordában kell tartani
Értékeltem, hogy mellettem áll ebben a borzalmas helyzetben, pedig nem kötelezhettem rá, sőt, még csak kérnem sem kellett, ő itt volt. Nem lehetettem ezért eléggé hálás neki, bár biztos voltam benne, hogy elsősorban azért ennyire kedves, mert én is segítettem neki. Még akkor is, ha nem pont kedvező hírekkel szolgáltam az öccsét illetően; igen, megtaláltam, de borzalmas lehetett az a tudat, hogy végig az orra előtt bujkált. Vajon miért választotta ezt az utat Damien? Érdekes volt belegondolni, azonban nem kötött le elég hosszú ideig ez a gondolat. Csak Astridra tudtam gondolni és arra, ami történt. Arra, hogy ő nem az a lány, akinek hittem. Arra, hogy a szívem ettől megtört… megrepedt. Fájt. - Nem hiszem, hogy az idő erre megoldás. Mármint, persze, bizonyos értelemben az. Hiszen az idő begyógyítja a sebeket és segít a felejtésben is, ugye? Vagy épp a fájdalom enyhítésében. De ez az egész… bonyolult és fájdalmas – Vallottam be halkabban egy fokkal, majd a továbbiakra és a cirógatásra kicsit megilletődtem. - Nem kaphatja meg mindenki azt, amire vágyik, Heather… sajnos ezt megtapasztaltam már a pályafutásom alatt elég sokszor – Vállat vontam hanyagul. Kezdtem úgy érezni, csak feltartom őt, rabolom az idejét, hisz biztos voltam benne, hogy most az öccséhez rohanna legszívesebben. Mégis itt maradt velem. Nagyot nyeltem. Nem gondoltam, hogy vágyna a társaságomra… nem hittem, hogy szeretné, ha elkísérném, mikor megkockáztattam ezt a lehetőséget. Bólintottam egy aprót, halvány mosollyal az arcomon. - Ez esetben menjünk – A kulcsaimért nyúltam, majd a telefonomért. Utóbbit a zsebembe süllyesztettem, a kulcsot viszont tovább fogtam a kezemben, hisz be kellett zárnom az irodát. Elindultam a lánnyal, becsukva magunk után az ajtót. Eleinte nem tudtam, mit mondjak és mikor a könyökömnél fogva húzott odébb, meglepve néztem rá. Belém karolt. Magam sem tudom, miféle érzéseket keltett bennem. Tetszett a közelsége, ugyanakkor nem tudtam elengedni Astridot sem. Mindig is őt akartam, de az, hogy megtaláltam, koránt sem azt hozta, amit szerettem volna. Csalódtam. Utáltam az egészet. De leginkább magamat, amiért ennyi évet elpazaroltam, mikor neki tényleg semmit sem jelentettem. Ahogy Heather beszélni kezdett, a szemem sarkából pillantottam rá érdeklődve. Nem tudtam, mit akar kihozni belőle, de kíváncsian figyeltem. - Oh, hát igen. Én néha irigylem őket… néha jobb lenne nem tudni semmiről – Vállat vontam, majd röviden felnevettem. – Szóval újságíró lennél? Tudósíthatnál a jobbnál-jobb sztár hírekről meg balhékról – Újfent nevettem, de aztán eljutott a tudatomig az is, amit ezután az ötlete után mondott. A fiúkon való agyalás. Nehéz volt nem magamra venni, bár talán butaság is volt. Megköszörültem a torkomat. – Valójában én… szeretem a munkámat. Szeretem azt, amit csinálok, hisz ezzel segítek másoknak. Néha nehéz, mikor rossz hírekkel szolgálok az embereknek, de mikor jó hírt közlök és látom a mosolyukat, az mindennél többet ér – Meséltem, szinte teljesen beleélve magam, aztán rögtön a fejembe kúszott Heather története. Az öccse megtalálása eddig nem kecsegtetett semmi jóval. Hiába volt meg Damien… mégis olyan zavaros volt az egész. Ha Heather közelében volt végig, miért nem kereste? A földre pillantottam. – Remélem, a ti dolgaitok jól alakulnak majd… mármint az öcséddel. Jó lenne, ha boldog lennél – Tettem hozzá halkabban, miközben körbenéztem, de még véletlenül sem a lányra. Az olyan furcsa lett volna ezek után. Azonban elhúzódni nem húzódtam tőle. Tetszett a közelsége.
You've got a friend in me, when the road looks rough ahead.
Szörnyű volt így látni Darrent, a sors igazságtalanságában vergődve. Hiszen az egész élete, a munkája arról szól, hogy másoknak segíthessen, mások életét jobbá tehesse, elszakított családtagokat, kötelékeket egyesíthessen, és pont az övé nem adatik meg úgy, ahogy azt megérdemelné? Ez nem volt fair. Nagyon sajnáltam és aggasztott is a helyzete a lánnyal, ám tudtam, nem szólhatok bele annál jobban, mint hogy meghallgatom. Ha nem kérte ő maga a segítségem, nem avatkozhattam bele, hiszen épp csak barátok voltunk. Fontossá vált nekem, igen, és hajlandó lettem volna megtenni érte bármit, ám nem tudtam, ez az ő részéről mennyire kölcsönös, hiszen a munkán kívül nem nagyon találkoztunk, nem is nagyon beszélgettünk másról. Persze, a megbízásához fel kellett tárnom előtte az életemet, de sosem azért meséltem a múltamról, mert érdeklődött volna, hanem a nyomozáshoz kellett. Így aztán nem akartam elhamarkodottan kijelenteni, hogy barátok voltunk, pedig reméltem, hogy így volt. Szerettem vele lenni és szerettem volna boldognak látni őt, ezért is ajánlottam fel, hogy segítek. - Tudom, hogy ez nehéz, de próbáld ne nagyon emészteni magad. Talán csak időre van szüksége neki is és neked is. - tettem még hozzá, mikor megköszönte. Nem ismertem a lányt, akiről beszélt, így nem tudtam azt sem, hogy Darrennek igaza van-e vele kapcsolatban. Ítélkezni ostobaság lett volna, ahogyan befolyásolni a gondolatait is. - Sajnálom, hogy így alakult ez az egész. Azok után, mennyit segítesz másoknak, nem ezt érdemelnéd. - megcirógattam a karját együttérző, szomorkás mosolyt villantva rá, majd ahogy azt említette, hogy feltart, csak tagadón megráztam a fejem. - Nem tartasz fel, tiéd annyi az időmből, amennyire csak szükséged van. - ajánlottam, és komolyan is gondoltam. Nem akartam ráakaszkodni, csak tudatni próbáltam vele, hogy ha még beszélgetne, nyitott voltam rá. Persze, egy részem egyből az öcsém keresésére akart indulni, ám Damien hosszú évek óta nem keresett fel egyszer sem. Ezek után kibír még egy napot, ha előtérbe kell helyeznem egy barátot, aki viszont végig mellettem volt és most van rám a legnagyobb szüksége. - Ha nem vonlak el nagyon a munkától, az jó lenne. Talán neked is jól esne most egy séta. Tudod, fejszellőztetés... - Mosolyogva a halántékomra böktem, hogy egyértelműsítsem. Fogalmam sem volt, mi ütött belém, de ahogy közelebb lépett, ismét kezdtem zavarba jönni a közelségétől. Ennyire kétségbeesetten vágytunk a törődésre? Hiába húzott másfelé a szívünk, mégis kapaszkodtunk egymás társaságába? A kiürült poharamat kidobtam a szemetesbe és a vállamra vettem a táskám. A válaszától függően léptem oda az ajtóhoz, és ha még mindig tartotta magát ahhoz, hogy elkísér, akkor vele együtt indultam meg kifelé. Ha inkább mégsem, akkor elköszöntem tőle az irodájában. - Néha csak elindulok az utcán és figyelem az embereket. - meséltem, ahogy az épület elé értünk. A könyökénél fogva félrehúztam egy, a járdán száguldozó biciklis elől, és ha már ott volt a kezem, ott is hagytam, ha nem húzódott el, félig-meddig belé karolva ezáltal. - Olyan furcsa, hogy mit sem sejtenek a világról, ami a felszín alatt húzódik. Figyelem őket, hallgatom a problémáikat és próbálom elképzelni, milyen lehet ebben a buborékban élni, nem aggódni boszorkányok, sem vámpírharapás miatt... Tudod, lenne egy kis lakásom Denver szívében, egy jól fizető állásom a helyi újságnál, edzőterembe járnék és fiúkon agyalnék. - Ezen a ponton oldalra sandítottam rá, majd pironkodva előre kaptam inkább a fejem. - Ehelyett mindketten harcokat vívunk nap mint nap, és nekik erről fogalmuk sincs... - A fejem csóváltam a helyzet szürrealitásán. Nem voltam benne biztos, hogy Darren értette, mire próbáltam kilyukadni, de azért jól esett csak úgy beszélgetni.
Egy kis remény ösztönzõ, de a sok veszélyes. Egy szikrányi elég, de kordában kell tartani
Megráztam a fejemet, továbbra is tanácstalanul álltam a helyzethez. Nem tudtam, miért akart megölni Astrid, vagy hogy miért támadt rám. Nem értettem, miért tette. Tudni akartam a választ és mégsem. Féltem a választól. Talán sosem volt Skylernek igaza. Még ha ő azt is mondta, hogy szerinte van esélyem Astridnál, nagyon úgy tűnt, hogy ebben nagyot tévedett. A gyűlölet és az elutasítás volt az, ami sütött arról a lányról. Jobban mondva A Lányról. Mindig is fontos volt nekem és az is lesz, de… talán hiba volt az egész életemet feltennem arra, hogy megtaláljam. Szabadkozni kezdtem, miszerint nem akartam rázúdítani mindent és amúgy is, ez tényleg az én kínom volt, nem az övé. Nem azért volt itt, hogy engem pátyolgasson, hanem azért, hogy az öccsét megtaláljuk. És az úgy tűnt, megtörtént. Heather viszont több volt egy bajba jutott lánynál; a barátommá vált a közös munka közben. Jólesett a törődése. Halványan rámosolyogtam. - Köszönöm, tudod, ez sokat jelent nekem – Közöltem halkabban, majd nagyot nyeltem és így hallgattam végig a teóriáját. Kíváncsian fürkésztem a lányt, a vonásait, hallgattam a szavait és közben visszaidéztem Astrid viselkedését is a fejemben. - Az biztos, hogy szándékosan tette, nem pedig véletlenül – Felnevettem röviden, oldva a saját magam feszültségét. – Talán… - A mosolyom azonban hamar eltűnt, leolvadt az arcomról. - …talán tényleg nem az a lány, akire emlékeztem. Az is lehet, hogy sosem volt az és éveket áldoztam egy délibábra. Fogalmam sincs, Heather – A földre szegeztem a tekintetemet egy szusszanás után. – Sosem volt alkalmam elmondani neki, mit érzek iránta. Nem is beszéltünk sokat egymással… randira hívni sem volt már lehetőségem, mert mikor megtettem volna, azon a napon… káoszba fulladt minden. Aznap veszítettem el őt.
- Astrid, ne!! – Kiabáltam rá, ahogy a lakásba rontottam. Az ablakból láttam, hogy a szüleivel veszekszik és a kezével hadonászik. Sejtettem, hogy a mágiáját akarja használni. Nem, igazából tudtam. De elkéstem. A szüleit kiütötte a mágiájával. A földre kerültek, de fogalmam sem volt róla, hogy élnek-e még vagy sem. Ezután Skylert akarta bántani, de újból rászóltam. - Kérlek, hagyd ezt abba! Bármit is csinálsz, hagyd… abba… kérlek… - A kezeimet védekezőn emeltem fel, így léptem felé. Skyler óvva intett, jelezve, hogy tűnjek el, mielőtt baj lesz, de nem hallgattam rá. Talán hiba volt. Astrid mágiája olyan szinten elszabadult, hogy engem is ledöntött a lábamról. Az eszméletemet vesztve feküdtem a földön, miközben körülöttem tovább tomboltak az indulatok. Mikor magamhoz tértem, teljesen egyedül voltam.
Megráztam a fejemet és visszatértem a jelenbe, elszakadva a múlttól. Kicsit késve kapcsoltam emiatt a lány kérdésére is. - Igen, mármint… nem lesz bajom, tényleg. És köszönök mindent, Heather – Némileg csillogó szemekkel figyeltem néhány hosszabb pillanatig a lányt, majd megnyaltam a számat és félrenéztem. Mi van, ha Astridot tényleg el kéne engednem és valami… valaki új felé fordulnom? Magam sem tudom, miért fogalmazódott meg ez bennem. - Öhm, nem tartalak fel… találd meg az öcsédet és hívj fel jó hírekkel, kérlek – Elmosolyodtam és újra ráemeltem a tekintetemet. Reméltem, bíztam benne, hogy ő több sikerrel jár, mint én. – Elkísérjelek egy darabon? – Kérdeztem meg egy fokkal halkabban, téve felé egy lépést.
You've got a friend in me, when the road looks rough ahead.
A pillanat gyengeségének tudtam be kettőnket, így bár eleinte zavarban voltam és feszélyezettnek éreztem a hangulatot köztünk, ahogy biztosított afelől, hogy ugyanúgy támogató barátom marad, lassan megnyugodtam és felengedtem. Tudván, mennyire fontos nekem barátként és minden más, amit belemagyaráznék kettőnkbe, illúzió lenne, máris úgy éreztem, tovább tudunk lépni a botlásunkon is. Elvégre semmi tragikus nem történt, minek lovagolnánk rajta? Az italom javarészt már kihűlt, de azért még jól esett melengetni rajta a tenyerem, miközben vártam, hogy a saját helyzetéről kezdjen mesélni. Érdeklődésem hamar csalódottságba, majd meglepettségbe csapott át, végül egészen ledöbbentem azon, mi történt vele. Felháborított a lány viselkedése, főként azért, mert Darren olyan nagyon meg akarta találni, és olyan aranyos, ártalmatlan srác volt... Ráadásul ember! Hogy lehet egy emberre rátámadni? Talán a vadászlétem miatt nem fért a fejembe, talán csak azért, mert teljesen máshogy gondolkodtam a szeretetről és a szeretteinkhez való viszonyról. - De hát miért akart...? Miért támadt rád? - Értetlenül csóváltam a fejem, mintha ennek az egésznek nem lett volna semmi értelme. Persze nem ismertem minden részletet és a körülményeket sem, ám még így is furcsálltam az egészet. Látszott Darrenen, hogy őt is megviselte ez az egész, úgyhogy együttérzőn megsimogattam a karját. - Ugyan, dehogy... Szívesen meghallgatlak, ezt te is tudod. - Őszintén nem éreztem úgy, hogy terhelne vagy az időmet rabolná, a problémája legalább olyan fontos volt számomra, mint a sajátom. Elgondolkodva kortyoltam az innivalómból, próbáltam beleképzelni magam a lány helyébe. - Nem lehet, hogy szándékosan próbált ellökni magától? Tudod, rád akart ijeszteni, hogy ne keresd többé. - Az öcsém jutott eszembe rögtön. Most, hogy tudtam, életben van, akaratlanul is azon kezdtem töprengeni, miért nem keresett eddig. Ha én lettem volna az ő helyében, vagy annak a lánynak a helyében, talán így próbáltam volna megvédeni a szeretteimet. - Vagy ez, vagy... - Hirtelen elhallgattam, ahogy rájöttem, hogy a következő szavaim nem épp lelkesítők vagy kedvesek, sőt, a kelleténél talán kegyetlenebbek. Próbáltam puhítani rajtuk kissé, mielőtt folytattam volna. - Vagy el kell fogadnod, hogy ő már nem ugyanaz az ember, akit te ismertél. Ahogy nekem is az öcsémmel, ha oda kerülne a sor... - Most, hogy ez az egész kiderült, féltettem Darrent attól a lánytól. Persze lebeszélni őt a további kutatásról vagy beleszólni abba, hogyan cselekedjen, nem állt jogomban, de hát egyszerű halandó volt, könnyen megsérülhetett, és ezt nem akartam. - Ha bármi baj van, hívj fel, jó? Ha bajba kerülsz, vagy ilyesmi... Jövök és egyből segítek. - Nem csak mint barát, hanem főként mint vadász. Ha kell, olyan munkákat is el tudok végezni, melyekre ő gyengédségénél fogva képtelen lenne. Ezt azonban nem akartam felajánlani. - És vigyázz magadra. - tettem még hozzá sietve. Nem mintha ne tartottam volna őt kellően elővigyázatosnak, de hallván, mi történt vele, jobbnak láttam kihangsúlyozni, hogy nem lehet óvatlan még akkor sem, ha számára fontos személyről van szó.
Egy kis remény ösztönzõ, de a sok veszélyes. Egy szikrányi elég, de kordában kell tartani
Talán egy pillanatig azt hittem, hogy… jézusom. Tiszta hülye vagyok! Heather a barátom, nem pedig a… nekem Astrid a fontos. A nagy ő. Bármit is művelt legutóbb, bármennyire is el akart lökni magától. Én még mindig őt akarom. Heather bár vonzó volt, de nem Astrid. Mégis megzavarta a fejemet egy pillanatra a közelsége. Ezért is húztam vissza, simítottam meg, aztán… észbekaptam. - Ez semmiség, Heather. Tényleg ez a munkám és… örülök, hogy végre sikerült segítenem neked. Ezek után is melletted állok, találj bármit ott, ahol… ahol dolgozol – Mormogtam, majd lepillantottam rá. Végül elengedtem. - Igen, minden rendben lesz. Vagyis úgy kell lennie, ez így van rendjén… az öcséd, bármivé is vált, attól még az öcséd – Bólintottam egy aprót, már távolabbról figyelve a lányt. Tényleg hülyén éreztem magam, amiért kis híján olyat tettem, ami mindkettőnknek kellemetlen lett volna. - Heather, ugyan már! – Rámosolyogtam. Az ő zavara valahogy oldotta az enyémet, ennek ellenére mégis az italomba temetkeztem. A kérdéseire pedig egyszerűen lefagytam. Egy ideig a poharam tartalmára meredtem, mielőtt leraktam volna vissza az asztalra. Összepréseltem az ajkaimat, aztán felé fordultam. - Meg – Ejtettem ki megfontoltan ezt az egy szót, majd egy kisebb sóhaj után folytattam. – Aztán el is vesztettem – Röviden ez volt a sztori, de persze, a teljes igazság sokkal árnyaltabb volt. A földre pillantottam, majd összefontam magam előtt a karjaimat. – Megváltozott. Vagyis… nem tudom. Amikor összefutottunk, el akarta velem hitetni, hogy összekeverem valakivel. Aztán pedig, mikor végre lehúztam róla a leplet… majdnem… majdnem megölt – Hitetlenkedve magyaráztam, a vállamat kissé felhúzva, majd leengedve egy sóhajjal. – Tudom, hogy nem akart valójában megölni, de bántott és ez… nem tudom. Nem tudok vele napirendre térni, nem tudom, mi jár a fejében, miért csinálta ezt, miért menekül… - Tanácstalan voltam és kissé talán túl sok dolgot zúdítottam Heatherre. Nem szabadott volna. Hirtelen ránéztem és nagyot nyeltem. – Ne haragudj, ez… ez nem a te problémád, hanem az enyém. Nem akarlak a saját kínommal terhelni – Bűnbánóan néztem őt, majd a számat húzva az asztalra pillantottam, a rajta levő papírokra, bizonyítékokra a lány öccsét illetően.
You've got a friend in me, when the road looks rough ahead.
Nagy szükségem volt Darren ölelésére. Megbíztam benne, és bár teljes mértékben barátként tekintettem rá, jól esett, ahogy átölelt. A hátamon futó érintésére koncentrálva szép lassan sikerült megnyugodnom. Őszintén szólva nem sok barátom volt, akire támaszkodhattam, és persze, Darrennel egyfajta munkamegállapodás kötött össze, de rég többnek tekintettem annál. Fontos lett számomra, és az sem zavart, ha részéről ez nem volt ennyire komoly. Nem vártam cserébe semmit. A segítségével sikerült rendezni a légzésem, úgyhogy elhúzódtam volna tőle, hiszen nem akartam kínos helyzetbe hozni, de visszahúzott. Meglepetten bújtam vissza hozzá, annyira jól esett a figyelme, hogy majdnem elsírtam magam. Szorosan átöleltem és ezúttal fesztelenebbül simultam hozzá, mint akinek tényleg óriási szüksége van most a támogatásra. - Köszönöm, Darren. Nagyon jó ember vagy. Annyi mindent tettél értem... Tudom, hogy ez a munkád, de sosem leszek képes meghálálni. Köszönöm, hogy vagy nekem! - motyogtam elérzékenyülten a mellkasába, majd egy mély levegőt véve felemeltem annyira a fejem, hogy ránézhessek. Igyekeztem mosolyogni, hogy lássa, már tényleg jobban vagyok - és jobban is voltam, a súly elpárolgott a mellkasomról, könnyebben kaptam levegőt. - Ezt egyedül kell elintéznem. Minden rendben lesz, hiszen a kisöcsém. - Tényleg hinni akartam ebben. A kezére pillantottam, majd fel a szemébe, ahogy a tarkómra simított. Egy pillanatra olyan volt, mintha... Közelebb dőltem, de aztán elhúzódott, mire először csalódottságot éreztem, aztán elszégyelltem magam, végül újból csalódott lettem, hiszen bármennyire is vágytam volna további figyelemre, rájöttem, hogy egyáltalán nem Darrentől akarom. Castielen kívül nem tudtam más férfira gondolni ebben a helyzetben. - Nem, dehogy. Én kérek elnézést, amiért elragadtattam magam és rád akaszkodtam. - A fülem mögé simítottam egy kósza tincset, de nem követtem őt az asztalhoz. Kicsit kínos lett köztünk a levegő és szerettem volna, ha hagyunk időt, hogy ez enyhüljön. Megtörölgettem az arcom és figyeltem, hogyan iszogatja az italát, majd eszembe jutott valami. A mai fura viselkedésének az oka, a letörtsége... - A te ügyed hogy halad? Megtaláltad? - Kissé félve tettem fel a kérdést, úgy éreztem, nem feltétlenül fogok jó választ kapni rá. Lassú léptekkel követtem végül, felzárkóztam mellé az asztalnál és a saját italomért nyúltam, végig őt figyelve, aggódva.
Egy kis remény ösztönzõ, de a sok veszélyes. Egy szikrányi elég, de kordában kell tartani
Sajnáltam, hogy nem rukkolhattam elő jobb hírekkel. Az egy dolog volt, hogy úgy tűnt, rátalálhatunk Damienre, de az e mellé felsorakozott információk nem voltak kecsegtetőek. Az, hogy gyilkossá vált… nem a legegyszerűbb dolog, amit az ember elfogadhat, nem igaz? Elgondolkodtam kicsit, leginkább Astridon. Azon, mennyire rossz színben próbálta feltüntetni magát mindvégig, míg velem volt. Meg akart ölni. Gyengén megráztam a fejemet és a lányra figyeltem. Kellett is, hisz nagyon úgy tűnt, hogy pánikroham tört rá. Kissé én magam is pánikba estem ettől, hisz fogalmam sem volt, hogyan csitíthatnám a rohamot. Hozzáértem, nyugtatni akartam, de féltem, hogy nem fog sikerülni. Megsimítottam az arcát, majd magamhoz öleltem. - Tss… vegyél mély levegőt, ürítsd ki a fejed, Heather… - A hátát simogattam és nem akartam elereszteni. Nagyot nyeltem, elhallgattam és türelmesen vártam. Hagytam, hogy a mellkasomnak döntse a homlokát. Kissé zavarba hozott vele, magam sem tudom, miért. - Semmi baj… - Suttogtam vissza a szabadkozására és ahogy el akart volna húzódni, visszahúztam magamhoz. Ösztönös volt. Azt akartam, hogy teljesen megnyugodjon. – Segítek, rendben? Ha akarod… ott leszek veled, mikor találkozol vele. Hiszen így lesz… rá fogsz találni. Az viszont, hogy kettőtök története miként folytatódik, rajtatok áll – Keserűen elmosolyodtam, hisz ismét Astrid jutott az eszembe. A kettőnk történetét ő speciel lezártnak tekintette, én meg… én marha… évek óta csak őt hajkurásztam. Egy délibábot jóformán. Csalódott voltam és kilátástalan. Talán pont ezért bíztam jobban abban, hogy Heather története másképp alakul; jól. Megérdemelte, hogy többet ne szenvedjen az öccse miatt. Az arcára simítottam, onnan pedig a tarkójára. A szemeit figyeltem, aztán észrevéve magamat lassan visszahúztam a kezemet. - Bocsánat, nem tudom, mi ütött belém… - Nevettem zavartan, ellépve tőle, vissza az asztalomig. Ott pedig magamhoz vettem az italt, amit hozott nekem. Jobb volt beletemetkezni, mint továbbra is kínos szitukba keverni magamat.
You've got a friend in me, when the road looks rough ahead.
Osztottam a munkáról alkotott nézeteit. Mi azt szoktuk a bázison viccként felhozni, hogy valójában meghalni sincs időnk... Úgyhogy átéreztem Darren helyzetét. De aztán a téma elég komoly fordulatot vett, ami a jókedv görbéjét is letörölte az arcomról, helyette gondterhelt gödrök és értetlen ráncok jelentek meg. Tudtam, hogy Darren sosem hazudna nekem, de a másik opció az volt, hogy el kellett fogadnom, az öcsémből gyilkos lett, és egy éve már, hogy karnyújtásnyira élt tőlem. Ennél a ténynél sokkal könnyedebben és szívesebben fogadtam volna be azt, hogy a kapott információk hamisak, hiszen Damien nem... Az, aki az emlékeimben él, nem. - Igen... Igen, utána kell járnom. Azt hiszem... Én... - A szoba egyre szűkebbnek tűnt körülöttem. Mintha az elmúlt évek összes feszültsége most jött volna ki rajtam, az érzések túláradtak és elsöpörtek, képtelen voltam talpon maradni. Nem kaptam levegőt és egyre csak kongott a vészharang a fejemben, arra figyelmeztetve, hogy ki kell jutnom innét, a szívem pedig ezerszeresen pörgött. Ekkor lépett oda hozzám Darren. Az érintése kizökkentett kicsit. Felnéztem rá, észre sem vettem, hogy könnyek csorognak le az arcomon, annyira kapkodtam a levegőt. - Nem tudom... Nem... Én nem kapok... Levegőt... - dadogtam. Egész testemben reszkettem, pedig nem akartam ennyire elhagyni magam, de egyszerűen képtelen voltam uralkodni magamon. A pánikroham teljesen eluralkodott rajtam. Önkéntelenül is Darrenbe kapaszkodtam, próbáltam mély, egyenletes levegőket venni. Ha engedte, közelebb húzódtam hozzá, a homlokom a mellkasának támasztottam és csak a légzésemre koncentráltam. Meg kellett nyugodnom valahogy. A térdeim elgyengültek, ahogy az adrenalin kezdett kimenni belőlem. Tartottam magam, de ez nagyrészt annak volt köszönhető, hogy Darrenbe kapaszkodtam. Egészen átöleltem, ha engedte, igyekeztem az ő légzésére figyelni, annak ritmusát felvenni és megnyugodni, amennyire lehetett. - Ne haragudj... - motyogtam, amint a tüdőm nyomása enyhülni kezdett és kicsit könnyebben kaptam már levegőt. Még mindig remegtem, de már nem kapaszkodtam olyan szorosan belé. - Jól vagyok... - Végre sikerült egy teljes, rendes mély levegőt vennem. Letöröltem a könnyeimet és elhúzódtam Darrentől, megpróbáltam összeszedni magam.
Egy kis remény ösztönzõ, de a sok veszélyes. Egy szikrányi elég, de kordában kell tartani
Tudtam, hogy nehéz lesz megemésztenie mindazt, amit hallani fog. Féltem is kissé tőle, hogy mit fog reagálni, mit fog tenni, mondani… netán hisz-e nekem egyáltalán, vagy idiótának néz és keres mást, aki segít neki. De úgy véltem, én elég forró nyomon voltam, bármennyire is volt a valóság sokkal borzasztóbb, mint szerettem volna. Mármint, ha valóban az egyik vadász tartja fogva Damient, az nagyon, de nagyon necces lesz. - Nem vettem letolásnak, nyugi – Reagáltam azonnal, nehogy azt higgye, sértődékeny vagyok vagy ilyesmi. - Majd alszunk a sírban – Jegyeztem meg komolyan, aztán elmosolyodtam és még fel is nevettem. - Egy haverom legalábbis mindig ezt mondja. Igazából… van benne valami, ha azt nézzük – Vállat vontam. A továbbiakra pedig csak mosolyogni voltam képes. Örültem, hogy így gondolja és a kedvességét is értékeltem. Viszont a komolyabb téma végett már nem akartam tovább húzni az időt, így elkezdtem neki vázolni a helyzetet, bizonyítékokkal, vallomásokkal alátámasztva. Nem mindenre reagáltam; nem akartam vitába szállni vele. Nem ismertem Damient, nem tudtam, képes lenne-e ilyesmire vagy sem, én a tényekre hagyatkoztam és arra, amiket találtam. - Mindennek van értelme, Heather. Ezek tények. Hidd el, hogy nem csapnálak be hazugságokkal – Mormogtam, de tudtam, hogy ennyivel nem győzöm meg. Nagy eséllyel én sem akarnám elhinni, hogy a testvérem gyilkos… már ha lenne egyáltalán testvérem. Ahogy megragadta a képet, majd indulatosan mutatta nekem, felvont szemöldökkel néztem rá, mire akar kilyukadni. Hiszen én már vagy százszor megnéztem azt a fotót… nem volt újdonság. A szavaira meglepődtem, mármint arra, hogy az a nő halott. - Meghalt? – Tettem fel a költőinek szánt kérdést, majd nagyot nyeltem. – Minden jel arra mutat, Heather, hogy igen… nála van… vagyis volt az öcséd. – Összeszorult a szívem, látva, mennyire kikészíti minden egyes információ, főként az, hogy lényegében az a vadász nő az arcába hazudott nap, mint nap. Figyeltem, hogyan járkál fel-alá. Fel akartam állni, hogy odamenjek megnyugtatni, de pontosan tudtam, hogy minden szó, minden ölelés hiábavaló lenne. Ezt neki kell feldolgoznia. Egymaga. - Nem hinném, hogy tévedek. De ha így is van… az csak úgy derül ki, ha utána jársz, nem? Az öcsédnek ott kell lennie nálatok. Logikusan, legalábbis. – Álltam fel végül én is, majd megszegve a saját szabályaimat mégis odaléptem hozzá, elkapva a karjait. – Figyelsz rám, Heather? Jól vagy? – Aggódtam érte. Ez nem pusztán idegesség volt nála, hanem valami más, ugye? Vagy csak én lettem paranoiásabb a kelleténél. Magamhoz húztam lassan. – Heather…?
393 words ❖ high hopes ❖ note: Heather... nyugodj meg ❖
Kezdőlap
