"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Arcán mintha némi meglepődöttséget véltem volna felfedezni, ennek talán a jelenlétemhez volt csak köze. Hiszen tudta, hogy meghalt, végig "jelen" volt a halálánál, nem kellett elmagyaráznom neki, hogy mi történt. Ennek örültem, hiszen volt, aki halála után kissé zavarodott állapotban került hozzánk, az alvilágba. Alec nem ezek közé a "tudatlan" emberek közé tartozott, bár... némileg ő is tudatlan volt, a maga módján. Egészen biztos voltam benne, hogy fogalma sem volt a pokol létezéséről - max sejtette -, vagy a természetfeletti világról, a fejében legalábbis nem láttam erre utaló nyomot. - Újjá fogsz születni, ha úgy döntesz, a tested azonban a tiéd marad. Bár érdekes, hogy csak emiatt aggódsz. Nem vagy egy kicsit hiú? - nevettem, bár egy igazi csajozógép mégis mi másért aggódna? A csinos pofija nélkül már nem ugyanaz az ember volna. Sajnálnám is elvenni tőle ezt a testet, még szerencse, hogy ilyesmihez nem kell folyamodnom. Sokkal érdekesebb embert faragok belőle, a csáberejét így majd mindenre használhatja, nem csak arra, hogy az ágyába csábítsa a nőket. Következő szavaira nem tudtam hirtelen felelni, kibuggyant belőlem egy ördögi kacaj - haha, micsoda poén, Katherine! -, méghogy angyal! Csípőre tettem a kezem, s még mindig vigyorogva néztem rá. - Ó, dehogy! Épp az ellenkezője, drágám. - feleltem, s kissé felszegett állal, büszkén kihúztam magam. - Én vagyok az ördög. - jelentettem ki egyszerűen, mintha csak annyit mondtam volna, hogy "én vagyok az új szomszéd". - Istenem, még mindig imádom kimondani! - s felnevettem, miközben hátatfordítva Alecnek az ablakon meredtem ki. Egyrészt azért, mert élveztem a szó kiejtését, másrészt vicces volt épp istent emlegetni, miután közöltem, hogy én vagyok az ördög. Nos, igen. Berögződés. Lassan fordultam vissza felé, oldalra billentett fejjel, arcomon immáron csak egy komisz mosoly csücsült. - Hidd el, jobban jársz, ha velem nem kezdesz ki. Viszont... - csücsörítettem, s mutatóujjam az államra helyezve gondolkodtam. - Nem lesz szükséged a számomra. Valódi kötelék lesz köztünk, így... amikor hívlak, te megjelensz. De erre térjünk vissza kicsit később. Az alkum az, hogy míg én megadom neked az örök életet, te segítesz gonosz lelkeket csempészni a pokolba. A szövetségesem leszel, hűséges követőm. A lelked így az enyém, de... halhatatlanság, Alec! Képességek, hatalom! Kell ennél több? - mosolyom egy pillanatra lehervadt, kíváncsian meredtem rá ezúttal,felvont szemöldökkel, várva a válaszát. Kételkedtem benne, hogy elutasítja, hiszen kérte, hogy élhessen, azt kívánta, bármit, csak a halált ne. Én pedig teljesítem neki a kérését, ha beleegyezik a feltételekbe. Nem kérek én túl nagy árat ahhoz képest, hogy mit kap cserébe. Talán Cadenek is ugyanezt kellett volna ajánlania nekem, s akkor még élne, én pedig... nos, nem ülnék a trónon. Bár a halála elkerülhetetlen volt, ebből én viszont sokat tanultam. Egy pillanatra sem lankadhat a figyelmem. - Szólíts Katherine-nek! - húztam ki magam újra, és újfent elmosolyodtam.
Megrezzenek amikor valaki a nevemen szólít. Senki nem jött be az ajtón, hiszen itt álltam végig. Megfordulok, és szemben találom magam egy igazán gyönyörű hölgyeménnyel. Az egyik legszebb, akit rövidke életem során láttam. Megdöbbenek. Mondjuk, nem is tudom mit vártam. Egy félig ember-félig kecske tagot, tűzben forgó szemekkel, ahogyan táncot jár a hullám körül? Kétségtelen, hogy a semmiből előbukkanó csaj egy fokkal hihetőbb. - Ugye, ez nem valami buddhista, újjászületősdi? Szeretném megtartani a testemet - mondom. Évekig dolgoztam azon, hogy ilyen kidolgozott legyek. Nem nagyon hiszem, hogy ez az egész igaz. Talán csak elaludtam a téka pultjára dőlve, és ez egy kibaszott rémálom. - Bemutatkoznék, de úgy hallom tudod a nevem. Te valamiféle angyal vagy? - kérdem tőle és közelebb lépek - mert ha tudtam volna, hogy ilyen nők várnak a túlvilágon, már hamarabb meghaltam volna - kacsintok rá, és leülök az ágy szélére. Kíváncsi vagyok, hogy mi a csuda fog kisülni ebből. És, hogy vajon mikor fogok felébredni. Hogy mikor kelek már végre arra, hogy rám esteledett. Vagy, hogy Lara hív, mert érezni akar. Óh, mit nem adnék, ha még utoljára megcsókolhatnám. Ő az egyetlen nő, akivel jóban maradtunk miután lefeküdtünk. Aki nem akart leláncolni. Most pedig egyedül vagyok, és be kell valljam, egy kicsit félek is. Mit nem adnék, ha itt lenne Eddie. Vagy anya. Anya. - Szóval, hogy is lenne ez a “tartsuk életben Alecet” dolog? És még egy kérdés… vész esetére, elkérhetem a számod? Megihatnánk valamit, ha túléltem a dolgot - mondom neki reflex szerűen. Eddie megmondta, hogy egyszer hogy a túlzott csajozási ingerem fog a sírba vinni, és lehet nem túl jó ötlet a túlvilág királynőjével packázni, de túl jó nő ahhoz, hogy ne próbálkozzak be. Bár lehet, hogy ő dugna meg engem, aztán leharapná a fejem, mint a sáskák. Tudnak egyáltalán szexelni a szellemek? Vállat vonok a saját gondolataimra, majd rávigyorgok. - Egyébként megtudhatnám a becses neved?
Az utóbbi időben vártam, hogy valaki az életéért könyörögjön, valaki, aki jó szirén alapanyag, de szánalmasnál szánalmasabb segélykérések érkeztek hozzám. Egytől egyik nyafogó emberektől, akik túl gyávák voltak a halálhoz. Akik képtelen lettek volna elvégezni a feladataimat, akiknek az életét nem kötöttem volna saját magamhoz. Aztán... csoda történt, s egy erős hang eljutott hozzám. Alec Verona tökéletes alapanyag volt, erős, nem unalmas, ráadásul unatkoztam, szükségem volt valami elfoglaltságra. Egy bébi szirén kinevelése jó ötletnek tűnt, még egy szolga, avagy szövetséges. Denverben, a vadászok otthonában leltem rá, a lelke, ami nem is olyan rég még élet, s halál között lebegett, elvezetett a kórházba, ahol elég szánalmasan festett a teste. Őt magát is érzékeltem, az eszenciáját, ami elhagyta már az egykor talán jóképűnek mondható férfit. Ramaty állapotban volt, s elég volt csak megérintenem a csinos fejét, hogy a tudatába férkőzzek. Végigsimítottam göndör haján, miközben a tudatában vájkáltam. Érdekes volt, hiszen hiába feküdt kómában, mindent hallott, mindent érzékelt maga körül, még azt is, mikor a saját testvére mondott le róla. Oldalra billentett fejjel néztem a férfire, aki háttal állt nekem az ajtóban. - Helló, Alec! - szólítottam meg kedvesen, játékos mosollyal az arcomon. - Mit szólnál, ha azt mondanám, van rá mód, hogy újra élj? Mondhatni. - Rögtön bele a közepébe, köntörfalazás nélkül. Nem akartam húzni az időt, a pokolban szükség volt rám, ráadásul minél előbb ki akartam próbálni az új játékszeremet. Egy sokkal erőteljesebb lényt akartam faragni belőle, nagyon reméltem, hogy nem utasít vissza. Egy ilyen ajánlatot... nem, kétlem, hogy nemet mond. Magamban morfondírozva néztem végig rajta. Nos, igazam volt. Egy igazán jóvágású fiatalember állt előttem, az a fajta, akinek a lábai előtt hevernek a nők, s a tudatában is épp erre találtam bizonyítékot. Egy igazi nőcsábász volt, aki nem találta meg az igazi életcélját. Erre a gondolatra újfent elmosolyodtam... itt jövök én a képbe!
Nem érzek semmit. Se fájdalmat, sem a könnyű szellőt. Tudom, hogy mi történt. Tudok a balesetemről, tudok arról, hogy gyakorlatilag egy tál gabonapehely leszek egész életemben… feltéve ha túlélem ezt az egész hajcihőt. Nem ilyen életet akartam. Nem ilyen jövőt szántam magamnak. Azt hittem, hogy ötven évesen fogok meghalni, egy pohár sör mellett tüdőrákban, vagy egy gyönyörű nő ölében. Nem egy autóbalesetben. A legendáknak nem lehet ilyen szar halála. És én legenda akarok lenni. Élni akarok. Élni azt az életet, amit eddig. Kurva boldog voltam. Persze panaszkodtam, ahogy mindenki más is, hogy egyre drágább a cigi, meg hogy milyen faszfej a főnök, de boldog voltam. És ami a legrosszabb, hogy azt hittem, ez velem nem történhet meg. Minden nap láttam a hírekben, olvastam az újságokban, támadásokról, halálos áldozatokról, de sosem gondoltam volna, hogy velem is megtörténhet hasonló. A húgom pedig teljesen letaglózott. Még csak be se nézett hozzám. Csak megmondta az orvosnak, hogy aláírja a papírokat. Az orvosok pedig már intézkednek, hallom ahogyan a toll serceg a papíron, ahogyan aláírják a lapjaimat arról, hogy engem engedéllyel a biztos halálba küldjenek. Anyáék mit szólnának, ha tudnák? Vagy már tudják is? Tudják, csak nem érdekli őket, mert éppen Tanzániában süttetik a hasukat? Biztos érdeklem őket. Biztos érdeklem a hugomat. A mellettem lévő gép hangosan pittyeg. Egyre gyorsabban, gyorsabban, és egyszer csak elmúlik minden. A szívem kipörög a ritmusából, majd megáll. Csak egy pillanat az egész, én pedig ott állok a testem mellett, és bámulom az arcomat. Nem olyan, mintha tükörből nézném magam, hanem inkább, mintha egy fátyol mögül pillantanék magamra. A testem, mint egy viaszbaba fekszik ott a kórházi ágyon. Mellettem egy kis éjjeliszekrény, rajta egy vázában frissen vágott tulipán virágzik. Mellette egy doboz sör. Biztos Nagypofájú Eddie meg a felesége hozta. Voltak bent vagy két napja. - Nem kellettek ide orvosok, látod Alec. Megölted te magadat. Az isten szerelmére, gyakorlatilag öngyilkos lettem - csattanok fel - most biztos lesz itt egy ajtó, vagy valami kis lyuk, amiből fény szivárog ki, mint a filmekben - tanakodok magamban - amin át kell sétálnom. Miközben így gondolkodok, megpróbálok visszamászni a testembe. Először magamra ülök, majd lefekszem, de nem érzek semmit. Már nem tudok hozzákapcolódni a testemhez. El kell fogadnom, meghaltam. Kimászok az ágyból és várom az ajtót, de nem jön. Szétnézek, majd a szobám nyitott ajtajához sétálok, és nekidőlök az ajtófélfának. Egy szőke nővérke sétál el előttem, egy dobozt szorongatva. Utána bámulok. - Nekünk hemperegni kellett volna, még éltem - mondom, majd visszalépek a terembe, és behúzom magam után az ajtót, reménykedve, hogy senki nem veszi észre. Leülök az ágyam szélére, és csak várok. Várom az ajtót, ami még ha vonakodom is, a túloldalra visz.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
|| 
