"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Nekitámaszkodom a kórterem ajtajának, csak úgy lazán, mintha egyenesen én támasztanám a falat és meg sem kottyanna egy tempós séta. A zihálásnak ezt a fokát még remekül el tudom fojtani, a vigyort már kevésbé sikerül, sőt szemtelen, provokatív lesz, mintha az, hogy kővel rugdosom a személyzetet, vajmi keveset nyomna a latban. Persze a nővér, orvosdoktor felkapja a fejét, kezét csípőre teszi, és határozottan rám szegezi a csak nekem tartogatott ejnyebejnye pillantását. Már megint én? Hálás lehet, hogy nem a fosszag és a rothadásbűz szinonimáival éltem, olcsón megúszta… - Rögtön jövök! Pillant az előtte trónoló csókára, aztán füstölögve megkerüli, engem is, de nálam már a fejét csóválja, nagyon unhat. Hát ez kölcsönös… Lényeg, hogy megszünteti a szag forrását, legalábbis ideiglenesen, én pedig rásóhajthatok a tagra itt előttem. - Neked mi bajod? Csúnya dolog olyat kívánni "legyen valami nagyobb" és cseréljék ki rád Johant, de a srác nem tűnik beszarós típusnak és én már egy ilyennel is boldog lennék. - Amúgy… Kerülöm meg, csoszogva még megy is, hogy közben nem köpöm ki a tüdőm, mi több semmi rendellenes nem látszik rajtam a csöveket leszámítva, de az részletkérdés… - Te vágod mi van? Mármint szilveszterre egyszer csak nagy bumm, érted… De sehol egy fránya T-REX. Neked van fogalmad róla mi történt? Azt ugye nem kérdezhetem, hogy mi van, kitörtek a démonok megint? Hogy tuti ők voltak… a legtöbb halandónak fogalma sincs és őt annak nézem, különben mit keresne egy kórházban? Az a hozzám hasonló nyomorultak gyűjtőhelye…
Ha a kórház gondolata nem lett volna elég, még a város, sőt, a világ helyzete sem adott okot az örömre. Zavart, hogy napok estek ki a fejemből és nem csak az enyémből, hanem másokéból is. Mintha valaki szándékosan törölte volna ki a fejünkből a 2020-as év utolsó napjait… vajon mi az ördög történt? Az nyilvánvaló volt, hogy valaki vagy valakik ámokfutásba kezdtek, de semmiféle bizonyíték nem volt erről. Mindenesetre az éves kontrollt nem hagyhattam ki, bár előtte azért egyeztettem az orvosommal, hogy ebben a káoszban tudnak-e fogadni, de azt mondta, hogy sikerült annyira rendbe hozniuk a kórházat, hogy el tudják látni a feladataikat. Így hát nem volt más hátra, mintsem bemenni és alávetni magam a vizsgálatoknak. A térdem azóta sem volt igazán rendben, volt, hogy túlságosan is fájt, de nem tudtam ellene túl sokat tenni, csak annyit, hogy nem erőltettem, ha nem volt muszáj. Az egyik vizsgálóban voltam, ahol az orvos végül magamra hagyott, mondván, mindjárt visszajön. Az ajtót viszont félig nyitva hagyta, így kilátásom nyílt a folyosóra. És mindent hallottam, ami odakint zajlott. Ami alapesetben nem lett volna baj, meg nem is keltette volna fel a figyelmemet, de egy fiatalos hang megütötte a fülem. Helyesbítve az, amit mondott és ahogy. Plusz megláttam azt a követ az ajtó előtt, amit valószínűleg ő dobott. Megmosolyogtam az egész jelenetet, de az orvosom csak nem akart visszaérni, így felálltam és kiléptem az ajtón, úgy pillantottam körbe. Nem akartam én beleszólni semmibe, csak kíváncsi voltam, mi folyik itt.
Remek. Pár napra kómál be az ember és máris sírboltban ébred, rögtön por megy az egyébként is tökéletesen működő légzőszervébe, hogy aztán óráknak tűnő percekig fújtasson, köhögjön és a csövét dugdossa a homokos orrába. Azt hittem Oroszország után már meg sem kottyan egy kis apokalipszis, de január vége óta, ja, hogy 2021 van már! - folyton rohangáló nővérekbe botlik az ember, elfecsegik, hogy rögtön jövök "csak" ez a biztató "de" ott fityeg minden mondat végén és hát tudom, hogy Peter bácsinak kiesett a katétere, nagyobb koszt csinál, mint az én fulladásom, de azért én is hagy tegyek panaszt. Akkor vágjunk neki a világnak, úgysem figyelnek rám, hallom, hogy Johan megint bekakált, jobb is ha a saját szárnyamtól minél messzebb megyek, kiülök egy ablakba, attól, hogy nehezen szívom, még igenis vágyom a friss levegőre és a közhidelemmel ellentétben zavar a büdös. Slattyogok, csak szépen előre, még néhol belebotlik érdekességekbe az ember, vagy legalábbis az orosz kórházat idézi, amikor már azt hittem nem lesz rosszabb, íme valami mit én tudjam. Ráadásul anyámék sem látogattak meg, hogy nekik szegezzem a kérdést barátságtalan, fintorogva "mi van már?" "mi a fene történt?" Slattyogok tovább, a nyüzsgés felé, hátha beleköthetek valakibe rossz kedvemben, vagy hirtelen felfedezem a tűzlétrát. Ha hang hallatszik, hát afelé csoszogok, egészen gyorsan, a hatvanas néniket lehagynám, csak valami fantomérzésem legyen, hogy ez mégsem fog itt felettem beomlani, nem ma, nem a következő pillanatban, vagy van valakinek terve, mégis hová a fenébe menjek. Felkapok egy követ, olyan fürgén, mintha esküszöm egészséges lennék, aztán ha éppen a csókára figyelnek helyettem, a hangos "hahó" után is, csak begurítom a rendelőbe, mintha tekegolyó lenne, hátha eltalálja a nővérke cipőjét. Ha pedig felém fordulnak, igazán ártatlan arcot vágok, még a mosoly is felkunkorodik ott a szám szélén. - Johan bekakilt az egyesben! Közlöm teljesen ártatlanul.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Csak számomra ennyire érthetetlen a viselkedése, vagy tényleg a csaj a totál idióta? Valahogy nehéz megadnom saját magamnak a választ erre a kérdésre. Felsóhajtok én is. Még, hogy „egyértelműen” szükségem van a segítségre. Ki mondta? Miért von le következtetéseket rólam? Miért próbál megfejteni engem? Analizál. Mintha annyira könnyű lenne belém látnia. De téved. Semmit sem tud róla. Oké, most már tudja, hogy egy gyilkos vagyok. A húgom gyilkosa. Várom, hogy elítéljen, hogy belém rúgjon. Remélem, hogy megöl és nem a rendőrségre juttat. Komolyan, már jobb lenne, ha mindennek vége lenne. Úgysem menekülhetek örökké. Előbb vagy utóbb elkapnak és akkor nekem kibaszottul lőttek. Tehát, várom, hogy megöljön. Mégsem teszi. Nem hiszek a fülemnek. - Mi? – Értetlenül bámulok rá, a homlokomat ráncolva. Jól hallok? Nem ítél el? Tényleg fura egy csaj. Kezdem azt hinni, őrültebb, mint elsőnek gondoltam. – Vámpír vagy, szóval az lenne fura, ha nem tettél volna már rosszat az életedben. A… halálodban, ez jobb megfogalmazás. – Sóhajtok. Ha csak azért nem ítél el, mert hozzá képest én még egy gyilkossággal is „makulátlannak” tűnök, akkor kösz, de nem kérek belőle. Ennek mondjuk hangot nem adok. Csak kattog az agyam, hogy miért ilyen velem. Azt parancsolja, fogjam be, de nem vagyok az a fajta, aki ennyitől leállna. Mégis végighallgatom, csak mert kíváncsi vagyok, mi a véleménye rólam. Mondjuk igaza van. Talán mégis sikerül belém látnia. Analizálnia. Jó, csak részben. Ez akkor is bosszantó. - Ehh. Csak menteni próbálsz. – Nyelek egy nagyobbat, majd a vázát visszarakva az ajtóhoz indulok, hogy tényleg itt hagyjam őt. Az lenne a legkönnyebb. Még az ajtót is kinyitom, hogy aztán elköszönve tőle kilépjek, ám mégsem teszem. Nem lépem át a küszöböt, hanem a lányt figyelem és azt, hogyan igyekszik helyrepofozni az ágyat. Végül felfedezi, hogy még nem mentem sehová. Remek. Pedig tudom, hogy el kellett volna mennem. De itt vagyok még mindig. Arra a mosolyra összepréselem az ajkaimat, a kérdés hallatán pedig bezárom az ajtót. Természetesen úgy, hogy nem lépek ki rajta. - Ha ez valami trükk és mégis feladsz a rendőrségen… - Sóhajtok. Minek fenyegetőzni? A börtönből úgysem tehetek ellene semmit. Megrázom gyengén a fejemet, majd visszafordulok teljesen felé, hátamat pedig a bezárt ajtónak vetem. – Halljam, hogyan akarsz segíteni? Bujtatsz? A bűntársam akarsz lenni? – Nézem őt, érdeklődve, kíváncsian. Itt a lehetőség, hogy bebizonyítsa, nem a levegőbe beszélt, de én nem fűzök hozzá sok reményt. Már elengedett és amúgy is paraszt voltam vele, miért segítene ezek után bármiben is?
Carry me through this world alive
I feel no more this suffering
Bury me in this cold light
I feed the wolf and shed my skin
Az álarc mögött :
Amethyst
Szer. Márc. 25, 2020 6:11 pm
Chelsea and Teddy
But I'm sick of playing games with my demons
Azt hiszem, kijelenthetem, hogy van valami fétisem az önmarcangolós farkasok irányába. Theoval persze százszor egyszerűbb dolgom volt, a részletekbe most inkább nem mennék bele, de ez a srác… Nem könnyű eset. Ha nem lennék ilyen átkozottul makacs, már ráhagytam volna, csináljon, amit akar, de sajnos túl lágy szívem van. Ki tudja, hogy miért. Talán mert számomra sem idegen az elveszettség érzése, főleg mostanában, hogy Steph már… - Nem, de egyértelműen segítségre van szükséged – sóhajtok fel. Hogy lehet valaki ennyire bosszantóan… olyan, mint én? Oh, szóval ilyen érzés, ha szájba vág az irónia. Hirtelen sajnálni kezdek mindenkit, akit valaha is az őrületbe kergettem a kibírhatatlanságommal. Egy pillanatig komolyan azt tervezgetem, hogy megragadom, megcibálom és az arcába ordítom, hogy ne legyen már hülye, de szerencsére nincs rá szükség, magától is elmondja, amit hallani akarok. A húgát ölte meg, ezzel aktiválta az átkot. Így már elég sok mindennek van értelme; a rendőrök, a viselkedése… Nyilván óriási bűntudata van, még ha leplezni is próbálja. - Nem – felelem és megrázom a fejem. – Nem ítéllek el. – És így is van. Eszemben sincs. Nem ő a világ legkellemesebb alakja, de biztos vagyok benne, hogy baleset volt. Érdekelnének a részletek, de nem akarom tovább faggatni, már az is csoda, hogy ezt elárulta. – Tettem én is néhány… sok olyan dolgot, amire nem vagyok büszke. – Ezúttal én kapom el a tekintetem. Steph és Will kivételével senki sem tud a sötét korszakomról, amin azt hiszem, minden vámpír átesik. Olyan ez, mint a pubertás, csak több ember sérül meg. De ugyanúgy meghatározza, hogy ki leszel. Megbánhatod, megpróbálhatsz jobb lenni annál, mint ami akkor voltál, vagy hagyhatod, hogy elragadjon és… ki tudja, miféle szörnyetegként végzed. - Jaj fogd már be – nyögöm, és sokkal inkább kérés, mint parancs, de így is van egyfajta éle. – Jól áll ez a stílus, a nem törődöm macsóság – bólogatok elismerően és megint teszek felé egy lépést. – De ezzel nem fogsz messzire jutni. És tudod, hogy honnan tudom, hogy csak megjátszod, hogy valójában nagyon is érdekel? Az előbb mondtad, ha lecsuknak, mindenkit meg fogsz ölni. Egy gyilkost ez nem érdekel. Elégedetten nézek rá, nagyon büszke vagyok magamra, de csak míg fel nem kapja azt a hülye vázát. Hirtelen már azt sem tudom, hogy mit művelek, hogy miért akarok segíteni valakinek, aki magasról tesz rá, hogy én itt konkrétan könyörgök azért, hogy segíthessek neki. Nem felelek neki, sőt, el is fordulok és elkezdem rendbe tenni az ágyat, habár ez egy nővér dolga lenne. Mikor elmondja a nevét azért rásandítok. - Már mondtad – biccentek közönyösen, és bár a mosolya az én számat is mosolygásra ingerli, visszafojtom, és inkább tovább babrálok az ággyal. Hallom nyílni az ajtót, felerősödnek a folyosó zajai és nem is csitulnak. Arra gondolok, hogy talán nyitva hagyta az ajtót, mikor lelépett, de mikor odafordulok, még mindig ott áll. A szám egyik sarka felfelé görbül, kihúzom magam és karba fonom a kezeim. – Segítsek?
Minden porcikám tiltakozik az ellen, hogy végighallgassam vagy hogy elfogadjak bármiféle felajánlott „segítséget”. Nem kérek tőle mást, csak annyit, hogy engedjen el. Ez olyan kurva nagy kérés? Feszült vagyok miatta, ahogyan attól is, amit mond. Csak hagyjon menni. Miért kell ennyire erősködnie? Ki ez a csaj? - Nem kértem a segítségedet, kislány – Közlöm félvállasan, majd a földet kezdem pásztázni. Nem akarom, hogy elkapjanak. Nem akarok börtönbe kerülni, ezért kell eltűnnöm innét. Nem lepődök meg azon, hogy rákérdez. Miért ne tenné? Felnézek rá, tekintetemben megcsillan valami. - Nem mindegy az neked? – Vágom hozzá mérgesen a kérdést, de nem hagyok időt neki a válaszra. – A húgomat. Tessék, most boldog vagy? El akarsz ítélni? Gyerünk, rajta! Úgyis ezt tenné mindenki. – Feszülten köpöm a szavakat szinte, mintegy ítéletet mondva önmagam felett. De nem számít. Tudom, hogy elítél. És ezek után a felajánlott segítségnek is annyi, ugye? Mert miért segítene egy kibaszott gyilkosnak, aki a saját húgát ölte meg? A részletek nem fontosak. Csak az, mit tettem. Tudom jól. Ő is tudja. A szemeit figyelem, hogy kiolvashassak belőle bármit. - Miért nem teszed meg? Most, hogy hallottad, mit tettem… nem akarsz megölni? Feladni a rendőrségen? Ha választhatok, az előbbit kérem. – Megforgatom a szemeimet, majd egy pillanatra ledöbbenek. Félelem? Frusztráció? Ez tiszta hülye. Felnevetek. – Ugyan már, kiscsillag. Nekem semmi bajom nincs, nem félek. Tőled pláne nem. Egyszerűen egy vérfarkasnak nincs helye egy börtönben. Gondold már át! Megölnék mindenkit az első teliholdkor. – Fakadok ki neki, majd a történtek után inkább újból a menekülést választom. Igen, el innen. Az kellene… A vázával a kezemben fenyegetőzök, bár már magam is tudom, hogy felesleges. Valójában tudom, hogy erősebb nálam. Vámpír és boszorkány egyben… esélyem sincs menekülni. De mégsem adhatom fel csak úgy, nem? A vázára nézek a kezemben, majd a hangját hallva felé kapom a tekintetemet. Döbbenten. Elenged? Mivel győztem meg? Hunyorogva bámulok rá. - Komolyan elengedsz? – A vázát lerakom vissza, de a szemem végig a lányon tartom. Tuti, hogy valami trükk van ebben az egészben. Eddig győzködött és nem akart elengedni, most pedig egyszerűen hagyna elsétálni? Elindulok az ajtó felé, és ha eljutok addig, még a kilincsre is ráfogok. Lenyomom. A szemem sarkából nézek ekkor a lány felé. - Theseus Beaumont vagyok. – Közlöm, majd egy mosoly kúszik az ajkaimra. – Csak azért, hogy tudd, kitől kapod a képeslapot. – Én nem tudom az ő nevét, de jelen esetben ez valahogy nem is lényeges. Kinyitom az ajtót, viszont valamiért mégsem lépem át a küszöböt. Magam sem tudom, miért.
Carry me through this world alive
I feel no more this suffering
Bury me in this cold light
I feed the wolf and shed my skin
Az álarc mögött :
Amethyst
Szomb. Dec. 14, 2019 6:39 pm
Chelsea and Teddy
But I'm sick of playing games with my demons
Bizalmatlan, ami nem lep meg, valószínűleg én is így reagálnék, ha valaki, aki nem enged elmenni ilyesmikkel jönne nekem. Kissé ellentmondásos, de az ő érdekében teszem. Ha sikerül meggyőznie arról, hogy nem valami terrorista, még segítek is neki. Ez több, mint amit egyébként bárki mástól remélhetne ebben az épületben. - Igen, segíteni - felelem nyugodtan, bár a szemeim akaratlanul is tesznek egy kört. - Mert bűntudatom lenne, ha esélyt sem adnék neked. Hát, nem ez volt az év legkielégítőbb magyarázata, de mit mondhatnék? Úgy értem, mi olyant mondhatnék, ami nem hangzik úgy, mintha valami elcseszett tini drámából idéznék? Rövid ismeretségünk alatt annyira azért sikerült kiismernem, hogy tudjam, az egész nem hatná meg. Azt minden esetre biztatónak tekintem, hogy végül kinyögi, amit tudni akartam - és azt is, hogy csak egy valakit ölt meg a szavai alapján. Talán nem egy tömeg gyilkos, minő megkönnyebbülés. - Ezt magamtól is kitaláltam - jegyzem meg. - Mármint általában ez az, ami az átkot aktiválja. Kit öltél meg? Továbbra is igyekszem nyugodt és türelmes lenni, de azt nem kifejezetten értékelem, ha valaki fenyeget. Nem szolgáltam rá. Talán nem voltam a legkedvesebb, de hé, mindennek van egy határa. - Jól van, ide hallgass - szusszanok egyet és az ujjaim hegyével megnyomkodom a halántékomat. Miért keverem magam folyton farkasok dolgába? - Ha ártani akarnék neked, megtehetném. Komolyan, még csak erőlködnöm sem kellene, és ezt ne vedd sértésnek. Ötszáznegyven év előnnyel indulok, plusz-mínusz egy-két év. - Várok egy fél pillanatot, hogy megemészthesse a dolgot, majd folytatom: - De az a helyzet, hogy a hatalmas szád és az kiállhatatlan stílusod ellenére is, amivel nem tudom, hogy pontosan mit akarsz kompenzálni, talán a félelmed, a belső frusztrációd, vagy a... Bocs elkanyarodtam. Szóval én tényleg segíteni akarok. Ilyen vagyok, valószínűleg ez visz majd a sírba... De ez van. - Biccentek, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak. Nyitnám a számat, hogy kifejtsem neki, hogy mi ez az egész eretnek dolog, csak hogy dolgozzunk azon a bizalmi kérdésen, de közli, hogy nem is érdekli igazán és felkap egy vázát... Egy vázát! Hirtelen nem tudom, hogy ezen felbosszantsam-e magam, vagy egyszerűen kinevessem. Csak bámulok rá, majd hűvös nyugalommal szólalok meg: - Nem foglak tovább győzködni. Elmehetsz, ha ezt akarod... - megszüntetem a varázslatot és szinte már csalódottan nézek rá. - De nélkülem úgy sem jutsz messzire. Majd küldj képeslapot a börtönből.
Rávágnám, hogy bántani fogom őt, de nem akarom. Csak a bennem tomboló farkas tépné apró cafatokra, de ezt nem hagyom. Nem akarom, hogy a farkasom győzzön, a bennem élő agresszióval karöltve. Nem. Ezért is hagyom figyelmen kívül a kérdést. Nem reaáglok. Nem tudok megszökni sem, mert becsapja előttem az ajtót. Boszorkány. Nem bízok benne, egy hangyányit sem. Egy nővér a sok közül, aki bármikor tudná hívni a rendőrséget. Szent meggyőződésem, hogy fogja is, csak előbb eléri, hogy lenyugodjak. Vagyis el akarja érni, de nem fog menni. - Segíteni, mi? Ne szórakozz velem – Felhorkanok. – Nem vagyok hülye, csillagom! Miért hinném el, hogy segítesz nekem? – Türelmetlenül bámulom és hallgatom a csajt. Beszél, de még mindig nem jön ki értelmes szó a száján. Sóhajtok. – Megöltem valakit – Közlöm szemrebbenés nélkül, de a részletekbe nem avatom be. Hiába volt véletlen az egész, miattam halott Corrie és ezt mindenki tudja. - Jobban tennéd pedig – Miközben ezt mondom, a szobát lesem, tárgyakat, amiket használhatok, hozzávághatok, vagy bármi. Muszáj fegyvernek használható dolgokat magamhoz vennem, mert úgy érzem, csapdába estem. Ez a csaj sarokba szorított. Ám ahogy pontosítja, hogy ő miféle szerzet, ledermedek. - Mi? Hogy lehetsz mindkettő?! – Fakadok ki, pár hangszínnel magasabban kiejtve a kérdést. Nem volt dolgom még vámpír-boszival, lövésem sincs, mi fán terem ez a faj. Ám nem is lényeges. - Oké, mit bánom én, mi vagy. Eressz el és nem bántalak – A kezem ügyébe akad egy váza, azt emelem fel fenyegetőn. – Engedj elmenni – Hangsúlyozom a szavakat. Remélem, megérti és nem próbálkozik semmivel. Akkor talán nem bántom. Tudom, hogy nem értene meg. Én sem bocsájtottam meg magamnak, ő pedig egy kívülálló. Egy idegen. Nem látná be, hogy nem szándékos volt az, amit tettem. Felesleges neki fejtegetnem a történteket.
Carry me through this world alive
I feel no more this suffering
Bury me in this cold light
I feed the wolf and shed my skin
Az álarc mögött :
Amethyst
Pént. Nov. 15, 2019 6:35 am
Chelsea and Teddy
But I'm sick of playing games with my demons
Nehezen tudom leplezni, hogy mennyire szórakoztat, ahogy fenyegetni próbál. Szinte már aranyos, bár valószínűleg, ha ezt hangosan is kimondanám azt eléggé a szívére venné, így megtartom magamnak a dolgot és csak egy elnéző mosollyal pillantok rá, ami lehet, hogy ugyanolyan idegesítő, mintha azt gügyörészném neki, hogy "na ki a morcos farkas, na ki? ". - Miért, mit szándékozol tenni? - érdeklődöm meg és tényleg érdekel a válasz. Kíváncsi vagyok, hogy ő az ugatós vagy a harapós típus(hah, kötelező farkas poén, bocs). Látom rajta, hogy letett arról, hogy az ablakon át távozik, aminek örülök, ez azt jelenti, hogy nem teljesen hülye. Az ajtón át pedig addig úgy sem fog, míg el nem beszélgettünk egy kicsit. Szeretném tudni, hogy milyen fickó ő, mert bár eddig elég rossz képet festett magáról, valami azt súgja, hogy ez csak a felszín, amit láttatni enged. Talán még segítek is neki. Ha érdemes rá. Elengedem a fülem mellett a harmat gyenge szarkazmust és miután végre elárulja a nevét és azt, amit már amúgy is sejtettem, vagyis hogy vérfarkas, meg akar lépni. Csak hogy rosszul tippelt, nem közönséges vámpír vagyok és ezt azonnal a tudtára is adom, ugyanis nem engedem, hogy távozzon, amire elég rosszul reagál. Számítottam rá, hogy nem fog örülni, de itt nem csak erről van szó. Fél. Erre kissé megenyhülök, pedig még mindig nem tudom, hogy megérdemli-e a gondoskodást. Közelebb lépek hozzá. - Segíthetek neked. Elmenni és még akár azt is elintézhetem, hogy se a rendőrség, se az orvosok ne emlékezzenek, hogy itt voltál - kezdem nyugodtan és a szemét fürkészem, azt akarom, hogy tudja, igazat mondok. - Megtehetem. De előbb tudnom kell, hogy mi történt. Nem engedhetek el egy veszélyes embert. Dúlnak benne az indulatok és a kétségbeesés, amit megértek, sőt át is tudok érezni. Nyilván nem úgy, mint egy vérfarkas, de közel hatszáz éve létezem és ez idő alatt sok mindent megéltem már. Nekem is meg kellett bírkoznom a bennem élő szörnyeteggel, hiszen a vámpírlétnek is meg vannak a maga nehézségei, amiket nem vettem mindig könnyedén. Mikor kilábaltam a sötétségből megfogadtam, hogy soha többé nem ártok olyanoknak, akik nem érdemlik meg, és másoknak sem hagyom. Ha tehetem, segíteni fogok. Ezért is vagyok most itt, a kórházban. - Attól nem félek, hogy bántani fogsz - mosolyodom el ezúttal minden gúny és leereszkedés nélkül, szinte már kedvesen és még egy utolsó lépést teszek felé. Egy karnyújtásnyira vagyok tőle, ha mégis bántani akarna mégcsak erőlködnie sem kell, hogy elkapjon. - Gyorsabb vagyok. És tapasztaltabb. És ha már itt tartunk... Mindkét tipped helyes volt. Vámpír vagyok... ééés boszorkány. Eretnek - biccentve jelzem, hogy ez a helyes kifejezés. Remélem, hogy sikerül elnyernem a bizalmát és beavat, mert ha nem... Fogalmam sincs, hogy mit kezdek vele.
Nem tudom, hány percem van még, mielőtt a csaj kollégái értesítik a rendőrséget, de annyi biztos, hogy kurva gyorsan le kéne lépnem. Azonban az ablakon való kiugrást sztornóznom kell. Nem hittem, hogy ennyire magasan vagyunk, de… de mindegy is. A csaj idegesítő mondókája eljut a fülemig, így hátrapillantok rá, majd meg is fordulok végül. - Másról is egész nyugodtan pletykálhatsz, nem kell a szádra venned. Ami azt illeti, meleg szívvel ajánlom, hogy rólam egy szót se szólj senkinek – Rávillantom a tekintetemet, majd el-elpillantok az ajtó felé. Menekülnöm kell. Muszáj. Nincs más út, csakis az az ajtó és egyszerűen el kell rohannom. Ezt kell tennem, csak bár ne lenne itt ez a csaj… esküszöm, feltart. Továbbá egészen irritáló, hogy nem képes felfogni, hogy hagyjon békén. - Milyen kedves, hogy törődsz az utolsó emlékemmel – A szemeimet forgatom, majd kimondom a tippet a fajával kapcsolatosan. A válaszra felvonom az egyik szemöldököm és gyorsan végigmérem, de az ösztöneim továbbra sem súgnak mást. Mindegy, úgyis megmondtam, hogy tévedhetek. Tévedtem. Van ez így, nem? Nem mintha bármi jelentősége lenne annak, hogy ő kicsoda vagy micsoda. Egyáltalán nem érdekel. Miután megmondom a nevemet, mintegy figyelemelterelésként, már ugrom is és futok az ajtó felé, abban a reményben, hogy kinyitva azt, eltűnhetek innét. Az ajtó viszont, amilyen heves mozdulattal nyitom ki, pont úgy vágódik be az orrom előtt. - Bassza meg… - Ejtem ki ösztönösen, gondolkodás nélkül a szavakat, majd a csaj felé fordulok. – Boszorkány? – Igen, kérdés, bár ez betudható költői kérdésnek is. – Jobban tennéd, ha hagynál elmenni. Nem viccelek, csillagom – Őt fürkészem, egyre dühösebben és egyre… kétségbeesetten. A levegőt egyre inkább kapkodom, a szívem egyre gyorsabban ver, és egyre inkább tartok attól, hogy kifutok az időből. Újból hallom a szívem dobogását a fülemben, az adrenalin egyre inkább elönti az egész testemet. Aztán az ajtóba ütök egy erőteljeset, míg végül nekidöntöm a fejemet is. - A rohadt életbe… csak hagyj kijutni innen, mielőtt olyat teszek, amit mindkettőnk megbánna – Nem akarom bántani őt, ahogyan a húgommal tettem. Baleset volt, mégis úgy érzem, hogy a történelem bármikor megismételhetné önmagát. Az agresszió bennem él… illetve az az átkozott farkas folyton-folyvást utat akar magának törni. Bárcsak megölhetném magamban. - Nem vihet el a rendőrség… értsd már meg! – Fordulok felé ingerülten, feszülten és ez a tartásomon, a tekintetemet, a szavaim hangsúlyán is érződik. Jobban teszi, ha hallgat rám. Hallgatnia kell.
Kezdőlap
Ha a kórház gondolata nem lett volna elég, még a város, sőt, a világ helyzete sem adott okot az örömre. Zavart, hogy napok estek ki a fejemből és nem csak az enyémből, hanem másokéból is. Mintha valaki szándékosan törölte volna ki a fejünkből a 2020-as év utolsó napjait… vajon mi az ördög történt? Az nyilvánvaló volt, hogy valaki vagy valakik ámokfutásba kezdtek, de semmiféle bizonyíték nem volt erről.
