But I'm sick of playing games with my demons

A hipotézisem szerint a sérüléseinek köze lehet a nagy szájához. Még az én fejemben is megfordul, hogy esetleg magam lököm ki az ablakon, pedig többnyire kötélből vannak az idegeim. Többnyire. Nem akkor, mikor a legjobb barátnőm megöli magát. Árnyékként suhan át a borús gondolat az arcomon, de még mielőtt hagynám, hogy maga alá gyűrjenek az emlékek visszakényszerítem magam balhés sráchoz, aki még mindig úgy csücsül ott, mint egy goromba papagáj.
- Igen, ez jogos, azért vagyok itt. Tényleg – hümmögve még közelebb megyek. – Tudod mit? Igazából jó ideje nem történt már semmi izgi, legalább lesz miről pletykálni ebédszünetben.   Mi lenne, ha segítenék? Számolhatok, ha gondolod – ártatlanul nézek rá, de alig bírom visszatartani a mosolyom. Biztosan nem erre számított, hanem további győzködésre, esetleg könyörgésre… Na, azt lesheti. Tudom, tudom. Én vagyok a világ legrosszabb orvosa, de egy kis szórakozás nekem is kijár, oké?
Állom a tekintetét, mikor végül befordul a terembe és még a szemöldökömet is megemelem kissé, mint aki alig várja a következő beszólását. Tudom, hogy lesz, elég kiszámítható, ami azt illeti.
Végre van alkalmam alaposabban szemügyre venni az arcát is és ha nem ebben a helyzetben találkoztunk volna, azt mondanám, hogy egészen cuki. Na jó, így is azt mondom, csak még hozzá teszem, hogy addig cuki, míg ki nem nyitja a száját.
Na tessék! Erről beszéltem.
- Nem kérdezted, de gondoltam, ha már az én arcom az utolsó, amit életedben látsz… - vonogatom a vállam. Feltűnik, hogy a tekintete elég gyakran kalandozik el valahova mögém, és nem kell megfordulnom, hogy tudjam, az ajtóval szemezget. Talán hagynom kéne, hogy lelépjen, aztán úgy csinálni, mintha sosem találkoztunk volna, de ismerem magam. Tudom, hogy nem hagyna nyugodni a dolog.
A következő kijelentése némi elégedettséggel tölt el. Szóval vagy nagyon tájékozott, vagy ő sem egyszerű ember. Rögtön ki is zárom az első lehetőséget, hiszen a gyors gyógyulás csak a vámpírok és vérfarkasok kiváltsága. És innen már egyszerű kitalálni, hogy mi ő. Vérfarkas. Már megint egy vérfarkas… Nem mintha bajom lenne velük, csak… ez bonyolult.
- Nem egészen – felelem sejtelmes hangon, aztán mielőtt még bármi mást mondhatnék a srác… Theseus elcsörtet mellettem az ajtóhoz azzal a szándékkal, hogy lelép. Csak hogy eszemben sincs hagyni, most, hogy ilyen izgalmas fordulatot vett a beszélgetés. Jó ideje nem varázsoltam már – az ellent mondana a normális életről szövögetett vágyaimnak – egy bonyolultabb igézet biztosan kifogna rajtam, de az ajtóval még megbirkózom. Kissé hunyorítok és még az orromat is ráncolom a nagy koncentrációban, és azzal a lendülettel, ahogy ő feltépi, én visszacsapom, majd tartom is néhány pillanatig, hogy ha esetleg újra megpróbálkozna azzal, hogy kinyitja, ne sikerüljön neki és feleslegesen rángassa a kilincset.
- Maradj még. Lenne pár kérdésem.

438 ❀  kredit

But I'm sick of playing games with my demons

Egy kissé meglep, hogy a beteg, aki állítólag lábra sem tud állni az ablakpárkányon csücsül ugrásra készen, de viszonylag hamar napirendre térek a dolog felett, voltak ennél meredekebb élményeim is az elmúlt ötszázhatvankilenc év alatt, egy szuicid hajlamú srác már szinte meg se kottyan, habár azért még így is lennének kérdéseim. Például az, hogy a sürgető távozásának van-e köze ahhoz, hogy a rendőrség keresi? És ha igen, akkor pontosan miért is? Azt hallottam, hogy nem bűnözőként körözik, hanem eltűnt személyként, de nem igazán úgy viselkedik, mint aki annyira el lenne veszve, inkább, mint aki… menekül.  És persze az is érdekelne, hogy miből gondolja, hogy ép bőrrel megúszik hatemeletnyi zuhanást?  Mert máskülönben nem ugrana, igaz? És ha már itt tartunk, hogy sérült meg és hogy gyógyult meg ilyen gyorsan? Sejtésem éppenséggel van, de egyelőre megtartom magamnak a kérdésekkel együtt és más oldalról próbálkozom.
- A hatodikon vagyunk – közlöm vele a szerintem nem elhanyagolható tényt – és a világért sem „pofáznék bele” a dolgodba, de tudod van lépcső is az épületben, meg egy lift. Tény, hogy nem a leggyorsabb módszer, de legalább nem kell felkanalazni a betonról… persze te tudod – tárom szét a karjaim hanyagul.  - De igazán megspórolhatnád nekem a papírmunkát így kora reggel… hálás lennék.
Cinikus mosollyal bámulom egyelőre a hátát és remélem elég hatásosak a szavaim és nem hagyja replika nélkül, talán még a kérdéseimre is választ kapok, ha eléggé felcukkolom… vagy kiugrik az ablakon és tényleg mehetek feltakarítani.
Esetleg felajánlhatnám neki alkuként, hogy segítek lelépni, ha elmond ezt-azt, de amíg nem tudom, hogy miféle ember nem vetemednék ilyesmire. Nem néz ki sorozatgyilkosan, ez tény, de ha valaki, hát akkor én tudom, hogy csak azért mert valami nem néz ki gonosznak még simán lehet az. A saját bőrömön tapasztaltam meg, mikor a sors Klaus Mikaelson karjaiba sodort, aki egy életre szóló leckével ajándékozott meg.
- Legalább a nevedet elárulod? Csak hogy tudjam, mit kell írni a hullazsákra… - kissé oldalra biccentem a fejem és megkockáztatok felé egy lépést. Szeretném látni az arcát, persze ehhez előbb az kell, hogy felém forduljon, ha csak nem tette még meg. – Én Chelsea vagyok. Vagyis hivatalosan Dr Jenson. És mielőtt megkérdeznéd: nem, nem vagyok túl fiatal orvosnak. Idősebb vagyok, mint gondolnád – sejtelmes arcot vágok, ha elég okos és jók a megérzéseim, rájön mire célzok.

379 ❀  kredit

But I'm sick of playing games with my demons

Az utóbbi heteken nem túl sok lelkesedéssel vergődtem át magam. Üresnek érzem magam, ami bizonyos szempontból jó, hiszen a másik opció a totális idegösszeomlás lenne, ami pedig ki tudja hova vezetne. Stephanie azt kérte, ne gyászoljam, de képtelen vagyok eleget tenni ennek a kérésnek.  Folyton az ajtót lesem vagy a telefonomat azt várva, hogy felbukkanjon, mintha mi sem történt volna... Mintha ez az egész valami rossz álom lenne. Nehéz továbblépni valaki  olyan elvesztésén, aki több száz éve az életed szerves része, akihez a legtöbb emléked kapcsolódik, aki ott volt jóban és rosszban melletted... Aztán egyszer csak megszűnik létezni, a világod pedig összeomlik, és már azt sem tudod, ki vagy. Néhányan ilyenkor lelépnek, és új életet kezdenek, ami nekem is megfordult a fejemben - sok más mellett -,  de nem akarom magára hagyni Christ, habár... Fogalmam sincs, hogy egyáltalán szüksége van-e rám... Éppen rám!  Hiszen miattam halt meg Steph. Vagyis nem, nem miattam. "Értem" - így forgalmazott a levelében. Vigasztalásnak szánta, de én gyűlölöm magam érte. Chris miért ne tenné? Egyáltalán nem tudom, mit gondolhat és bevallom, egy részem fél elé állni és megkérdezni. Kerülöm őt. Későn járok haza, ami igazából nem olyan nagy újdonság csak épp újabban nem bárokba járok, hanem vagy túlórázok a kórházban, vagy egyszerűen az utcákat járom.

- Szólnunk kell a rendőrségnek.
- De biztos, hogy ő az?
Úgy kapom fel a fejem, mintha hozzám szóltak volna, pedig az ideges társalgás a folyosó túl végén zajlik a vezetőápoló és a főorvos között. Fogalmam sincs miről, vagyis inkább kiről lehet szó, de mindketten izgatottak, ami egy picit megpiszkálja a kíváncsiságom. Hetek óta először. Steph valószínűleg gyógyulásnak könyvelné el.
- Igen, reggel láttam a híradóban.
- Akkor tényleg szólnunk kell... De... Veszélyes, azért körözik?
Erre már ha akartam volna se tudok érdektelen maradni. Erősen kell koncentrálnom, hogy halljam a választ mert a folyosó úgy nyüzsög,  mint egy megvadult méhkas.
- Nem. Csak eltűnt, azt hiszem. Bár ki tudja... Nekem eléggé balhésnak tűnik a srác.
- Bezárjuk?
- Láttad a sérüléseit, kizárt, hogy lábra tudna állni. Nem félek, hogy kiszökik.
Eltűnődve figyelem a két távolodó alakot és a hallottakon gondolkozom. Furcsa. Szóval a száztizenhatosban fekszik egy bizonyos "balhés srác" olyan sérülésekkel, amik miatt nem tud lábra állni és  ráadásul a rendőrség is körözi... Vagyis bocsánat, "keresi". Miért ézrek késztetést arra, hogy megtudjam ki ő? Miért vonzanak az ilyen alakok még ismeretlenül is? Tisztára idióta vagyok. Viszont úgy érzem, muszáj tennem valamit különben belefulladok az ürességbe, így megindulok a szoba felé. Mikor elérem az ajtót abban a hitben nyitok be, hogy "balhés srác" összetörve fekszik az ágyban, de nem ez fogad. Ennek a srácnak semmi baja és mi több... Szökni próbál. Az ablakon át. A hatodikról...
- A helyedben nem tenném... - jegyzem meg csevegő hangon és becsukom magam mögött az ajtót.

461 ❀  kredit

☾ To: Chelsea Jenson

☾ Help me, please

Néha az ember élete apró darabokra hullik, s néha ő maga is. S vajon fel tud-e állni? Össze tudja-e szedni magát valaha, mikor megannyi veszteség érte? Van-e egyáltalán értelme összeszednie magát, mikor senkije sem maradt? Ha nincs semmi és senki, amiért megérné felkelnie, talán már nem is akarja többé kinyitni a szemeit. Legalábbis, én így éreztem magam, amióta az életem fordulatot vett. A magány és a sötétség kikövezett sétányát lépdeltem, s hagytam, hogy egyre jobban elvesszek benne. Nem érdekelt semmi.
Múlthéten ott hagytam a sulit. Nem jelentkeztem ki, nem szóltam senkinek. Egyszerűen összepakoltam a holmijaimat, hagytam egy levelet a szobatársamnak, hogy remélem, az új társa jobb lesz, mint én, aztán eljöttem. Hová? New Orleans. Azzal csaptam be önmagamat, hogy Lexyt jövök meglátogatni, de… mikor a lakás közelébe értem, inkább irányt változtattam. Nem akartam szembenézni a lánnyal, akinek még van köze hozzám. El akartam szakítani őt is magamtól, mert tudtam, hogy a részéről is csupán megvetés várna… vagy épp szánalom. Vagy netán egy lelkifröccs, amit a bátyám haláláért kaphatok. S erre nem vágytam.
Volt még némi pénzem, így néhány napra kivettem egy hotel szobát, aztán elkezdtem járni a várost. Szórakozóhelyek, ez, az, amaz… csak ezek érdekeltek. Minden este leittam magam, nőkkel kavartam, de egyikükkel sem feküdtem le. Persze a legtöbbjük mérges lett emiatt, volt, amelyik fel is pofozott, de én csak nevettem rajta. Szórakoztam. Élveztem, hogy a lábaim előtt hevernek és felkínálják magukat, aztán eldobtam őket.
Hogy mire volt ez jó? Igazából fogalmam sincs. Nem találtam önmagamat, a helyemet… egyszerűen elegem volt. Mystic Fallsban még felkerestem Tomot és vettem tőle néhány dolgot, de azt még nem használtam. Egészen eddig az estéig. A hotel szobában ültem, miközben a lány, aki ma este rám mászott, az ágyon feküdt mögöttem. Nyilván feljött valaminek a reményében… de nem érdekelt.
- Theodore Storm… - Mögém húzódott, majd átkarolta a mellkasomat és a nyakamba csókolt. Semmit sem váltott ki belőlem. Az ég világon semmit. A kezemben szorongatott tasakot bámultam, mely fehér porral volt tele. – Theodore…?! – Kiakadt, ahogyan meglátta. Elszakadt tőlem és értetlenül bámult rám. – Ugye az nem az, amire gondolok? – Idegesen csengett a hangja, ami számomra már-már fülsüketítő volt.
- De. Pontosan az. Szóval, ha nem akarsz csatlakozni, jobb, ha eltűnsz. – Néztem rá kifejezéstelen arccal, aztán végül rámosolyogtam. – Tűnj el. Amúgy sem akartam veled semmit… - Tettem hozzá magyarázatként, mire ő lemászott az ágyról. Még elém lépett és felpofozott.
- Nem vagy észnél. De én ebben nem veszek részt, nem is ismerlek… - Rikácsolta, én meg az arcomra csúsztattam a kezemet. Nem tartoztam magyarázattal neki a tetteimet illetően, sőt, semmit illetően. Nem néztem rá, de hallottam a heves mozdulatait, öltözését, majd a lépteit az ajtó felé, amit végül bevágott maga után.
Remek, egy gonddal kevesebb. Ez járt a fejemben, miközben a tasakot felnyitottam.
Legközelebb viszont az a kép fogadott, mikor magamhoz tértem a kórházban. Egy szőke nővérke állt az ágyam mellett és épp egy papírra írogatott valamit.

480 words ☾ Or Nah ☾ note: szia Chels ☾