To: Klaus Mikaelson

Nem kellett volna, hogy meglepjen mindaz, amit Klaus mesélt. Legalábbis egy része nyilvánvaló volt: Elijah, emlékek nélkül biztos volt, hogy teljesen új életet kezd. A szerelemre is megvolt az esélye. De azt nem hittem, hogy mindez tévútra viszi. Mármint nyilvánvaló volt nekem, hogy h Camillet elrabolta a nő hatására, akkor komolyabb érzelmeket táplálhat iránta. Zavart. De jól emlékeztem még a búcsúnkra, mielőtt Marcel kitörölt volna mindent a fejéből. És ez idéződött vissza bennem. Az utolsó csók, mielőtt valaki egészen más emberré változott volna. Akkor hittük, hogy jól cselekszik. De talán tévedtünk. Tévedtél, Elijah.
Nem örültem, hogy Klaus a veszély ellenére a lánya közelében akart lenni, de hibáztatni sem tudtam érte. Legalábbis nem nagy mértékben, hisz én is Hope mellett akartam volna lenni a helyében.
Azonban mégsem bírtam lakatot tenni a számra. Szemei aranyszínűre váltottak, fenyegetőn villanva rám, mire felvontam a szemöldökömet. Fenyegető hozzámállása arra késztetett, hogy én magam is így lépjek fel az irányába, de végül kitisztult a tekintete. Talán rájött, hogy rossz emberrel kezdene ki.
- Amíg nem találkoztok, addig nem vagyok ellene, Klaus – Közöltem komolyan, szinte értetlenül őt figyelve. Amúgy is ő volt az, aki őrült módjára elszabadult a világban és egyetlen hívását sem fogadta Hopenak; és olyan volt, mintha mindezért felelőst keresgélne, holott ő volt az, aki úgy döntött, ennyire elszigetelődik. – Szüksége van rád. Ezúttal ne hagyd cserben – Közöltem a hátát figyelve, de aztán visszafordult.
- Viszlát, Klaus – A sértődöttségét a legkevésbé sem értettem. Be kellett látnia, hogy igazam van. Hosszú ideig ácsorogtam a folyosón, összefont karokkal magam előtt, mielőtt mély levegőt véve visszaindultam volna a lányom szobájába. Mellette akartam lenni, mikor magához tér. És nem csak akkor, hanem mindig. Ezért akartam hazavinni.

To: Klaus Mikaelson

Talán mégis? Ezt hogy értette? Nem, nem akartam rákérdezni. Nem akartam, hogy megváltozzon a bennem kialakult kép Elijahról, ami… már így sem az volt, mint egykor. Az emlékei nélkül idegen voltam a számára, és ez borzasztó érzés volt. Már rég vége volt annak, ami kettőnk közt történt. Tudtam, hogy nem kaphatom őt vissza, hogy nekünk csak annyi járt, amink volt.
Valahol tiszteltem a döntéséért, hisz mindannyian tudtuk, hogy ha meglennének az emlékei, képtelen lenne távol maradni. Nem csak Klaus közelébe tért volna vissza, hanem mindannyiunk életébe, újra és újra, ezzel kockáztatva a lányom életét. Ezt pedig nem akarta. Hálás voltam a döntéséért és egyben… haragudtam is.
- Hölgy ismerős? – Értetlenül meredtem rá. Az alatt a néhány alkalommal, mikor meglátogattam, sosem volt vele nő… sosem. Éreztem, hogy a szívembe mar a tény, hogy talán van valakije. Megráztam végül gyengén a fejemet.
A további szavaira, avagy tényközlésére a szemeimet forgattam.
- Nem teheted kockára a lányunk életét, Klaus. Ezt nem teheted – A szemeit fürkésztem. – Amíg nincs épkézláb megoldásunk a helyzetet illetően, addig ezt nem teheted – Inkább kérleltem, hogy ne tegye, mintsem parancsoltam. Hisz abban igaza volt, hogy pontot kellene tennünk a Sivár ügy végére; Hopenak szüksége volt a családjára, még ha én meg is tanultam egyedül lenni. Hisz nekem muszáj volt.
- És annak sem örülnék, ha jelenleg tovább tartózkodnál Mystic Fallsban, mint szabadna. Nincs szükségünk természeti katasztrófákra, mikor az életünk anélkül is káosz – Ez azonban már parancsoló volt inkább. Nem akartam, hogy maradjon. Féltettem Hopeot és bevallom, némileg őt is. Mindketten veszélyben voltak egymás közelében és tudtam, hogy mindketten belepusztulnának a másik elvesztésébe.
- Szeretném, ha most elmennél, Klaus – Tettem hozzá halkabban, összefonva magam előtt a karjaimat. Az, hogy Hope kishíján odaveszett, még élénk volt bennem. És igen, egy részem haragudott Klausra, míg a másik hálás is volt, hisz megmentette a lányunkat.

To: Klaus Mikaelson

Nehezemre esett bizalmat szavaznom Klausnak ebben a kérdésben, sőt, alapvetően is. De valamiért olyan magabiztosnak tűnt, hogy ezúttal rábólintottam. Tudtam azt is, hogy a lányát készakarva nem sodorná veszélybe és mindaz, ami történt, csupán az ellenségek okán volt, nem pedig konkrétan miatta. Vagyis de, de nem úgy… megráztam gyengén a fejemet.
- Legyen, ahogy akarod, Klaus – Reméltem, hogy úgy veszi, megadtam a bizalmat neki, ebben a kérdésben legalábbis.
Kissé ledöbbentem a visszakérdezésére, majd az erélyesebb szavaira is. Értetlenül vontam össze a szemöldökömet.
- Mégis miért ne kereshetném fel? Nem vált belőle szörnyeteg – Megráztam a fejemet, majd ahogy tovább beszélt, szinte elsápadtam. – Hogy micsoda? Camille él? – Ledöbbentem. Arra még inkább, hogy Elijah fogva is tartotta a nőt. A hibrid hátát kezdtem figyelni, mivel elfordult tőlem, aztán elszakadtam a faltól és utána léptem. – Hol van most Cami? Nem szabadna egyedül hagyni őt – Elgondolkodtam. – De nekem ez nem áll össze. Elijah miért tenne ilyesmit? Ennek az egésznek semmi értelme, Klaus – Nem azt mondtam, hogy nem hiszek neki, vagy hogy Camille hazudott, de nem akartam elhinni, hogy Elijah szándékosan ártani akart volna a bátyjának. Ahhoz túlságosan mély volt a kötelék köztük, bár be kellett vallanom, hogy az emlékei nélkül túlontúl más volt az a vámpír. Mégis azt reméltem, hogy egy olyan testvéri kötelék, mint az övék, nem tűnik el nyom nélkül.
- Ha Cami veszélyben van, jobb, ha magunk mellett tartjuk – És amúgy is tudtam, hogy mennyire fontos a hibridnek a nő. Megérdemelték mindketten, hogy együtt lehessenek, hisz rémlett még régről, mennyire egymásra találtak. Sosem tudtam elképzelni Klaust szerelmesnek, de látszott, hogy kötődik Camihoz.

To: Klaus Mikaelson

Nem értettem vele egyet, de már feleslegesnek véltem szópárbaj vívni vele. Klaust és az egész családot már évszázadokkal ezelőtt elrontották… úgy értem, a saját szüleik tették őket tönkre. Klaus sem fordult volna ki önmagából, ha nem egy korcsként kezeli a saját apja. Egy hibaként. Hisz valami ilyesminek tekintette őt, nem? Mert az anyjuk félrelépett. Megráztam a fejemet kissé, majd vettem egy mély levegőt. Tudtam, hogy nem hibáztathatom örökké, ahogyan senkit sem, de muszáj volt kitöltenem valakin a mérgemet a lányom miatt. Jó, a lányunk. Nem mintha eleinte akkora örömmel fogadta volna Klaus a lányt eleinte. Jobbnak láttam, ha szavakkal nem reagálok rá, csak egy jelentőségteljes pillantással, amivel mindent elmondtam és semmit.
- Köszönöm, hogy áthárítod rám a felelősséget! – Fakadtam ki újfent, mert kezdtem ugyan lenyugodni, de két pillanat alatt sikerült elérnie, hogy megint égnek álljon a hajam. Persze, nem szó szerint.
Mindenesetre ezt követően tényleg kezdtem megnyugodni és még normálisabb hangszínt is sikerült megütnöm vele szemben. Ám Elijah említésére azt hiszem, teljesen lefagyott. Nem, inkább meghökkent. Aztán megragadta a karomat, ami enyhén szólva meglepett. Azonban nem akadékoskodtam, hanem vele mentem, hogy ne legyünk túlságosan szem előtt. Ahogy beszélni kezdett, megráztam gyengén a fejemet. Még egy keserű mosoly is megjelent az arcomon.
- Nem, semmit sem tudok róla. Mikor legutóbb New Yorkban jártam… ijesztő volt, mennyire nem önmaga – És ezzel sikeresen elárultam, hogy olykor koslattam az ősi vámpír után. De nehéz volt teljesen elzárkóznom előle, hiszen hiányzott, nem csak nekem, hanem Freyának, Hopenak… szerintem még Klausnak is. Azonban nem tudtam elmenni a tény mellett, hogy furán viselkedett. - Mi a baj, Klaus? Találkoztál vele? – Kérdeztem rá komolyan, őt figyelve, hiszen az agresszív hangvételét nehéz lett volna nem észrevennem. Lemaradtam volna valamiről?

To: Klaus Mikaelson

Csak a fejemet ráztam a magyarázatára. Nem hittem neki; nem ment. Nekem nagyon is úgy tűnt, hogy félvállról veszi és ez volt az, ami igazán bosszantott. Zavart. Hope fontos volt nekem és tudtam, hogy neki is; épp ezért kellett volna sokkal jobban igyekeznie. Jobban, mint jelenleg tette.
- Nem úgy tűnik – Morrantam vissza rá, miközben tekintetemmel szinte ledöftem őt. A mentegetőzését hallva csak még dühösebb lettem. Olyan volt, mintha élvezte volna, hogy pillanatok alatt felbőszít. Talán nincs is szebb látvány egy dühös anyánál, mi? Ne akarja kivívni a tényleges dühömet. Ahogy végre tovább lépett a mentegetőzésről és mesélni kezdett, figyelmesen hallgattam őt, a szemeit fürkészve.
- Hm – Csak nyugtáztam végül. Legalább abban biztos lehettem, hogy az a hibrid tényleg a lányunkat szolgálja, ha arra kerül a sor. Talán még jól is jöhetne, ha az a típus lennék, aki kihasználja ilyen módon az embereket. – Ha nem hallgat rá, én magam ölöm meg – Jegyeztem meg nyersen. Amióta közülük való voltam, egy kicsit sem rettentem vissza attól, hogy életeket vegyek el. Úgy tűnik, ezt jelenti Mikaelsonnak lenni. A könyörtelen gyilkolás… igaz, én ok nélkül nem ártok senkinek. Önvédelemből, vagy a lányom védelme érdekében annál inkább.
Ahogy arra kért, mondjam meg, mit tegyen, elbizonytalanodtam. Az lett volna a helyes, ha azt kérem, legyen minél távolabb Hopetól, hisz jelenleg nagy veszélyt hoz rá és a városra is a jelenléte. Már ígyis túl sok időt töltött itt, a lánya közelében… Sivár pedig nem nyugszik. Ki akar majd törni. Nem reagáltam sokat, hisz nem tudtam, mit mondhatnék. Figyeltem, ahogy közelebb lép hozzám, majd mély levegőt vettem. Végül kimondtam, amit más esetben nem tettem volna. Azt hiszem, vehette ezt egyfajta hálának is; itt volt és megvédte a lányunkat. Nem lehettem neki eléggé hálás, ugyanakkor gyűlöltem is azért, mert tudtam, a lányunk miatta volt és lesz is veszélyben. Kettős érzések kavarogtak bennem és nem tudtam helyrerakni azokat.
Álltam a tekintetét és már azon voltam, hogy megkérdezem, mit bámul annyira, mikor végre megszólalt. Kérdezett. Nagyon halvány mosoly jelent meg az arcomon és megráztam a fejemet gyengén.
- Nem kell, hogy elbízd magad. Az esetek többségében tényleg csak a baj van veled, de erről Elijah többet tud mesélni neked, nem? – Legalábbis tudna. Hiányzott az a vámpír, de tudtam, hogy helyesen döntött, mikor kitöröltette az emlékeit és távozott New Orleansból. Néhány alkalommal meglátogattam New Yorkban és ijesztő volt, mennyire nem volt önmaga a családja nélkül. Mintha egy teljesen másik ember lett volna. Engem sem ismert meg.

To: Klaus Mikaelson

Nem kellett volna, hogy ennyire dühöngjek, de őszintén szólva nem tudtam parancsolni az indulataimnak, elvégre a lányomról volt szó. Annak idején, mikor tudatosult bennem, hogy egy magzat növekszik bennem, aki ráadásul Klaus Mikaelson vére… kétségbe voltam esve. Tudtam, hogy mivel jár Mikaelsonnak lenni. Azzal pedig, hogy mindez így alakult, nem csak a lányom, de én is egy lettem közülük. Bár pontosan tudtam, hogy Klaus számára csak egy két lábon járó gyerek kihordó vagyok – és talán a mai napig nem vett engem emberszámba, de már réges-rég nem érdekelt. Csakis az, hogy ne sodorja veszélybe a lányunkat. De ez több volt naiv kérésnél… vagy épp imánál. Hisz Klaus maga sem garantálhatta, hogy egyik napról a másikra megszűnik minden gond és veszély. Ezt már évszázadokkal ezelőtt elszúrta. Egy vérszomjas, hataloméhes vámpír volt és azt hiszem… még a lánya sem volt képes belé értelmet verni. Pedig Elijah naivan hitte, hogy Hope hozza el azt a csodát, azt a reményt, amivel a fivére végre jó útra tér. Úgy éreztem, hogy tévedett. Amerre ment, vér festette az útját. Féltem, hogy Hope követni fogja egy napon.
- Igenis félvállról veszed. Nem csak ezt, hanem mindent, ami körülvesz téged, Klaus! – Vágtam hozzá idegesen a szavakat, de már némileg kezdtem megnyugodni. Klaus nem tombolt, nem őrjöngött, ami egyet jelentett azzal, hogy tényleg minden rendben van. A továbbiakra viszont felkaptam a fejemet, majd feszülten a hajamba túrtam.
- Egy személyes testőr? Hibrid…? Mégis mit műveltetek? – Nem is akartam tudni, de őszintén szólva, ez a testőr dolog a legkevésbé sem tetszett. Nem hittem ugyanis, hogy egy olyan alak, aki a lányunk életére tört, bármiféle módon Hope hasznára válhatna. Sőt, a legszívesebben távol tartottam volna tőle a lányomat. – Biztos, hogy hallgat Hopera? Az ő vérétől vált hibriddé, Klaus? – Komolyan néztem rá. Nem tetszett továbbra sem az ötlet, de mégis tudnom kellett, hogy nem csak valami hazugságról van szó. Nem engedhettem olyan hibridet Hope közelébe, akiről nem tudtam biztosan, hogy ártalmatlan.
Talán egy pillanat erejéig láttam megcsillanni valamit a férfi tekintetében, de nem törődtem vele. Az indulataim még tomboltak, bármennyire is igyekeztem teljesen megnyugodni. Mindent a fejéhez vágtam, amit csak tudtam. A keserű nevetésére hallgattam el lassan. Bármennyire is sajnálnom kellett volna őt, a szegény Klaust, akinek annyira sanyarú sorsa van… nem ment. Azonban mély levegőt vettem. Eszembe jutott, hogy mit ígértem Hopenak akkor, mikor még meg sem született. Családot. Teljes családot, olyat, ami számomra örök álomkép volt és az is maradt.
- Nem ezt mondtam – Sóhajtottam egy nagyobbat, majd a falnak dőltem Klaussal szemben. Még mindig dühös voltam, de talán már nem akartam mindenféle dolgot a fejéhez vágni. – Hopenak tényleg szüksége van az apjára, de nem így. Nem úgy, hogy a veszélyt hozod magaddal. Nem úgy, hogy sivár egy része ott van benned, Klaus – Ismét sóhajtottam. – Bár a mai napot illetően tehetünk ezalól kivételt, hiszen ha nem jössz el időben… Hopenak tényleg baja esett volna – Ezt vehette egy köszönetnek is, amit amúgy képtelen voltam kimondani. Klaussal a kapcsolatom mindig is hidegebb volt, mint bármely másik Mikaelsonnal. Mintha tűz és víz lettünk volna. Ellentétek. Talán pont emiatt csodáltam a lányunkat; ő tökéletes volt. Bár sokszor láttam benne az apja makacsságát, de az én kitartásom és bátorsága is ott vibrált benne. Ahogyan a magányosság érzése is, holott nem ezt szántam neki. Nagyon nem. A földet kezdtem figyelni, némileg a gondolataimba merülve, majd összefontam magam előtt a karjaimat. Ekkor jutott eszembe, hogy tulajdonképpen évek óta nem láttam Klaust. Talán nem így kellett volna üdvözölnöm őt, de mégsem éreztem bűntudatot. Nagy eséllyel ő sem akart ölelkezni és puszikat osztani a lánya anyjának – hisz nem jelentettem neki semmit. Felnéztem rá, de nem szóltam ezúttal semmit.