Nyilvánvalóan én is egy idegroncs lennék, ha Hope-ról lenne szó, ha nem tudnám, mi van vele, emiatt megértő voltam Hayley-vel. Ugyanakkor... ennyi idő után talán egy helló jól esett volna tőle, bár valószínűleg csak az események hatására váltam ilyen érzelgőssé. Kikészített ez a sok év távolság, majd mikor visszatérek, az első adandó alkalommal bajba keverem a lányunk. Gyűlöltem magam emiatt, nem is igazán tudtam kezelni a dolgot. Végre minden kezdett visszaállni a régibe, Hope és Camille miatt, s ez egy pillanat alatt változott újra rosszra, mintha jó dolgok nem történhetnének sem velem, sem a szeretteimmel. Hagyttam, hogy a nő kidühöngje magát, a mellkasomnek csapódjon az ökle, gyilkoljon a tekintetével, az se érdekelt volna, ha farkas alakban a torkomnak ugrik. Ismerős érzés volt, én is törni-zúzni, ölni, tombolni akartam, mikor a fülembe jutott a hír. Egy részem még mindig Alaricon töltötte volna ki a dühét, aki nem vette észre Hope eltűnését, az ő kedvéért persze nem tettem semmi rosszat, kellett neki egy hely, ahol a hozzá hasonló gyerekek között lehetett. - Minden a legnagyobb rendben, Hayley. Kérlek, nyugodj meg! - kérleltem halkan, óvatosan, nyugodt hangnemben, hátha nem olaj a tűzre ez a kérés, mert általában az szokott lenni. - Nem veszem félvállról. A támadója meghalt, majd hibriddé változott. Úgyhogy a lányunknak most van egy személyes testőre. - vontam vállat, de nagyon komolyan vettem a dolgot, tényleg nem vettem félvállról, ahogy azt ő állította. Legfeljebb úgy tűnt, de már ismerhetne annyira, az álca mögé lát, nem dől be neki, mint mindenki más. Oké, én pedig lehetnék őszintébb hozzá, megmutathatnám, mit érzek, mit gondolok valójában, csakhogy nem megy, ennyi év után sem, főleg ennyi év után nem. Bántottak a szavai, leginkább azért, mert igazak voltak, ám úgy tűnt, nem tudok jót tenni. Idegesen jártak a szemeim jobbra-balra, hogy az ő szemeit kémleljem velük, megpróbáljam kiolvasni, mit akar. Mert nem tudtam már kiigazodni senkin, mintha egy idegen állt volna előttem, közben pedig annyira ismerős volt a tekintete, mintha nem telt volna el egy perc se, mióta elszakadtam mindenkitől. Nyeltem egy nagyot, majd széttártam a karjaimat, s keserűen felnevettem. - Most már azt kívánod, bár ne jöttem volna vissza, igaz? - újabb nevetés, ha lehet, még keserűbb, még sötétebb. - Egészen eddig azt kívántad, a lányunk ne szenvedjen az apja hiánya miatt, de amint felbukkanok, amint van egy kis köze hozzám, te kiborulsz. Szóval akkor nekem volt igazam mindvégig, s mehetek vissza a világ végére. Igaz? - kérdeztem, s egy csepp szemrehányás sem volt a hangomban, csak düh, sértettség, s egy kis szomorúság, mert mindezt igaznak gondoltam. Az teljesen mindegy volt ebben a szituációban, kik támadtak Hope-ra, mert ha úgy vesszük, az egész világ az ellenségem volt. S ezáltal az övé is.
Talán nem kellett volna így rárontanom, de egy anya, ha aggódik, nem gondolkozik, hanem cselekszik. Addig képtelen lettem volna megnyugodni, amíg nem láttam a lányomat. De először Klausba futottam bele. Lehet, hogy évek teltek el, amióta utoljára láttam, mégis olyan volt, mintha csak egy napja találkoztunk volna. Pontosan ugyanazokat az érzéseket váltotta ki belőlem: nem utáltam őt, de mindig is megvolt egyfajta távolságérzetem felé. Ahogyan most is. Mindig tudtam, hogy mivel jár az, ha valaki Mikaelson, s mivel jár az, ha valaki ráadásul még Klaus vére is… de kezdett sok lenni. A lányomat nem sodorhatta veszélybe! Pontosan ezért volt az, hogy Hope Marshall néven engedtük csak az iskolába. De idővel ez az álca kevés lett és fogalmam sem volt, hogyan védhetném meg őt. A lányomat. Nem ezt ígértem neki, amit kapott… egyszerűen nem. - Ne ironizálj, Klaus, hanem válaszolj! – A mellkasára csaptam idegesen. – Nem is értem, hogyan tudod ezt az egészet félvállról venni! – Szikrákat szórtak a szemeim. Úgy éreztem, még egy csepp olaj a tűzre és robbanok… Habár a reakciója azt sugallta, hogy minden rendben van, hallani akartam tőle. A szájából. És egy bocsánatkérést is, amiért az Ő létezése minduntalan bajba sodorja a szeretteit. Hátrébb léptem egyet, majd elnéztem a férfi mögé, a folyosóra, amerről jött. Feszülten sóhajtottam. - Mit jelent az, hogy gondoskodtál? Kitalálom. Megölted, akik elrabolták és most várhatjuk, hogy az ő ismerőseik jönnek bosszút állni, igaz? Mondd, mégis… meddig tart még ez? – Őt kezdtem nézni. Amióta Sivár miatt szétszakadt a család, pontosan tudtam, hogy mégis miféle ámokfutásba kezdett. – Lefogadom, hogy akik elrabolták a lányunkat, a legújabb haragosaid közül valók. Mikor gondolod már át végre, hogy minden, amit teszel, kihatással van a lányod életére? – Azt akartam, hogy elgondolkozzon ezen. Bár azt közel sem vártam, hogy meg is érti. Vagy hogy tesz ellene. Egyszerűen ő ilyen volt, de néha képtelen voltam elviselni ezt.
I watched the world fall And I rebuilt it piece by piece
Nem voltam túl boldog, hogy Hope újra látta ezt a kegyetlen énemet, a szörnyeteget, aki nem túl mélyen rejtőzött bennem. De meg kellett tennem, véget kellett vetnem a zsarolásnak, mindennek, ami abban a rohadt kriptában zajlott. Hisz' a lányom életéről volt szó, az ég szerelmére! Azt viszont tudtam, ő egészen más, mint én, jólelkű, kedves, könyörületes. Igazság szerint egy halovány részem büszke volt rá emiatt, hiába nem tőlem örökölte ezeket a tulajdonságokat. Ezt viszont hangosan nem biztos, hogy beismertem volna, mert a dominánsabb felem aggódott emiatt, mert olyan sok veszély leselkedett rá, ezek szerint a flancos Salvatore iskola falain belül is. Végül is, nem várhat mást az ember fia egy ilyen nevű intézménytől, a Salvatore fivéreket mindig is káosz és pusztulás vette körül. Megnyugodtam kicsit, miután végre hazahoztam a lányomat, aki elég hamar elaludt a történtek miatt. Kimerült volt, talán dühös is, vagy szomorú, vagy mindkettő. Reméltem, nem csalódott bennem túl nagyot, s nem kívánja majd, hogy bár ne jöttem volna ide, hiszen csak a baj van velem, akárhová is megyek. Dühös voltam ara a két szerencsétlenre, akik elrabolták, ugyanakkor magamra még inkább. El akartam hagyni az épületet, legalább addig, amíg Hope alszik, nem is számítottam semmiféle társaságra, bár elég gyanús hangok jöttek a folyosóról. Először nem akartam hinni a fülemnek, s olyannyira belemerültem a hallgatózásba, nem is figyeltem, kik haladnak el mellettem. A hangok abbamaradtak, ezért nem gondoltam, hogy bárki is lenne a közelemben, emiatt meglepődtem, mikor valaki mégis belémütközött. Már épp indultam volna tovább, szitkozódva a bajszom alatt, de ekkor megpillantottam Hayleyt, így léptem egyet hátrafelé. Túl sok mindent zúdított rám egyszerre, reagálni se volt időm, ám ő már követelte a választ. Szemforgatva sóhajtottam egyet, majd egy igencsak önelégült mosolyt villantottam rá. - Én is örülök, hogy látlak, Hayley! - kezdtem bele erőltetett udvariassággal. - Jól vagyok, köszönöm kérdésed, te hogy érzed magad? - Szándékosan nem reagáltam a szavaira, a reakciómból amúgy is tudhatta, nincs komoly baj, különben nem húznám az agyát, s végképp nem ülne mosoly az arcomon. Nem láttam már hosszú hónapok, sőt, évek óta, nagyon furcsa volt így belebotlani az iskola folyosóján, abban az épületben, amihez tulajdonképpen én is hozzájárultam kicsit azzal az adománnyal. - Egyébként a lányunk alszik. Gondoskodtam mindenről. - tettem hozzá csak úgy mellékesen, hogy mégse vívjam ki a teljes haragját a nőnek, mert a dühös anyukáknál nem sok veszélyesebb teremtés van.
Valahogy a világ nem képes változni; a veszély minden sarkon ott leselkedhet ránk, akkor is, ha épp azt hisszük, minden szép és jó. Közel sem. Mindig nyitva kell tartania az embernek a szemét és mindenre, sőt, bármire felkészültnek kell lennie. Különösen akkor igaz mindez, ha egy vagy az ősi családból – ezt jelenti Mikaelsonnak lenni. Örökös veszély, vér, múltból felbukkanó rosszakarók, mondhatni, bosszúállók. Amikor terhes lettem a lányommal, nem voltam biztos benne, hogy ebbe a családba akarok tartozni. Talán később sem lettem benne igazán biztos, de egy valamit mindig is tudtam: családot akartam adni a lányomnak. Azt, ami nekem sohasem volt. S meg akartam neki mutatni, hogy a család egységet jelent, szeretet és hogy kiállunk egymásért, bármi történjék. S kiálltunk. Sivár kapcsán is mindenki kiállt, döntött, még akkor is, ha ezzel a család egészen szétszakadt. Akkor ez tűnt helyesnek és még most is, azonban mindenki számára nehéz. Freya, bár megtalálta a számításait egy igazán kedves lány mellett, látszik, hogy hiányoznak neki a testvérei. S persze ott van Hope… a lányom, akinek az élete rettentően üres az apja nélkül. Úgy érzem, mindazzal, ahogyan a hírhedt családunk jelenleg létezik… elbuktam. Nem sikerült megadnom azt a lányomnak, amit akartam. Csak félig. Sőt, a töredékét. S én sem lehetek mindig mellette, ahogyan azt mindig akartam. Hosszú évek teltek már el így, mióta a Mikaelsonok elhagyták a várost. Mindeközben én azon fáradoztam, hogy módot találjak a család újraegyesítésére. Eddig hiábavalóan. - Hol van a lányom?! – A falnak szorítottam az első szembejövőt a Salvatore iskolában. Órákkal ezelőtt láttam meg a telefonomon Alaric hívását és mikor sikerült elérnem őt, hogy megtudjam, mit akart… nem olyan válaszokat kaptam, amiket reméltem. Hopeot elrabolták, értesítette Klaust, és ki tudja, mi történt velük. - Nyugodjon meg, hölgyem… - Szinte remegett a hangja, de én egyre dühösebben és kétségbeesettebben szorítottam a falnak. - Hogyan nyugodhatnék meg?! Baja esett…? – A farkas tekintetem szinte megvillant egy pillanatra, az a furcsán csillogó szempár, majd mély levegőt vettem. Ha bármi baja esett, esküszöm, hogy én… - A szobájában van, nem rég értek vissza, de… de elengedne végre…? – Köhögött, mire végül elengedtem. Figyeltem, hogyan csúszik le a fal mentén a földre. – Úgy tudom, alszik. Nem kellene felvernie… - Tette hozzá, de nem foglalkoztam vele, hanem tovább indultam, sietős léptekkel a hálókörletek felé. Szinte futólépésre váltottam, de mikor befordultam a folyosóra, beleütköztem valakibe. Rákiabáltam volna, hogy azonnal menjen az utamból, de ahogy felmértem, kivel állok szemben, a mérgem kissé alábbhagyott. Egyelőre. - Klaus… mi történt? Hívnod kellett volna! – Kezdtem bele idegesen, mélyen magamba szívva a levegőt. – Elkaptad, akik elrabolták a lányunkat? Jól van? Mondj már valamit, Klaus! – A hangomból sütött az aggodalom és a düh keveréke.
I watched the world fall And I rebuilt it piece by piece
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
Talán nem kellett volna így rárontanom, de egy anya, ha aggódik, nem gondolkozik, hanem cselekszik. Addig képtelen lettem volna megnyugodni, amíg nem láttam a lányomat. De először Klausba futottam bele. Lehet, hogy évek teltek el, amióta utoljára láttam, mégis olyan volt, mintha csak egy napja találkoztunk volna. Pontosan ugyanazokat az érzéseket váltotta ki belőlem: nem utáltam őt, de mindig is megvolt egyfajta távolságérzetem felé. Ahogyan most is. Mindig tudtam, hogy mivel jár az, ha valaki Mikaelson, s mivel jár az, ha valaki ráadásul még Klaus vére is… de kezdett sok lenni. A lányomat nem sodorhatta veszélybe! Pontosan ezért volt az, hogy Hope Marshall néven engedtük csak az iskolába. De idővel ez az álca kevés lett és fogalmam sem volt, hogyan védhetném meg őt. A lányomat. Nem ezt ígértem neki, amit kapott… egyszerűen nem.
◆ 
