Minél többször mondtuk ki Kai nevét, annál valóságosabb lett az ittléte. Egészen idáig alig akartam elhinni, hogy tényleg itt van, s újra az a célja, hogy bántsa a lányokat. Nem mintha bármit is számított volna, ő már démon volt, nem boszorkány, volt saját ereje - bár nem voltunk tisztában az összes képességével. Csupán a bosszúvágy vezérelné ezúttal? Az ikrek létezése nem sokat nyomhat a latba, nem úgy, mint első alkalommal, mikor az életükre tört. - Azért azt ne felejtsük el, hogy csak azután került a börtönvilágba, hogy lemészárolta a fél családját. Abban viszont igazad van, hogy ronthatott a helyzeten. - Némiképp le voltam nyűgözve, mennyire érett is a velem szemben ülő lány, milyen tisztán látja a dolgokat már ilyen fiatalon. S rettegtem is, hogy mindezt a tudást a saját kis akciójára fordítja, mert volt egy olyan rossz érzésem, hogy nem véletlenül kérdez ennyit. Ez nem sima kíváncsiságnak tűnt, bár részben a saját félelmén próbált kerülkerekedni. A kérdés hallatán egy pillanatra a levegő is bent rekedt a tüdőmben, hirtelen azt se tudtam mit feleljek erre. Kicsit úgy éreztem, ezt Alaric-kal, vagy Caroline-nal kellene megbeszélnie, de én is ugyanúgy törődtem vele, mint a szülei, és szerettem volna, ha nem is gondol ilyenekre. - Ez miféle kérdés, Lizzie? - sóhajtottam, és egyetlen pillanatig csak meredtem rá, próbálva kitalálni, mire gondol, miért fél ettől. - Nem, nem gondolom. Kai beteg. Te egyáltalán nem hasonlítasz rá. Szeretném, ha nem gondolnál ilyenekre. - a fejemet ingattam rosszallóan, de nem voltam rá mréges, mégcsak nem is nehezteltem. Értettem, miért tart ettől, mégis butaságnak tartottam, hogy egy pszichopatához hasonlítja magát. - Sem te, sem Josie nem hasonlítotok rá, rendben? - Vártam, hogy reagáljon rá, legalább egy bólintással, ha másra nem futja. Teljesen le voltam döbbenve még mindig a kérdésen, és egyre inkább aggódtam a lány iránt. Kai már így is elvett tőlük, és Rictől valami igazán fontosat. Caroline a lehető legjobb pótanya, aki létezhet a világon, de attól még tragédia volt, ami évekkel ezelőtt történt. Nem csak Jo vesztette életét azon a napon, az egész koven elpusztult, s rengeteg ember élete változott meg. Lizzie hozzáállása nagyon is tetszett, teljes mértékben igaza volt, hisz' eddig mindenkit, aki az életünkre tört, együttes erővel gyűrtük le, vagy léptünk túl rajta. A leglehetetlenebb helyzeteket oldottuk meg közösen, kezdve Elena életbentartásával, amit rengeteg bonyodalom követett. Damont kigyógyítottuk egy vérfarkasharapásból, visszahoztuk őt és Bonnie-t egy börtönvilágból... Megannyi lehetetlennek bizonyult dolog, amit sikerült megoldanunk, mert kitartottunk egymás mellett, és nem adtuk fel, amíg minden meg nem oldódott. Felkeltem a székből, és odaültem Lizzie mellé az ágyra, miközben végiggondoltam mindazt, amit mondott. - Igen, itt vagyunk egymásnak. Épp ezért nagyon fontos, hogy ne kezdj magánakcióba. Ezt halál komolyan mondom, Liz. Nem tudjuk mire képes, fogalmunk sincs, mit jelent, ha valaki démon, mivel jár mindez. Kai pedig már elszívóként is nagyon veszélyes volt. Meg kell ígérned, hogy nem csinálsz butaságot! - biztosítanom kellett, hogy megmarad a hátsóján, s nem próbál hőst játszani, mert túl sokat veszítettünk már Kai miatt. Sosem bocsájtanám meg magamnak, ha a lányokat is elvenné tőlünk.
Elgondolkodva hallgatom ismét Stefan mondandóját, a feleletét, és talán most először némi szánalmat is érzek Kai iránt a harag, a bosszúvágy és a félelem mellett. Persze az utóbbiak még mindig jóval erősebbek. De határozottan jó kicsit kibontani ezt a csomagot, megnézni, elemezgetni a tartalmát, annál valóságosabb és megfoghatóbb lesz. Nem csupán egy démon, aki értelmetlen okokra hivatkozva az életünkre tör, és ehhez meg is van minden hatalma, hanem emellett egy egykori családtag is, akivel rosszul bántak. Ebben ugyanannyira megvan a lehetőség arra, hogy fogódzót találjunk rajta, minthogy jobban megértsük, mi mozgatja. Bár nyilván a Pokol és a démoni mivolta is tovább formálta őt azóta, hogy többször is meghalt, és többször is bebörtönözték. - Igen, azt hiszem igazad van. Kairól is, meg arról is, hogy a körülmények nagyban hozzátesznek ahhoz, akik vagyunk, akikké válhatunk. Nem azt mondom, hogy sajnálom őt, de... - a hangom most kissé tűnődővé válik. - Elképzelni sem tudom, milyen lehet húsz évet leélni egy börtönvilágban.... egy olyan világban, ahol nincs senki más rajtam kívül, és teljesen egyedül vagyok. Semmi sem változik. Minden nap ugyanaz... - Persze nyilvánvaló, hogy ezt felfogni sem tudom, hisz összesen sem éltem még annyit, mint amit a nagybátyám ott töltött. És ez csupán egy dolog a furcsa családom még furcsább dolgai közül. Büntetésből bezárni embereket valamiféle időhurokba. Valljuk be, kissé beteges. - Gondolod, hogy egyszer én is olyanná válhatok, mint ő? Mint Kai? - Egy vérből valók vagyunk. Ő is elszívó volt, akárcsak én. A kovenből már nem él senki rajtam és Josien kívül, de a családom, akik a jelenben körülvesznek, néha épp olyan diszfunkcionális. Én is lázadó típus vagyok. Ez olyasmi, ami belülről jön, és nemigazán tudok rajta változtatni. Szóval... összefoglalva: talán megvan rá az esély, hogy egyszer nekem is egyszerűen csak bekattan valami, és le akarom majd kaszabolni a szeretteimet? Mert ha ez tényleg megtörténhetne, talán nekem is jobb helyem lenne egy másik világban. A fejemben motoszkáló gondolatok kíváncsiságot ébresztenek bennem a nagyapám iránt is, de Stefan válasza végül valamiképpen megnyugtatóan hat rám. Azt hiszem, csak jó azt hallani, hogy nem volt rossz ember. Tulajdonképpen őt is a körülmények formálták. Ám magamban hozzáteszem, hogy ennek ellenére mégis, ha ő nem lett volna olyan, amilyen, az egész családomnak máshogy alakult volna a sorsa. Ha jobban bánik Kaijal, a többieknek talán nem kellett volna meghalnia. Ha nem erőltetik az összemérettetést, valószínűleg még az édesanyám is élne. Persze ezt már sosem tudhatjuk meg. - Van egy előnyünk vele szemben – pillantok fel Stefre, miután elmondja, szerinte milyen véget kell ennek érnie Kai számára. - Ő egyedül van, mi pedig itt vagyunk egymásnak – jegyzem meg halványan elmosolyodva. Lehet, hogy erős, és nagyjából legyőzhetetlen, mi viszont összetartunk, és nem adjuk fel.
Még ennyi év elteltével is furcsa volt belegondolni, hogy valóban közöm van ehhez a két csodálatos lányhoz. Másnak talán természetes volna mindez, egy halandónak, aki nem veszített semmit, aki eltervezte, hogy egy nap családot alapít, s mikor megtalálta a megfelelő nőt, bele is vághatott. Én az évtizedek alatt, amiket leéltem leginkább csak veszítettem - embereket, önuralmat, álmokat. Meganyi dolog volt, amire vágytam, s amiről le kellett mondanom csak azért, mert 1864-ben vámpírrá változtam Katherine Pierce vére által. A sok borzalom, a sok veszteség megváltoztatott, volt egy oldalam, amire nem voltam büszke, ami még mindig tüske volt a mellkasomban, és amiről nem akartam, hogy Lizzie, vagy Josie tudjon. Nem voltam vele tisztában, hogy Caroline mennyit mesélt nekik rólam az évek alatt, vagy mit szűrtek le mindenből, de kimondva valójában sosem lett, hogy miket tettem. Rosszabb dolgokat, mint Damon, mégis őt hoztam fel példának, mikor a lány Kairól kérdezett. Saját magamról nem gondoltam, hogy megjár nekem az a bizonyos megváltás, hogy megérdemlem ezt az életet, amit jelenleg élek, s tessék. Kai Parker képében érkezett a válasz. - Őszintén? Nem tudom. De tényleg szeretnék abban hinni, hogy senki sem születik gonosznak. Az biztos, hogy nem segít, ha egy szülő előbbre tartja a kovenjét, mint a saját gyerekeit. Kai végképp elnyomva érezhette magát egy olyan boszorkánycsaládban, ahol csak az erőd miatt becsülnek meg. - Annak mindenképp örültem, hogy a lányoknak ezekben a furcsa hagyományokban nem kellett részt venniük, nem kellett átérezniük milyen attól rettegni egész életükben, hogy egyszer majd meghalnak, vagy elveszítik a testvérüket. Egy szerető család tagjai voltak, biztonságban érezhették magukat, legalábbis egészen idáig úgy hittük, nem érheti őket baj. Kai felbukkanása mindannyiunkat sokként ért, amiből én személy szerint még mindig nem tudtam feleszmélni. - A nagyapád nem volt rossz ember, bár ezt talán nehéz elhinni. Úgy nevelték, hogy minden esetben a koven az első. Van, aki nem tud változatni a berögzült szokásokon, és van, aki igen, például a nagyanyád, akiről a nevedet kaptad. - Mosoly bújt meg a szám sarkában, mikor az egykori sheriffre gondoltam, és igazán hálás volt Alaricnak, hogy róla nevezte el Lizzie-t. Caroline nehézidőszakot élt át, mikor az édeasanyja nélkül kellett megküzdenie a mágikus terhességével, ez a gesztus pedig a legszebb ajándék volt, amit kaphatott. Próbáltam úgy megválaszolni Lizzie kérdéseit, hogy közben kellemesebb témák felé tereltem a szót, hátha kicsit megnyugszik, hátha le tudom venni a vállán lévő teher egy részét. Nem volt könnyű dolgom, mikor jómagam is feszült voltam, féltem, aggódtam, és mindeközben majd' szétvetett a bűntudat önmagam, és a harag Kai miatt. - Ismersz engem, és tudod, hogy nem szeretek erőszakhoz folyamodni. Legalábbis jó ideje kerülöm a bajt. - tettem hozzá a torkomat köszörülve. Talán Enzo halála volt az utolsó, mikor úgy istenigazán elszaladt velem a ló, azóta is évek teltek el, de azóta az érzéseim köszönik szépen, jól vannak. - Mégis... Kai esetében azt hiszem nincs más mód. Keresnünk kell egy megoldást, hogy többet ne okozzon problémát neked, Josie-nak, és senki másnak. - Nem mondtam ki kerek-perec, hogy meg kell ölnünk, de tudnia kellett, hogy erre gondolok. Túl veszélyes volt, ezúttal nem becsülhettük alá, mert borzasztóan ostobák voltunk, mikor azt hittük, elég, ha újabb börtönvilágba zárjuk. Túl nagy volt a tét, ezúttal még nagyobb, mint legutóbb, egy egész iskola volt itt természetfeletti lényekkel, ingadozó hangulatú, befolyásolható kamaszokkal.
Már az első pillanattól kezdve látom Stefan szemében az aggodalmat és a szomorúságot. Bár talán nem akarja ennyire nyilvánvalóan kimutatni, de abból, hogy itt van, már így is egyértelmű. Ő is, anya is, apa is... mind aggódnak értem, pedig igazából nem miattam kéne. Jól vagyok, túl leszek rajta. Kai-ra kéne összpontosítanunk. Arra, hogy itt van, hogy visszatérhet, hogy újra támadhat, és legközelebb talán nem is engem kap el, hanem Josiet, és mi van, ha neki nem lesz ilyen szerencsére? Tehetetlennek érzem magam. Nem akartam órára menni, nem hiányoznak most a kíváncsi tekintetek, meg a társaság úgy általában. A barátaim társasága, akikhez előbb-utóbb úgyis szintén eljuthat a pletyka, és kérdezgetnének, vagy a szánakozó pillantásuk kísérne minden felé. Ők nem érthetik, milyen ez. Én se nagyon értem. Vérszegény mosolyt küldök Stefan felé, miközben ő helyet foglal, és közli, hogy nem is várja tőlem senki, hogy órán üljek most. A tekintetem leginkább azt üzeni, hogy „hát nem is tudom... de oké”. Persze a szüleim talán tényleg nem várják el tőlem, de én magamtól elvárnám, hogy összeszedjem magam, és ne itt szerencsétlenkedjek. Azt mutassam, hogy tök jól vagyok, mert tényleg nem akarom, hogy miattam parázzanak. Viszont ha már ellógtam, talán hasznosabb lenne a könyvtárban múlatni az időt, és utánaolvasni a démonoknak, vagy legalább a neten nézelődni, mert muszáj többet tudnom. Ki kell derítenem, mit tehetünk, hogy felkészüljünk, és megvédhessük magunkat. Végig hallgatom Stefant, nem szólok közbe, egyelőre nincs kedvem beszélni, inkább csak figyelek, és a fülesemmel babrálok közben az ujjaim között. Aztán sóhajtok egyet, és újra felnézek rá. - Szóval... öhm... azt gondolod, hogy Kai azért lett ilyen, mert az apja nem szerette? - ráncolom a homlokom. Talán van némi értelme. Magam sem tudom, miért érzem így, de azt hiszem, jó hogy ezt tudom. Kicsit segít. Jobban megérteni őt. Talán mert ha jobban értem, és jobban ismerem, kevésbé lesz ijesztő, a sötétben felbukkanó, megfoghatatlan mumus, aki álmaimban is kísért, és sokkal inkább valaki, aki valaha valóban egy emberi lény volt, és akivel bátrabban merek farkasszemet nézni legközelebb, ha erre sor kerülne. - És a nagyapám, Kai apja... ő milyen ember volt? Őt is ismerted, igaz? Amit eddig hallottam és olvastam a családomról, az olyan... fura – jegyzem meg a vállaimat vonogatva. Belegondolni, hogy egyszer meg kéne ölnöm Josiet, vagy neki engem... kész őrület. Ha bennünket is ilyen szellemben neveltek volna... Hogy is mondjam? Talán a génjeinkben van, hogy nem vagyunk teljesen normálisak. - Azt mondtad, egy démont nem lehet bezárni és meggyógyítani... Ezt értem. De akkor mégis mit tehetünk? Mert valamit tennünk kell, kitalálni valamit, mielőtt visszatérne - pillantok fel újra Stefanra, és a takaróm sarkát gyűrögetem közben kissé idegesen. Az az igazság, hogy mindaz, ami itt eddig elhangzott, egyelőre nem nyugtatott meg. Remélem, van valami tervük már, vagy dolgoznak rajta, hogy legyen.
Amikor valami történik a szeretteimmel, hajlamos vagyok magamra vállalni, magamat hibáztatni, mintha én tehetnék arról, amit mások tesznek. Ezt a... nevezzük ösztönnek, sosem tudtam levetkőzni, s inkább próbáltam előnyt kovácsolni belőle. Mert rengeteg rosszat tettem az életem során, s ha valami balul sül el, mindig én próbálom helyrehozni, az elkövető ugyanis általában nem tesz semmit. Például Kai sem fog virágcsokrot, vagy bonbont küldeni Lizzie-nek, amiért elrabolta, de én vígaszt nyújthatok neki, amíg ki nem találjuk, hogyan győzzük le. Mert bármi is ő, boszorkány, eretnek, vagy démon, kell lennie egy módnak, hogy végezzünk vele, másban nem is próbálok hinni. Ha annak idején Jo családja csak úgy elfogadja, hogy az utolsó gemini ikrek is odavesszenek, most nem lenne ez a két csodálatos, csaknem felnőtt lány, hogy boldoggá tegye az életünket. Nem tudom, Ric-kel mi történt volna, vagy Caroline hogyan küzdötte volna le a vágyát, hogy valaha is édesanya lehet. Én pedig megkaptam azt, amiről még csak álmodni sem mertem, mert egykor lehetetlen volt. Ahogy beléptem a szobába, Lizzie félig lerántotta a takarót, ami előtte a fején volt, a fülhallgatóját pedig kihúzza a fejéről. A szívemen mintha kettőt csavartak volna, borzasztó volt így látni őt, ijedten, elzárkózva a világtól. A vidám, huncut lányból mintha minden fény kiveszett volna. Nagy erőfeszítésembe telt, hogy kiűzzem a sajnálkozást, és a szomorúságot a szemeimből, de azt hiszem, utóbbit nem sikerült. Leültem az íróasztalnál lévő székre, az ágy felé fordulva, és bólintottam egyet a kérdésre, bár nyilvánvaló volt, hogy mindenről tudok. Caroline Ric után rögtön engem hívott fel, és még mindig a füleimben csengtek aggódó szavai, bennem pedig még az ütő is megállt. Ledöbbentett, hogy ez a lány mennyire erős, látszott rajta, hogy próbálkozik nem kimutatni az érzéseit. Olyan volt, mint Alaric, mikor minden fájdalma és vesztesége ellenére gondját viselte Elenának és Jeremy-nek. Lizzie-nek is fontosabb volt, hogy másokat ne lásson szenvedni, szerettem volna levenni ezt a terhet a válláról, de tisztában voltam vele, hogy úgysem hagyja majd. - A szüleid nem várják el tőled, hogy most a tanulmányaiddal foglalkozz, Lizzie. Pihenj, erősödj, a többit pedig bízd ránk. - kacsintottam rá, hogy kicsit oldjam a feszültséget. Nem akartam rögtön a lényegre térni, s megkérni, hogy ne csináljon semmi butaságot, volt elég baja így is, nem vágyott kioktatásra. - Nézd, én nagyon gyűlölöm őt.. Ugyanakkor hiszem, hogy senki sem születik gonosznak. - sóhajtottam egyet, mert pokolian nehéz volt megértőnek lenni valakivel, aki újból és újból a családod, a szeretteid életére tör. - De egy démont nem zárathatsz diliházba, vagy tömheted gyógyszerekkel. Számára már nincs megváltás, és ostobák voltunk, hogy annak idején azt hittük, elég ha bezárjuk. - Egész nap törtem a fejem rajta, miért nem végeztünk vele évekkel ezelőtt, amikor még megtehettük. Mindig kerestük a másik lehetőséget, a másik utat, mielőtt gyilkoltunk, de Klaust képesek lettünk volna megölni, ha sikerül, Kai pedig még nála is rosszabb volt. Ostobák voltunk, erre nincs más kifejezés. - Emberként sem volt különb, csak sötétséget láttál a szemeiben. Miután megismertük őt, és a történetét, egy kicsit Damonre emlékeztetett. Tudom, ez így elég meredek, egy pszichopatát hasonlítani a saját testvéremhez, viszont Damont legalább ennyire megvetette apánk, mint Kait az övé. - újabb sóhaj, és egy tarkóvakargatás után viszont kimondtam a lényeget, ami megkülönböztette őket. - Damon számára azonban van remény, Kai már veszett ügy. - Egy pillanatra Lizzie szemeibe néztem, aztán elkaptam a pillantásom, mert akárkiről is volt szó, utáltam ezt mondani, utáltam, ha valakit már nem lehet megmenteni. A családom élete fontosabb volt ennél, ezért is igyekeztem elengedni a lelkiismeretfurdalást, s arra gondolni, mi mindent tett már tönkre a lányok nagybátyja. Megölte Jo-t, majdnem őket is, elvette tőlünk Elenát, minek következtében Damont is elveszítettük, újra. Mintha ott tartottunk volna, ahol akkor, mikor bezártuk ezt a szemétládát a börtönvilágba. Ez nagyon elkeserítő, és legfőképp bosszantó volt.
Nem volt könnyű éjszakám. Ami egy kis mókázásnak indult, tiltott varázslásnak az elhagyott kunyhóban, egy semmitmondó diákcsínynek, az majdnem az életembe került. Szembe kerültem Kai Parkerrel, a nagybátyámmal, egyes egyedül, aki hasba szúrt, megfenyegetett, az anyám emlékével gúnyolódott, a húgom életével tréfálkozott... Azt hiszem, igen kevésen múlott, hogy élve kerültem ki ebből, hogy el tudtam botorkálni az irodáig, és anyának, mármint Caroline-nak sikerült megmentenie. És ezt mostanra valószínűleg már az egész családom tudja. Igencsak gyorsan terjednek a hírek errefelé. De ezt most kivételesen nem is bánom, hisz talán mindannyian kelleni fogunk ahhoz, hogy ezt a problémát megoldjuk. Nem ismerem jól a bácsikámat, nem is sokszor találkoztam vele eddigi életemben, és azokról a találkozásokról sincs sok saját emlékem, de azt tudom, hogy valahányszor újra felbukkant, visszatért a szeretteim, vagy a megboldogult Parkerek életébe, az valaki számára rosszul végződött. És most sem akar mást, mint gyilkolni, bosszút állni rajtunk – elsősorban Josien és rajtam – valamiért, amihez aligha volt sok közünk, de egy pszichopatánál nem érdemes az okokat vagy válaszokat keresni. Egyben vagyok, még élek, ez egy fajta kisebb győzelem. Egyelőre biztonságban vagyok itt, a suliban, a barátaim és a családom körében, de tudom jól, hogy ez csak átmeneti. Megint el fog jönni. Ez a gondolat pedig nem sokat hagyott aludni az éjjel. Jobbára csak nyugtalanul forgolódtam, legfeljebb röpke tíz percekre hunytam csak le a szemem. Fáradt vagyok, kissé még mindig rémült, de nem is annyira magam miatt, mint a testvérem és a többiek miatt, és a tény miatt, hogy Kai már nem boszorkány és nem vámpír, hanem démon. Egy démonnal mégis hogyan lehet felvenni a versenyt? Tele vagyok kérdésekkel, és kétkedéssel, és félelmekkel, de tudom, hogy erős vagyok, vagy legalábbis az leszek, amint mindez kicsit letelepszik bennem, és hinni akarom, hogy megtaláljuk majd a megoldást. Egyelőre azonban még kicsit nehéz az estéről beszélnem, pontosan ezért is kerültem el Josiet is, mióta csak hajnalban kipattantak a szemeim. Megvártam, amíg órára megy, vagy reggelizni, és csak azután tértem vissza a szobánkba. Most még nem akarok beszélni vele a tegnap estéről, mert nem akarom megijeszteni a pánikolásommal őt is. Úgyhogy most csak magamban gubbasztok itt, fejemre húzva a takarót, zenét hallgatva a fülesemmel, és készen rá, hogy alvást színleljek, vagy bevessem magam a szekrénybe, ha valaki keresne, és mondjuk elrángatna az óráinkra. Ám amikor végül nyílik az ajtó, olyasvalaki lép be rajta, akire most valamiért nem is számítottam. Pedig gondolhattam volna, hogy Caroline hamar őt is beavatja. - Szia – pillantok fel rá, majd leengedem a takarót a fejemről a vállaimig, és kiveszem a füleseket. - Anya elmesélte, mi történt, igaz? - sóhajtok, aztán egy vállvonással intek egyet az íróasztalom melletti székre, hogy nyugodtan üljön le, ha szeretne. Igazából egy pillanatra elfog az érzés, hogy odarohanjak, és megöleljem, de ezt az ötletet hamar elvetem. Nem akarom, hogy gyengébbnek és sebezhetőbbnek tűnjek, mint amilyen egyébként is most lehetek. Nem akarom, hogy még inkább aggódjanak értem. Tudom jól, én voltam a hülye, amiért ismét kiszöktem. Ha nem lógok ki megint a szobámból, ha maradok itt, a fenekemen, ez az egész nyilvánvalóan meg sem történt volna. De Stefan olyan, mintha a második apám lenne... vagy valami olyasmi. Kicsit bonyolult ez a család, és az sem sokat könnyít a helyzeten, hogy ő is, és anya is külsőre olyanok, mintha nagyjából velünk egykorúak lennének... De hát ki akar normális családot, amikor elszívó boszorkányként lehet egy ikre, egy vadász apja, meg vámpír pótszülei, és egy pszichopata démoni nagybátyja? - Csak ne mondd el neki, hogy lógok óráról, oké? - kérdezem egy sunyi mosollyal, ami igazából most csak árnya a tőlem megszokott gyakori, szemtelen vigyornak. - Te találkoztál vele régebben is, ugye? Mármint Kai-jal. Ismerted őt még előttünk is. Akkor is ilyen... őrült volt, amikor még... halandó volt? - kérdezem, és lehet, hogy kicsit furcsa a kérdés, de... azt hiszem, csak próbálom jobban megérteni, miért ilyen. Hogy miért akar ennyire megölni bennünket.
Az erdőben kerestem menedéket, ahol magam lehetek a gondolataimmal. Évekkel ezelőtt hetente egy-két alkalommal a fák közé kényszerültem a "különleges diétám" miatt, s akkor egyáltalán nem volt a szívem csücske ez a hely, de most már hiányzott. Az utóbbi időben rengetegszer vágytam a magányt, nem mintha boldogtalan lettem volna, de igyekeztem titkolni Caroline elől, mennyire hiányzik a bátyám, s hogy mennyire aggódok Elena miatt. Gyanítom nem sok sikerrel, mert ő mindig is észrevette, ha bántott valami, már akkor is, mikor csupán legjobb barátok voltunk. Ő az a fajta nő volt, aki tudta, ha valakinek problémája van, s általában nem hagyta szó nélkül, de velem ezidáig kivételt tett. Itt, az erdőben viszont nem kellett rejtegetnem semmit, apró állatok neszén, s a gondolataimon kívül nem hallottam semmi mást. Most különösen szükségem volt a csöndre, s nyugalomra, hogy előálljak valami ötlettel. Tegnap este, mikor Care felhívott azon az aggodó hangon, rögtön tudtam, hogy valami nincs rendben, de mikor kiejtette Kai nevét a száján, hirtelen nem jutottam levegőhöz, talán még a szívem is abbahagyta egy pillanatra az újabban megszokott, zaklatott dübörgést. Egy teljes perc biztosan eltelt, mire reagálni tudtam feleségem riadt, roppant dühös panaszáradatára. De Lizzie jól volt - már amennyire jól lehet valaki azután, hogy a saját nagybátyja támad rá. Care viszont befészkelt az irodájába, mert tudta, hogy Lizzie nem örülne, ha az ágya mellett rostokolna, de haza nem volt hajlandó jönni, amit megértettem. Néhány óra fejszellőztetés,és séta után hirtelen elhatározásra jutottam, látni akartam az említett lányt. Még tisztán láttam magam előtt az ikreket egészen kicsinek, úgy tűnt, mintha tegnap lett volna, hogy pici tüll szoknyában ugrándoztak, gondtalanul, boldogan. Az, hogy Kai újra feltűnt a színen, leírhatatlanul dühössé tett, mindenáron szerettem volna megvédeni a csöppségeket, akik most már csaknem felnőtt korba léptek, s akik nagyon fontosak voltak számomra. Volt nekik édesapjuk, aki nem én voltam, de életük minden pillanatában igyekeztem éreztetni velük, hogy rám is ugyanúgy számíthatnak, mint a szüleikre. Az erdőben való bolyongás pedig nem segíthetett rajtuk, heteket, hónapokat is tölthettem volna ott egymagam, akkor sem jövök rá arra, hogyan takarítsam el azt a patkányt az életünkből. A rólam elnevezett iskola kapujában egy pillanatra megálltam, miután nagyjából három másodpercembe telt, hogy az erdőből odaérjek a vámpír sebességemnek köszönhetően, de nem hezitáltam sokat. Tudni akartam, hogy érzi magát ma Lizzie a történtek után, sokkal hasznosabb cselekedetnek éreztem ezt, mint kóvályogni a fák között, elmerülve a gondolataimba, amiket még csak hallani se akartam. Nem először jártam az iskola folyosóit, hiszen ha kellett, szívesen besegítettem amiben csak kellett, bár hivatalosan nem akartam részt venni az oktatásban, vagy az igazgatásban. Az egész intézmény csupán egy a jócselekedeteimből, amikkel törleszteni próbáltam a sok rosszat, amit elkövettem. A lányok szobáját könnyedén megtaláltam, és néhány halk kopogtatás után - ha jött válasz -, benyitottam. Rögtön Lizzie-re tévedt a tekintetem, aki úgy tűnt, igencsak a gondolataiba mélyedt, de hát mi mást tehetne az ember, miután a rokona így "meglepi"? Én sem repestem az örömtől, mikor Damon űzött velem hasonló játékot, azzal a különbséggel, hogy neki sosem volt szándéka, hogy végezzen velem, Kai viszont... Megpróbáltam nem gondolni rá, én mit művelnék a legidegesítőbb emberrel, akit valaha is ismertem, pedig hé, még magának Klaus Mikalesonnak is cimborája voltam egykor! - Csak azért jöttem, hogy megnézzem, minden rendben van-e veled. Remélem nem zavarok. Ha inkább pihenni szeretnél, elmehetek. - Ajánlottam fel felemelt kezekkel, és egyelőre nem moccantam el túlzottan az ajtótól.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
