A Lessában rejlő határozottság meglepett, nem gondoltam volna, hogy ennyire szeret dominálni. Nem mintha annyira ártatlannak vagy naivnak tűnt volna, ahogy ott üldögélt egymaga az asztalnál, mégis azt hittem, nekem kell majd irányítanom, terelgetnem. Viszont a csókja alapján, és amilyen szorosan ölelt, kezdtem úgy érezni, félreismertem - már ha lehet ismertségnek nevezni, hogy váltottunk körülbelül tíz szót, mielőtt egymásnak estünk. Ahogy elváltak az ajkaink, visszahúztam a kezem, de épp csak annyira, hogy a csípőjén megpihentessem. Másik kezem, melybe belefűzte az ujjait, nem eresztette őt, és ahogy befejezte a megkezdett mondatot, a mosoly egyből kiszélesedett az arcomon. - Akkor jó, mert én is akarlak... - utat törtem magunknak a táncolók tömegén keresztül. Egy félreeső helyre vittem, egy külön kis terembe, ami egyfajta ital- és snack raktárként szolgált, meg akadt ott minden más is. Nem igazán néztem körbe, de elég félreeső volt, és bár a zene basszusa még elért, tompa háttérzajt biztosítva, ahogy beléptünk az ajtón és elhúztam a reteszt magunk után, már nem érdekelt semmi, csak ő. Mielőtt azonban kezdeményezhettem volna, hátam máris a falnak koccant, nyelvét ismét az ajkaimon éreztem. Magamnak sem akartam bevallani, de tetszett, hogy nem olyan gyengéd, és hogy ennyire nem hagyja, hogy bárki is irányítsa... Alávetettem magam neki, pedig nem szokásom, de most valahogy élveztem, úgyhogy hagytam, hogy úgy tegyen, ahogy akar, és a derekánál fogva jobban magamhoz öleltem, miközben egymást faltuk. Bele-belemosolyogtam a csókba. - ...és úgy látom, meg is fogsz kapni... - tértem vissza korábbi gondolatmenetemhez, a hevességére célozva. A hajába simítva megcsókoltam, ha nem húzódott el; képtelen voltam betelni az ajkaival. Szabad kezem a vállán pihent, majd elindult lefelé, követve teste gyönyörű vonalát, végig az oldalán, a csípőjén, le a combjára, végül nem bírtam ellenállni és finoman belemarkoltam a fenekébe. - Hadd kezdjem én... - kértem halkan, a csóktól kábultan, és ha engedte, gyengéd noszogatással fordítottam magunkon egyet, hogy ő legyen a falnál. Magukra hagytam puha, vérvörös ajkait és belecsókoltam a nyakába, puszikkal haladtam végig a vállán, a kulcscsontján, a dekoltázsán, lapos hasfalán, egyre lejjebb ereszkedve közben, míg végül már előtte térdeltem. A kezét a fejemre húztam, jelezve, hogy kedve szerint irányíthat-jutalmazhat, ha úgy érzi. S hogy ne tűnjek túl nagy ribancnak, azért még megkérdeztem a bőrnadrágja derekába kapaszkodva: - Szabad? - mielőtt elkezdtem volna lehúzni róla, hogy a felszabaduló bőrfelületekre tapaszthassam ajkaim, bejárva minden egyes pontját. Nyelvemmel köröket rajzoltam a köldökébe, apró csókokat haraptam a bőréről, lassan egyre lejjebb célozva csókjaimat, míg el nem értem az alsóneműjét. Ismerkedő, kedveskedő puszikkal jártam körbe attól függően, hajamban nyugvó keze hogyan irányított, és ha úgy éreztem, ellazult, akkor finoman félretűrtem az anyagot és a combjai közé fúrva a fejem mohón kényeztetni kezdtem.
A zene, a tánc, az illatok, a tekintete, a mozgása… az ő illata… nos, teljességgel elkábított. Nem tudom, hogy ez az ő hatása volt-e tényleg, vagy csak az ital az, ami rásegített ennyire a helyzetre magára, de élveztem, roppant mód az egészet. Mintha az agyam kikapcsolt volna és csak a jelen pillanat számított. Nem volt múlt, nem volt jövő, nem volt Cassidy, nem volt semmi. Csak mi ketten. Ez az ismeretlen nő, akinek a nevét tudtam, s azt, hogy mennyire kívánatos. Figyeltem a mozdulatait, kiélveztem a közelségét, s nem bírtam ki, hogy meg ne csókoljam. Persze, ismerkedős csók volt ez a részemről, nem több. Időt akartam neki hagyni arra, hogy eldöntse, akar-e bármiféle folytatást, avagy engem… ha pedig nem, nos, maradhatunk a táncnál és az italoknál is. Hiszen hosszú volt még az éjszaka. Viszont úgy éreztem, hogy nem lesz elutasító velem szemben. Nem néztem fel. Egészen addig lehunyt szemekkel táncoltam, csakis neki, míg oda nem húzódott hozzám. Ajkaim egyből halvány mosolyra húzódtak, s tovább táncoltam, összesimulva vele. Lepillantottam rá, a hajára, a vállára. A közelségétől hevesen vert a szívem, szinte ki akart szakadni a helyéről. Hagytam, hogy a kezemet vezesse, aztán szinte birtoklóan karoltam magamhoz, sőt, vontam jobban magamhoz a nőt. Az enyém volt. Ha csak egy estére is, de az enyém volt és más nem számított. Csak mi ketten. Lepillantottam rá, suttogását hallva, majd elmosolyodtam halványan. - Ami azt illeti, Larissa… - Kezdtem bele a válaszomba, ám nem folytattam. Hagytam, hogy ujjai a tincseim közt kalandozzanak, majd közelebb hajoltam hozzá, s a csókot, melyet kaptam, hevesebben viszonoztam a kelleténél. Talán ez volt az, ami elegendő válaszként szolgálhatott neki. Nyelvem az övét kereste, táncra hívva, miközben egyik kezemmel az övét kerestem meg, hogy összefűzhessem vele az ujjaimat. Feltéve, ha hagyta. De miért ne hagyta volna? Tetszett a csók, az ajkainak az íze, s többet akartam belőle. Lassan szakadtam csak el tőle, hogy rátekintve befejezhessem a mondandómat. - …igen. Akarlak, hogy egészen pontos legyek. – A tekintetébe fúrtam a sajátomat, mely vágyaktól csillogott. Aztán hagytam, hogy vezessen. Mélyen szívtam magamba a levegőt, azon gondolkozva, mekkora őrültség egy idegen nővel elmenni bárhova is. De bíztam benne valamiért. Elhittem, hogy nem akar ártani, pusztán csak annyit akar, amennyit én. Őt. Egy kis játékra, szórakozásra, kalandra… Amint egy eldugottabb helyre jutottunk, magamhoz rántottam. Ellentmondást nem tűrően tapadtam az ajkaira, miközben a falnak döntöttem, s szinte nekinyomtam, önmagamat is meglepve. Úgy éreztem magam, mint egy kiéhezett kis ribanc. Holott nem voltam az. Még akkor sem, ha néha úgy nézek ki, mint azok a bizonyosok.
Who's waking up to drive you home when you're drunk and all alone?
Az érintésétől szikrák pattogtak a bőrömön. Igen, ez nagyon is jó este lesz... Még ha csak egy estére is szól az ismertségünk, éreztem kettőnk közt a kémiát és tudtam, hogy Alesea is érzi. A pillantásából, a mozdulataiból egyértelművé vált számomra, ezért is kértem fel táncolni. Reméltem, nem utasít el. Együtt léptünk a táncparkettre, és hamarosan csak ő maradt számomra. Nem láttam, nem érzékeltem senki mást, csak őt. A fények táncát a bőrén, a dallamra ringó csípőjét, kacér pillantását, telt, csókolni való ajkait... Észrevettem, hogy ő is figyel, és ez hízelgett, úgyhogy rájátszottam picit. Csak neki, csak érte táncoltam, úgy vonaglottam a zene ütemére, kihangsúlyozva egy-egy testrészem, hogy neki tetsszen. Ahogy összeakadt a pillantásunk, visszamosolyogtam rá, és hagytam, hogy közelebb húzzon. Karjaimat a nyaka köré fontam, törzsünk összesimult, teste jóleső melege átjárta az enyémet is. A szemeit fürkésztem, aztán a száját, aztán megint a szemét, és mire feleszméltem, az ajkai már az enyémen táncoltak. Behunytam a szemem és viszonoztam a csókot, puhán, finoman, ismerkedőn, elhúzódva, amikor ő is. Néhány pillanatig csak magamban mosolyogva figyeltem, hogyan táncol, aztán közelebb húzódtam hozzá. Háttal simultam hozzá a mellkasához, fenekem az öléhez dörgölve, lapockáim melleihez préselve. A csípőjénél fogva húztam magamhoz közelebb, a zenére ringatva testünket egymáson, majd megkerestem a kezét és ha hagyta, körbefontam magam a karjaival, ölelésébe vonva magam. Hátrahajtottam a fejem a vállára, arcom az övéhez simult, és így maradtam, lehunyt szemmel táncolva egy vad idegen nővel, fenekemmel szemérmetlenül körözve ölén, míg karjaiba takaróztam. - Alesea... - Oldalra billentettem a fejem annyira, hogy a fülébe beszélhessek. - Szeretnél...? - Nem folytattam, reméltem, tudja, mire gondolok. Kívántam őt, és nem akartam elpazarolni az estét... Szakmai ártalom, de amikor beültem ide inni, felmértem a helyet, és felfedeztem pár olyan zugát, ahol eltölthetnénk néhány kellemes percet, ha ő is szeretné... Mert azt nem vártam el, hogy hazavigyen, én pedig nem is tudtam volna. Amúgy is van abban valami izgalmas, ha nem ágyban tekereg az ember... A választól függetlenül a tarkójára simítottam, beletúrva éjszín fürtjeibe, és magamhoz húztam, csókkal tapadva a szájára. Ezúttal nem értem be ismerkedős puszikkal, nyelvem máris az övét kereste, közben gyengéden masszíroztam a tarkóját, szoros rabságomban tartva. Jól esett vele a csók, úgyhogy addig becéztem, míg el nem húzódott, vagy míg ki nem fogytunk a levegőből, és ha rábólintott az ajánlatomra, akkor megfogtam a kezét, összefűzve az ujjainkat, hogy levezessem a parkettről... Ha pedig elutasított, akkor táncoltam vele tovább.
Nem akartam még jobban belegondolni az elfuserált szerelmi életembe, mint amennyire kellett. Örültem, hogy nem kezdett el sajnálkozni, vagy azt mondani, hogy oh, úgyis jön majd valaki, az igazi, a nagy ő, a… bárki. Vagy hogy milyen hamar túlleszek rajta. Hiszen nem így volt. Tudtam, hogy számomra Cassidy az igazi. S mindig is az lesz, bármi történjék. Egy sóhajjal hallgattam végig a szavait és el is mosolyodtam rajta. Úgy volt, ahogyan mondta. Nem is reagáltam rá, talán pont emiatt, hiszen nem volt rá szükség. Közelebb hajoltam hozzá, s így tettem fel a kérdésem. Vártam, hogy mikor is pillant végre rám, de azt hiszem, megleptem. Mintha lefagyott volna néhány pillanatra, de nem bántam, csak sejtelmesen, sőt, mindentudóan mosolyogtam rá. - Meg? Nem lehet annyira nehéz válaszolni erre, kedves… Lara. – Ujjammal végigsimítottam az arcélén. A tűzzel játszottam. Azaz, mindig azzal játszottam, s folyton megégettem magam, így már mondhatni, immunissá váltam rá. Még kiderülhetett, hogy tévedek a nővel kapcsolatban. Hogy pusztán túl barátságos, túl közvetlen és semmi mögöttes tartalom nincs. Akkor viszont, az most derül ki, ezeken a pillanatokban. Ám nem. Mégis csak igazam volt! Figyeltem, ahogy feláll és mellém lép, én pedig automatikusan követtem, a kezét megfogva. - Rendben van. – Mosolyodtam el újra és követtem, egyenesen a táncparkettre, nem törődve azzal, hogy kik is vannak körülöttünk. Hiszen nem számított. Csak ő. Csak én. Ketten. Habár nem ismertem őt, nem tudtam róla semmit, nem számított. Egy kis laza szórakozás, kötöttségek nélküli kaland… ez volt az, amibe ezen az estén belevetettem magam. S nem bántam egy percét sem. Táncoltam, önfeledten, s egyre inkább beleélve magam. Az ital a fejembe szállt már, ám ez csak hozzáadott némi pluszt a hangulatomhoz. S ő… Lara egyszerűen gyönyörű volt, ahogy így, közelebbről figyeltem. Nos, mert igen, tánc közben egyre többször értem hozzá, egyre közelebb simultam egy-egy mozdulatnál. A tekintetemmel az övét kerestem, s ha sikerült elkapnom, akkor rámosolyogtam és megnyaltam az ajkaimat. A derekára simítottam végül, majd átkaroltam, közelebb vonva magamhoz. Így simultunk teljesen össze, a szívem pedig hevesebben kezdett verni, ahogy ajkaira siklott a tekintetem. Vajon bánná, ha megtenném? Nem vártam viszont semmiféle reakciót, egy ismerkedő csókot, avagy inkább puszit leheltem az ajkaira, mígnem elszakadtam tőle teljesen, hogy újból a táncba merülhessek bele. Lehunyt szemmel táncoltam, tőle alig néhány lépésnyire, miközben a hajamba túrtam. Testem, akár egy kígyóé, úgy mozdult a zene ritmusára.
Who's waking up to drive you home when you're drunk and all alone?
Tényleg ilyen bénán flörtölök? Jó, nem igazán szoktam... Megszoktam, hogy R mellett nem nagyon lehet, hiszen sokat járunk együtt mindenfelé, és nyilván a barátságunk mindig is fontosabb volt, mint egy-egy futó kaland. Tippeket szoktam neki adni, hogyan hódíthatja meg a gyengébbik nem szívét, de ő meg a csajozás... Most, hogy jobban belegondoltam, az életem meglehetősen Reagen-központú lett az utóbbi néhány hónapban. Ez hogy nem tűnt fel eddig? - Köszönöm! - Akár csak udvariasságból viszonozta a bókot, akár őszintén így gondolta, jól esett a nevemre tett dicsérete. Rögtön kivert a fejemből minden más gondolatot, és elérte, hogy ismét csak rá koncentráljak. Tuti, hogy nem ember... Ilyen dögös és még jó fej is? Biztosan egy vámpír. Bár a vadászösztönöm már jelzett volna, de lehet, hogy az alkohol elnyomja... Még sosem láttam embert ilyen vörös ajkakkal. Vajon milyen ízük lehet? Oké, határozottan sokat ittam. Igyekeztem a szavaira koncentrálni, nem a nyelvére, mely végigszántott egy pillanatra a puhaságain (nem láttam vámpírfogat, eh?). Ismét felöltötte az arca azt a különös kifejezést, ami miatt részben úgy döntöttem, meghívom egy-néhány italra. Szomorúság? Magány? Csalódottság? Valahol ezek közt, nem tudtam pontosan kivenni, de a szívem összeszorult a látványtól. Úgy éreztem, nem nekem szól ez az arckifejezés és illetlenség néznem, úgyhogy elfordítottam inkább a fejem és a poharamra meredtem. Csak akkor néztem fel újból, amikor felelt a kérdésemre, és ezzel máris értelmet nyert minden: összetört szív. A legkínzóbb minden gyötrelem közül, és nehezen is gyógyul, főleg, ha az töri darabokra, akitől épp az ellenkezőjét várnánk. Elhúztam a szám, de kemény csajnak tűnt, olyasvalakinek, aki nem szereti, ha sajnálják, ezért úgy döntöttem, nem teszem. - Sokkal több emberrel, mint hinnéd - bólintottam helyeslőn. - Persze, hogy nem gáz! Ő a gáz, ha dobott téged anélkül, hogy esélyt adott volna. Meg sem érdemli, hogy egy bárban ücsörögve rágódj rajta. - Nem akartam túl harsánynak vagy szigorúnak tűnni a kiszemeltjével szemben, hiszen fogalmam sem volt, miféle személy lehet, de amit mondtam, azt úgy is gondoltam. Most vagy szorongatjuk egymás kezét és megpróbáljuk összehegeszteni a szíve darabkáit egész este, vagy vállat vonunk, megrázzuk magunkat és bulizunk egy jót. Én az utóbbira szavaztam, és valamiért úgy éreztem, Alesea is inkább ez a fajta. Érdeklődve hallgattam a szavait, elkönyvelve, hogy van egy bátyja, bár ez valószínűleg olyan információ, amit a bevitt alkohol másnapra ki is töröl a fejemből... De most még odafigyeltem, ittam minden egyes szavát, és nem, nem azért bámultam a száját, mert olyan gyönyörűnek tűnt, ahogy azok a telt ajkak mozogtak! - Hmmm? - A sejtelmes, kérdő hangsúlyra eszméltem fel. Kellett pár pillanat, hogy visszataláljak kusza, ködös gondolataimból és felidézzem, pontosan mit is mondott-kérdezett. Ahogy elszakítottam a tekintetem a szájáról, hogy a szemébe nézhessek, hirtelen feltűnt, hogy mennyivel közelebb került hozzám. Bár eddig is vörös volt az arcom kicsit az alkoholnak köszönhetően, most aztán rendesen belepirultam a szituba. Csak bámultam egy darabig, azon töprengve, mit felelhetnék, hiszen egész jól beletenyerelt a dologba. - Most megfogtál. - ismertem be végül, hanyagul megvonva a vállam, és kikortyoltam a poharamból az utolsó cseppeket, mielőtt még felpattantam volna a székemről. Alesea mellé léptem, és ha nem húzódott el, megfogtam a kezét. - Gyere, táncoljunk! Használjuk ki az utolsó estém. Talán úgy kellett volna kérdeznem, van-e kedve egyáltalán, de nem igazán éreztem szükségét az udvariaskodásnak. Gyengéden húztam, ha esetleg noszogatni kellett, de ha beadta a derekát, akkor csak vidáman rámosolyogtam, mielőtt a táncoló tömeg felé indultam volna. A táncparketten sötét volt, félhomályban úszott az egész, a zene elnyomta az összesimuló sziluettek neszezését. Nem engedtem el Alesea kezét, behúztam a félhomályba és szembefordultam vele, a másik kezéért nyúlva, hogy felvehessük a zene pörgős ritmusát. Nem követtem kötött koreográfiát, úgy hullámoztam vele, ahogy éppen jól esett. Hol közelebb húztam magamhoz, hol távolabb engedtem, hol a kezét fogva, össze-összefésülve az ujjainkat, hol pedig a csípőjén pihentettem a kezem. Hagytam, hogy a zene irányítson mindkettőnket.
Nem csak egy nevet, hanem egy becenevet is kaptam hozzá. Lara. Ismerkedtem a névvel, majd nyugtáztam egy bólintással. Rendben, akkor Larának fogom hívni, amennyiben szükséges. Ennyit döntöttem el csupán, s az üres poharammal szemeztem, mikor újabb bók ütötte meg a fülemet. A nevemet dicsérte. Felpillantottam rá, egyenesen a tekintetébe fúrva a sajátomat. Lehet, pusztán paranoiás voltam, vagy csak az életem legutóbbi eseményei kapcsán, de határozottan kezdett olyan érzésem lenni, hogy ez a nő flörtöl velem. Ahogy ez a gondolat átfutott rajtam, rájöttem, mekkora butaság. Idegesen túrtam a tincseim közé, egy halvány mosoly kíséretében. - Igen, vagyis, neked is szép neved van. Lara. Nem igazán találkoztam még ilyen nevű emberrel, de határozottan szép. – Mosolyogtam rá végül, röviden felnevetve a saját, ostoba gondolataim kapcsán. Még hogy flörtöl velem. Egy nő. Na persze. Az, hogy egy nő a nőket pártolja, vagy a nőket is, nos, szerintem ritkaság számba ment. S nem is vállalták fel ezt gyakran. Nem is hiába. Az emberek ítélkezőek voltak. Tovább kocogtattam az üres poharam oldalát, aztán elszakadtam végre tőle. Kezdtem kissé… hm, azt hiszem, zavarban lenni. De kitartóan figyeltem őt, hiszen válaszokat akartam a kérdéseimre. A szavakra, miszerint szomorúnak tűntem, meglepődtem, s kissé elnyíltak az ajkaim. Bassza meg, ennyire látszik, hogy bajom van? Megcsóváltam a fejemet, aztán tenyeremmel simultam az asztalra. - Nem, nincs bajom, nem vagyok szomorú… egyáltalán nem. Inkább csak… - Megnyaltam a számat, miközben a szavakat kerestem, gondolatokat, melyek elég helytállóak ahhoz, hogy kimondjam. Ám nem találtam. Az igazság túl fájdalmas volt és szőnyeg alá akartam söpörni, de nem tudtam. Szomorúnak tűntem, hiszen az is voltam. Ki ne lenne szomorú, mikor épp, hogy összetörték a szívét? Végül nem fejeztem be a mondatot, hiszen felesleges lett volna. Az arcomra volt írva. Nyeltem egy nagyot, majd a továbbiakra rápillantottam. - A páromat? – Néhány pillanatig meredten bámultam a nőt, majd kifakadtam: nevetésben törtem ki. A hajamba túrva dőltem hátra a székben. – Nem. A párjelöltem épp a napokban adta tudtomra, hogy semmi esélyem, s én magam pedig… mindent elszúrtam. – Magyaráztam tovább nevetve. Kész, rázúdítottam néhány mondatban életem legkeserűbb időszakát, ám nem akartam, hogy elkezdjen sajnálni, vagy pátyolgatni. - De nem gáz. Tényleg. Bárkivel megesik ez, nem? – Kérdeztem már egy fokkal nyugodtabban, mikor kihozták az új kört a számunkra. Megfogtam a poharat és ha a nő nem szólal meg újra, lazán bele is ittam volna. - Hm? Nem giccses. A megismerkedésünkre. – Koccintottam vele, majd belekortyoltam az italba. Amúgy, nem sűrűn ittam ilyesfélét. Mármint, vodkanarancsot. Inkább voltam híve a whiskynek vagy a pezsgőnek, mint ennek. De nem volt rossz. Sőt, most egészen jól is esett. Nyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de megéreztem, hogy lába az enyémhez ér. Csak néhány pillanatra fagytam le, aztán újra a szavaira kezdtem koncentrálni. Vagyis, félig. Ugyanis gondolataimba beférkőzött újra az, ami alig néhány perce. Ez a nő… valóban flörtölt velem, nem csak bemeséltem magamnak. Egy halvány mosolyra húzódtak az ajkaim, majd a poharamra tekintettem. - Szóval, utolsó este, igaz? – Nem igazán akartam turistavezetőt játszani. Nem akartam a város nevezetességeiről beszélgetni vagy ehhez hasonlók. Hiszen nem lett volna értelme. – Idevalósi vagyok, vagyis, néhány hónapja költöztünk ide a bátyámmal. De, ez nem is olyan fontos, nem igaz? – Pillantottam rá, egyenesen a szemeibe. Mosolyogtam, s ezúttal a szemeim rejtélyes módon csillogni látszottak. - Mondd csak, tényleg az érdekel, hogy mit tudsz megnézni a városban, vagy tulajdonképpen… én vagyok az, aki imponál? – Vontam fel a szemöldököm, s közelebb hajoltam hozzá az asztal felett. Közben persze, a szívem és az eszem is azt súgta, hogy ne legyek ekkora marha. De, mit számít az egész, ha holnap már hűlt helye lesz ennek a tagadhatatlanul szép nőnek?
Who's waking up to drive you home when you're drunk and all alone?
Ha nem lett volna bennem már pár pohár vodkanarancs, lehet, hogy a csajszi reakciója láttán sarkon fordulok és menekülőre fogom. Úgy tűnt, kicsit értetlenül állt a meghívásom előtt, és tényleg - a mai világban melyik nő szokott itallal felszedni egy másikat? De hát nem is a felszedés a célom, csak egy kis... Időtöltés. Barátkozás. Ismerkedés. Igen, így van. Csak elütöm az időt, aztán mindketten hazamegyünk szépen - ki-ki a saját ágyába. Ez a tudat végül elég bátorságot és önbizalmat adott ahhoz, hogy nekivágjak a végtelennek tűnő útnak a pulttól a nő asztaláig. - Én Larissa vagyok, de a legtöbben csak Larának hívnak - mutatkozom be, bár annyira megbűvöl így közelről a szépsége, hogy majdnem elfelejtettem nem csak a gesztust, hanem a saját nevemet is. Rögtön le is húztam a listámról, hogy ember volna. Egyetlen nőt sem láttam még az emberek közül, aki ennyire gyönyörű lenne, a kisugárzása pedig ilyen mértékben a hatása alá kerítene, röpke három perc alatt. - Gyönyörű neved van, Alesea. - "Pont mint te magad", tettem volna hozzá, de nem mertem, a végén még azt hinné, valami fura perverz vagyok és lelépne. Jobb egy kicsit barátiasabbra venni azt a tempót. Az üres pohara láttán mosolygósan biccentettem, majd odaintettem az egyik pincérnek, jelezve, hozzon még egy kört. Az én poharamból is majdnem elfogyott már az ital, úgyhogy jól jött az utánpótlás. Éreztem, hogy a lába az enyémhez ért az asztal alatt, amitől különös bizsergés támadt a gyomromban. Hoppá. Ez egy jó este lesz... - Láttam, hogy mindketten egyedül vagyunk, és olyan feldúltnak, vagy nem is tudom... Szomorúnak tűntél - és gyönyörűnek - Úgyhogy gondoltam, talán örülnél a társaságnak. - Nem mintha annyira értenék az emberek felvidításához, de ki tudja, talán ő is csak magányos és szüksége van valakire, akivel eltöltheti az időt. Beszélgetni... Meg ilyesmik - és nem, a gondolataim határozottan nem kalandoztak el az "ilyesmik" címszó alatt. - Remélem, nem épp a párodra vársz. - tettem hozzá kínos, feszengő mosollyal. Az elég ciki lett volna, az meg pláne, ha mondjuk nem kérdezek rá és az este közepén befut... Nem szerettem volna ennyire kapufára lőni. Barátságos mosollyal fürkésztem, és ahogy a pincér kihozta a két új kör italt, koccintásra emeltem felé a poharam. - Túl giccses lenne a megismerkedésünkre koccintani? - Mindegy is igazából, milyen címszóval, de ha koccintott velem, akkor belekortyoltam az italomba, a tekintetem viszont egyetlen percre sem vettem le róla. Nem tudtam. Arról pedig igazán nem tehettem, hogy véééletlenül pont úgy pakoltam a lábam, hogy ezúttal én érjek az övéhez az asztal alatt. - Őszintén szólva nem igazán ismerem a környéket, átutazóban vagyok... Munka miatt... Szóval ez az utolsó estém itt. - magyaráztam, hátha valamiért könnyebben feloldódik mellettem, ha tudja, hogy többet valószínűleg úgysem látjuk egymást. Elég kicsi rá az esély, ebben a nagy és kaotikus világban. Főleg az én munkámmal. - Te idevalósi vagy? Ajánlhatnál esetleg néhány jó helyet, hátha egyszer még visszajövök - Persze, ki tudja, ha lesz miért... Akkor miért is ne? A város szépnek tűnt az alapján, amit a hajsza során láttam belőle, és az itteni lányok... Nos, eddig 10/10.
Fogalmam sincs, hogyan lehettem ekkora marha. Mégis mit hittem, mi lesz, ha bevallom neki? A karjaimba omlik és azt mondja, ó, ő is pont ugyan ezt érzi, csak épp félt attól, hogy én nem? Istenem, én naiv ostoba, idióta… Idegesen túrtam a hajamba, ahogy az utcákat szeltem a városban. Fogalmam sem volt, hogy merre menjek, hol töltsem az éjszakát. A gondolatok sorra ütötték ki egymást a fejemben, hogy helyükre újabbak kerüljenek, de mindegyik Cassidy körül forgott. Szerettem. Nem tehettem ellene semmit, egyszerűen, ha valakit szeretsz, akkor szeretsz. Csak épp, ha nem mondtam volna el neki, talán minden sokkal jobb lenne. De eljön az a pont az ember életében, mikor elege van a titkokból, a terhekből és „mindent vagy semmit” lépésként megteszi. Aztán persze fogja a fejét, hogy mekkora idióta is volt. Mint most én. Bárcsak vissza tudnám forgatni az időt… megtenném. Soha nem mondanám el Cassynek, amit érzek. Úgy megóvhattam volna a barátságunkat, de így, azt hiszem, ennek annyi. A szó szoros értelmében. Még ha azt is mondta, hogy képes megbirkózni a ténnyel, kételkedem benne. Másképp fog hozzám viszonyulni. Ahhoz, ha megérintem – barátilag. Hiszen, tudni fogja, hogy az én érintésemben több van. S ez… taszítani fogja. Mintha a mágnes ugyanazon oldalai lennénk: egymáshoz közeledve taszító hatást kelt. Mehh, fizika. Mindig is utáltam a fizikát, most meg ezzel hozakodom elő? Komoly baj van a fejemmel. Ahogy felpillantottam, kiszúrtam az egyik bár villogó tábláját, mely felhívta ma este bizonyára már több ember figyelmét. Buli. Italok. Szórakozás. Ez az, ami nekem kell most. Figyelemelterelés, holnap másnaposság, ám nem érdekel. Sebes léptekkel indultam a bár felé, majd egy hanyag, mégis kecses mozdulattal nyitottam be, mielőtt megigazítottam magamon a ruhát. Elsőnek egy szabad asztalt kerestem, hiszen a pult, ahogy láttam, már egész zsúfolt volt, nekem viszont szükségem volt néhány pohár italra, mielőtt belevágok az én nagy éjszakai életembe. Nem mintha sok hangulatoldóra lett volna szükségem. Ám ahogy leültem, még csak rendelnem sem kellett, kaptam egy pohár vodkanarancsot. Érdeklődve, sőt, értetlenül néztem fel a pincérre, aki a pult felé bökött a fejével. El is pillantottam arrafelé, s egy nőt láttam meg. Felvontam a szemöldököm értetlenül, majd célzón magamra mutattam. A reakciója alapján tényleg nekem szánta a pohár italt, nem másnak. Mindenesetre, elsőnek furcsa volt. Egy nő sosem hívott meg engem semmire, maradjunk ennyiben. Tényleg. És pont a mostani csalódásom, kikosarazásom után, nos, valljuk be, rohadtul ironikus volt. Felpillantottam a plafonra, avagy az „égre”, a felsőbb hatalomhoz, azt gondolván, hogy odafent valaki nagyon jól szórakozik most. Univerzum, cseszd meg. Megköszöntem sietősen a pincérnek az italt, majd magamhoz húztam és belekortyoltam. Ekkor érzékeltem, hogy odajött az asztalomhoz az említet nő, így amint lenyeltem a vodkarancsot, ránéztem. Bókolt. Kezdett egyre érdekesebb lenni a szituáció. - Szia, öhm, kösz. Azt hiszem. – Tettem hozzá halkabban, majd az üres szék felé mutattam egy kecses mozdulattal, jelezvén, hogy szabad a hely, miért ne ülhetne le? Aztán persze kérdőn tekintettem felé, méregetve őt. Szép volt, gyönyörű, ezt még a vak is láthatta volna. Sóhajtottam egy aprót, majd megittam a maradék italom a pohárból. - Alesea vagyok. Minek köszönhetem a meghívásod? – Emeltem meg a már üres poharamat, majd raktam le az asztalra. Az üveg oldalán kezdtem dobolni az ujjaimmal lassan, miközben őt fürkésztem. – Nem mintha baj volna, csak… mondjuk úgy, meglepődtem. – Döntöttem oldalra a fejem, majd lábaimat keresztbe raktam az asztal alatt, kényelmesen, ám ahogy helyezkedtem, hozzáértem véletlenül a nő lábához is. Egyből odébb húzódtam, majd másik kezemmel is az asztalra támaszkodtam. Igazából, valamiért jó előérzésem volt az estével kapcsolatban.
Who's waking up to drive you home when you're drunk and all alone?
Egy alternatív valóság, ahol nincsenek vadászösztönök/nem olyan erősek még...
Lessa & Lara
Unottan kavargattam a jégkockákat a poharamban. Azt hittem, ez az este sokkal izgalmasabban alakul majd, hiszen majdnem három hét hajtóvadászatát zártuk ma le. R. végre nyakon csípte azt a vérfarkast, úgyhogy azt gondoltam, ez az este a miénk lesz, kirúgunk a hámból és mulatunk egy nagyot - ő azonban nem mutatott hajlandóságot rá, hogy elkísérjen és támogassa a pasizásomat. Pedig, ha jól viselkedett volna, talán még barátnőt is keríthettem volna neki... De nem, inkább otthon nyavalyog a karcolásai miatt és a kanapén fetrengve próbálja kipihenni magát. Mióta fontosabb az alvás a szórakozásért kiáltozó ösztöneinknél? Így viszont egymagam üldögéltem valami isten háta mögötti városka lepukkant bárocskájában, a már félig elolvadt jeget kocogtatva a vodkanarancsomban, és próbáltam nem halálra unni magam, egészen addig, míg meg nem pillantottam őt. Hirtelen érthetetlenné vált, hogy nem vettem eddig őt észre. Nem csak megjelenésében, küllemében, de kisugárzásában is teljesen kirítt a többi vendég közül. A mozgásából áradó báj, az a különös pézsmaillat, ahogy ellépdelt mellettem, a táncra perdülő, éjszín tincsek... Képtelen voltam leplezni a mosolyomat, hiába tudtam, mennyire átlátszó vagyok. Megfogott benne valami; valami, amiről szerettem volna többet tudni, közelebbről látni és jobban a mélyére ásni magam. Türelmesen figyeltem, kivárva, hol foglal helyet a lány, és amint meggyőződtem róla, hogy nincs társasága, egyből intézkedtem. Hamarosan az egyik pincér egy pohár vodkanarancsot vitt ki Aleseának, célzón felém bökve, mondván, hogy a vendégem arra az italra. Ha esetleg felém nézett volna, üdvözlőn megemeltem a poharam és rámosolyogtam. A gyomrom izgatottan bukfencezett, úgyhogy legurítottam néhány korttyal az italomból, mielőtt rászántam volna magam, hogy becserkésszem. Barátilag. Természetesen. Butaság lenne egy tök idegen városban tök idegen csajokkal összefeküdni. Ugye? Lassú, macskásan megfontolt, puha léptekkel törtem utat magamnak a székek és asztalsorok közt, egyenesen a lány asztaláig. Megálltam mellette, gyűrűs ujjaimmal a poharamat szorongatva, és attól féltem, olyan szélesen mosolygok, hogy a szám előbb vagy utóbb lepottyan a képemről. - Szia! Csinos felső - reméltem, nem vigyorogtam túl huncutul ahhoz, hogy belelásson a gondolataimba és érezze, a bók nem csak a ruhájának szólt, sokkal inkább annak, ami alatta van. - Leülhetek esetleg? - böktem a vele szemben lévő székre, kislányos izgatottsággal harapva be az alsó ajkam. Rég volt már, hogy korombeli lányokkal töltöttem az időt. A vadászat lefoglalja és kitölti a napjaimat, minden egyes percem a munkáról szól, és ha lazítok is, azt ritkán teszem ilyen normális körülmények közt. Annál ritkábban szoktam kezdeményezni, de az eddig elfogyasztott alkohol szépen dolgozik már bennem. Annyira megszoktam a vadászok és a fiúk társaságát... Szerintem már arra sem emlékszem, miről beszélget két korombeli nő manapság egymással. Nos, ideje feleleveníteni a dolgot.
Kezdőlap
A zene, a tánc, az illatok, a tekintete, a mozgása… az ő illata… nos, teljességgel elkábított. Nem tudom, hogy ez az ő hatása volt-e tényleg, vagy csak az ital az, ami rásegített ennyire a helyzetre magára, de élveztem, roppant mód az egészet. Mintha az agyam kikapcsolt volna és csak a jelen pillanat számított. Nem volt múlt, nem volt jövő, nem volt Cassidy, nem volt semmi. Csak mi ketten. Ez az ismeretlen nő, akinek a nevét tudtam, s azt, hogy mennyire kívánatos. Figyeltem a mozdulatait, kiélveztem a közelségét, s nem bírtam ki, hogy meg ne csókoljam. Persze, ismerkedős csók volt ez a részemről, nem több. Időt akartam neki hagyni arra, hogy eldöntse, akar-e bármiféle folytatást, avagy engem… ha pedig nem, nos, maradhatunk a táncnál és az italoknál is. Hiszen hosszú volt még az éjszaka. Viszont úgy éreztem, hogy nem lesz elutasító velem szemben.
◆ 
◆ 
Nem csak egy nevet, hanem egy becenevet is kaptam hozzá. Lara. Ismerkedtem a névvel, majd nyugtáztam egy bólintással. Rendben, akkor Larának fogom hívni, amennyiben szükséges. Ennyit döntöttem el csupán, s az üres poharammal szemeztem, mikor újabb bók ütötte meg a fülemet. A nevemet dicsérte. Felpillantottam rá, egyenesen a tekintetébe fúrva a sajátomat. Lehet, pusztán paranoiás voltam, vagy csak az életem legutóbbi eseményei kapcsán, de határozottan kezdett olyan érzésem lenni, hogy ez a nő flörtöl velem. Ahogy ez a gondolat átfutott rajtam, rájöttem, mekkora butaság. Idegesen túrtam a tincseim közé, egy halvány mosoly kíséretében.
◆ 