A pokol? De az lehetetlen. Igaz, hogy abban sem hittem soha, miszerint vámpírok, vérfarkasok, vagy csupán boszorkányok léteznek, de… ezt nem akarta bevenni a gyomrom. Pokol? Ahol az emberek a kínok-kínját élik át? A legendák, mesék, igazak lennének erről a helyről? Nem. Kizárt. Ez csak valami félreértés, egy vicc, egy trükk, egy… igen, az agyam csupán szórakozik velem. Kai álom átka az oka az egésznek, ehhez nem fér semmi kétség. Nyeltem egy nagyot, amíg próbáltam elhitetni magammal valami ócska kis hazugságot, csak azért, hogy ne kelljen szembesülnöm a valósággal, avagy magával Katherine Pierce személyével. Komolyan túljárt mindenki eszén? Még a halálban is megtalálta a kiskaput és azt, hogy „éljen”? Idegesen figyeltem hol őt, hol a helyet, majd kérdéseket intéztem felé. A szavai egyszerre voltak megnyugtatóak és ijesztőek, s mikor kiejtette a száján, hogy én magam fogok ártani a szeretteimnek, értetlenül húztam össze a szemöldökömet. - Én soha nem ártanék nekik, Katherine. Én nem Te vagyok. Nem bántom azt, akit szeretek… - Fürkésztem a hasonmásomat, próbálva kitalálni, mi járhat a fejében, s próbálva kitalálni, mégis hogyan gondolta azt, hogy én ártanék Damonnek vagy a többieknek. Még a feltételezés is nevetséges volt, rám nézve. - Katherine, bármit is forgatsz a fejedben, nem fog sikerülni. – Ejtettem ki halkan a szavakat, aztán mély levegőt vettem. A gond ott kezdődött, hogy alapvetően mindenkiben megpróbáltam meglátni a jót és meg is láttam, de benne… benne már nem tudtam. Egyszerűen annyiszor átvágott minket, annyi esélyt adtunk neki, s mindannyiszor el is játszotta, hogy nem tudtam bízni, avagy hinni abban, hogy meggondolja magát és jóra fordulnak a dolgok. Tudtam, hogy bármi is jár a fejében, bármit talált ki, nem szabad engednem, hogy valósággá váljon. Nem adhatom meg neki azt az örömöt, hogy legyőzzön… hogy azt tegyem, amit ő mond és gondol. Nem. A szavakra meglepve pislogtam néhányat, majd arra pillantottam, amerre Kai eltűnt. Ő is… neki is halottnak kellett volna lennie. Miért? Miért van életben ő is? Mi a fene ez az egész? Mármint, ha el is hiszem, hogy ez maga a pokol… nem, még nem tudom felfogni. Képtelenség. Mindent félretéve viszont… adnom kellett egy esélyt a békés megoldásnak. Annak, hogy félreteszünk mindenféle ellenszenvet és megbeszélhetjük a dolgokat, s mindenki boldogan távozhat. Naivság, nem igaz? De én mindig is ilyen voltam. Hosszasan bámultam ki az ablakon, s ekként szólaltam végül meg. - Nézd, Katherine… nem kellene már elásnunk az értelmetlen csatabárdot? A múlton már sem te, sem én, sem pedig más nem változtathat. Mindannyian követtünk el hibákat… ne halmozzuk tovább őket. – Ekkor pillantottam rá, teljesen felé fordulva, elengedve a függönyt is. A szemeit kezdtem figyelni, s bár próbáltam nyugodtságot és határozottságot erőltetni magamra, látszott rajtam, hogy igenis félek. De ki ne félt volna a pokolban, azzal a személlyel farkasszemet nézve, akivel kölcsönösen ártottak egymásnak, nem is kevésszer?
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
Élvezet volt nézni, ahogy Elena szép lassan felfogja, hol is van, és kivel áll szemben - szó szerint, és átvitt értelemben is. Az arcára kiülő érzelmek, a szavai, mind-mind árulkodóak voltak. Azt hihette, megőrült, vagy álmodik, esetleg még mindig az álomátokban van, ahol szórakoznak az elméjével. Az igazság ennél sokkal rosszabb volt, legalábbis számára, annál, amit terveztem vele, még az őrület is sokkal jobb opció lett volna. Én élveztem, hogy ennyire törékeny, zavarodott, és tehetetlen. Kezdett rájönni, hogy tényleg itt vagyok, ahogyan ő is, vagy legalábbis sejtette, hogy ez a valóság, és nem hazudok neki. - Már rájöhettetek volna, hogy engem nem lehet csak úgy legyőzni. - mosolyodtam el, igazán büszke voltam magamra, amiért a halált is sikerült átvernem, ráadásul ez nem az első alkalom volt. Csupán az első olyan alkalom, amikor ténylegesen meg is haltam, avagy mégsem. A halál egészen más volt, mint amilyennek képzeltem, démonként ez egy fantasztikus érzés volt, erőteljesebbnek éreztem magam, mint vámpírként valaha is. - Nincs akkora szerencséd. Még vámpír vagy, ha ez érdekel. A szeretteidnek pedig egyelőre nem esett bántódása, de ami késik, nem múlik. Te fogsz ártani nekik. - csípőre tett kézzel meredtem rá, enyhén oldalra billentett fejjel,miközben próbáltam felmérni, mit érezhet, és mi járhat a fejében. Az idegessége szinte kézzel tapintható volt, sőt, az egész szobát megtöltötte egyfajta elektromosság, feszültség, kétségbeesettség. Tehetetlenség. Nem tehetett semmit ellenem, vagy az ellen, amit terveztem vele. Ugyanakkor az orrára sem akartam kötni, mi a pontos tervem, akkor oda a meglepetés! - Elég legyen annyi, hogy jól fogunk szórakozni. Te, én, és Kai. - A szavaim emlékeztettek a múltra, amikor Stefannak is hasonló tervvel álltam elő. Amikor még azt terveztem, ő és Damon is a bűvkörömben marad, és vámpírként majd elmulatjuk az időt hárman. Minden másképp alakult, mint terveztem, de ha akkor másként történik valami, most nem lennék itt, s nem uralkodnék egy másik világ felett. Kainak persze nem volt akkora szerepe ebben az egészben, mint nekem, sőt, őt sokkal inkább az unokahúgai kötötték le, rajtuk akart bosszút állni. Elenára viszont kicsit ráhozhattam a frászt, hogy nem csak engem, de Kai Parkert is el kell viselnie, akiről szintén azt hitték, hogy legyőzték. Olyan kis naivak!
Semmi jót sem sejtettem. Ha pusztán illúzió lett volna, amit látok, ha csupán csak a megfáradt agyam kreálmánya lett volna ez az egész, bizonyára hamar köddé foszlik minden. Katherine Pierce, Kai Parker, vagy épp maga a helyszín, ami… ami dermesztő volt a számomra. Nem tudtam, hol vagyok és az egyetlen biztonságot nyújtó tárgy – maga a koporsó volt, ami ágyamul szolgált ki tudja mennyi ideje. Értetlenül bámultam a hasonmásomra, majd Kai Parker után, aki egy szó nélkül távozott a teremből. Ezután másztam ki én magam is a koporsóból, majd néztem újfent értetlenül Katherinere. Ő meghalt… miért van itt? Vagy én hol a fenében vagyok? Amikor végre megszólalt, nyeltem egy nagyot. Tettem hátrébb egy lépést, aztán kimondta az utolsó szavakat, amik megfagyasztották bennem a vért. - A pokolban? Csak szórakozol, Katherine, sőt… te… te nem is vagy itt. Nem. Megöltünk. Legyőztünk téged, Katherine! – Vetettem oda idegesen, már-már hisztérikusan, hiszen nem akartam elhinni, amit mondott. Halott és a pokolban vagyunk? Várjunk…? A kezeimre pillantottam magam előtt. - Meghaltam? – Véglegesen? Ezért kerültem ide? Nem, nem, nem… kizárt. Egyből felkaptam a fejemet, hogy farkasszemet nézhessek a nővel. – Mi történt? Mi van a többiekkel? Ugye nem ártottál nekik?! – Tettem fel némileg hangosabban és nyeltem egy nagyot. Illúzió… bárcsak az volna ez az egész. De egyre inkább kezdtem elhinni azt, miszerint ez maga a valóság. Elléptem a nő mellett, sőt, egyenesen az ablakhoz suhantam, hogy a függönyt elhúzva kitekinthessek a kinti világra. Minden vörös színben úszott… s egészen más formája volt magának a városnak, mint Mystic Fallsnak. Ez volna a pokol? Tényleg? Idegesen néztem el Katherine felé. - Mi a terved, Katherine? Miért hoztál ide? Megkínozni és megölni? – Kérdeztem, bár gyanítottam, hogy nem állok messze a valóságtól. Sokat ártottunk ennek a nőnek, s egy részem talán meg is értette, ha bosszút akart állni rajtam, rajtunk, ugyanakkor… mielőtt meghalt, ott, a halálos ágyán megbocsátottam neki mindent. Azt hittem, vége lesz az egész rémálomnak és tovább léphetünk, s ő maga békére lelhet, de semmi sem úgy alakult, ahogyan szerettük volna. Semmi.
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
Ahogy Kai levette az átkot Elenáról, mosoly költözött az arcomra. Az a megszokott, Katherine-es mosoly, amit már akkor ördöginek lehetett nevezni, hogy ténylegesen én lettem a pokol úrnője. Élvezet volt figyelni, ahogy Damon, s a többiek szenvednek hasonmásom hiánya miatt, de még élvezetesebb lesz addig kínozni Elenát, mígnem gyűlölni fogja a szeretteit. Ilyen jó tervet még sosem eszeltem ki, pedig megannyi csodás ötletnek köszönhetem a tulajdon bőröm épségét! Miközben vártuk, hogy Csipkerózsika magához térjen, nem szóltunk egymáshoz, engem tulságosan lekötött, miként fogom megkínozni a koporsóban fekvő lányt, Kai pedig nem szakította meg a gondolatmenetemet. Csak áltl mellettem kaján vigyorral a képén, de ezt is csupán periférikus látásomnak köszönhetően vettem észre. Végre eljött a pillanat, mikor mindenért bosszút állhatok, amit valaha is elkövetett ellenem Elena Gilbert, ráadásul el a kis barátai számára is remek büntetés. Ahogy kinyitotta a szemét, intettem Kainak, hogy távozhat, arcomon ezúttal hálás mosoly ült. - Köszönöm, innen boldogulok! - Azzal a lány felé fordultam, aki már ült a csinos kis koporsójában, s kezdett úgy igazán magához térni, felfogni a dolgokat körülötte. A kérdésére nem feleltem, hadd gondoljon, amit csak akar, az arcát nézve nem tudta eldönteni, hogy valóban minket lát, avagy képzelődik. Ettől csak még izgalmasabbá vált a játék, egy halk nevetés is kiszaladt belőlem, ahogy értetlen tekintetét vizslattam. Végignéztem, ahogy kimászik a fekhelyéről, nem akadályoztam meg, fölösleges lett volna. Innen nem juthatott ki, ha pedig a szobából ki is szabadul, akkor sem juthat el a szeretteihez. Szándékosan nem a trónterembe, hanem az egyik kínzókamrába hozattam, bár különféle eszközök helyett az én fegyverem az elmekontroll volt. Fölösleges lett volna bepiszkítanom a kezem, mikor elérhetem, hogy azt érezzenek és lássanak az áldozatok, amit csak akarok. - Tulajdonképpen igen. - feleltem elgondolkodva, és mozdulatlanul meredtem rá, vidám arckifejezéssel. - Ha szó szerint vesszük, halottak vagyunk. Üdv a pokolban, Elena! - Az, hogy szó szerint veszi a kifejezést, vagy sem, teljesen őrá bíztam. Nem néztem ki belőle, hogy rögtön leesik neki, tényleg a pokolban van, hiszen mégis ki gondolna erre? Én magam sem tudtam, hogy ez a hely létezik, amíg ide nem kerültem, majd meg nem hódítottam.
words: 348 ❖ youtube ❖ note: rövidke, és lesz ez jobb is ❖
Fogalmam sem volt róla, mennyi idő telt el. Mikor legutoljára találkoztam Damonnel, arról volt szó, hogy majd olyan 50-60 év múlva találkozunk, mikor Bonnie leélte az életét… azt akartam, hogy Damon élete ne álljon meg miattam. Azt akartam, hogy éljen és legyen boldog, ha kell, nélkülem. Fájt belegondolni abba, hogy majd tényleg így tesz, hogy majd megtanul nélkülem élni, de muszáj volt. Nem láncolhattam magamhoz úgy, hogy nem voltam mellette. Aggódtam érte. Nem akartam elengedni, a könnyeim folytak, miközben táncoltunk egy utolsót ott, ahol tulajdonképpen megismertük egymást. A legelső találkozás, azon a furcsa estén, mikor még Matt miatt fájt a kis buksim. Nem tudtam, mit akarok. Azaz tudtam, csak nem ismertem be magamnak. Aztán jött Damon, aki megmondta a maga igazát, s mindezt végül elfeledtette velem. Később, vámpírrá válásom után tért vissza minden emlékem róla. A rejtélyes idegenről az éjszakában. Akit el kellett engednem ezúttal, hiszen Kai csúnyán kijátszott minket. Azaz, átkot szórt rám. De hogy miért…? Talán nem volt lényeges. Lassan kezdtem el magamhoz térni. Először fel sem fogtam igazán a helyzetet. Olyan volt, mintha egy hosszú, átaludt éjszaka után ébredtem volna fel – azt leszámítva, hogy most évek teltek el. Azt reméltem, hogy mikor kinyitom a szemem, majd Damon lesz az, akit elsőként megpillantok, ám hatalmasat kellett csalódnom, hiszen akit láttam, az nem Damon volt, hanem Kai. Kai Parker. Ijedten ültem fel és húzódtam hátrébb tőle, de ő csak mosolygott, sőt, nevetett, majd hátrébb lépett, mígnem távozott egy szó nélkül. - Kai…? – Úgy tudtam, hogy Damon megölte. Azzal nem voltam teljesen tisztában, hogyan, de a lényeg, hogy halottnak kellett volna lennie. Nem értettem semmit. Azt főként nem, hogy miért ő az, aki itt van az ébredésem pillanatában. Össze voltam zavarodva. Aztán… ismerős hang csendült fel tőlem balra. Idegesen kaptam oda a tekintetem és mintha tükörbe néztem volna: nos, Katherine-t pillantottam meg. Újabb kérdőjel jelent meg a fejem fölött. - Te halott vagy… és Kai is… - Értetlenül vizslattam a hasonmásomat. Aztán arra gondoltam, hogy talán még mindig álmodok, még mindig alszok és az, hogy magamhoz tértem, azaz felébredtem, csupán illúzió. A koporsó… még mindig abban voltam, így inkább kimásztam belőle, mielőtt Katherine, az agyam által megformált illúzió netán visszazárt volna oda. Tekintetem újból a hasonmásomra tévedt, s bármennyire is akartam elhinni azt, hogy csupán hallucinálom az egészet, belsőm egy része tudta, hogy ez bizony a valóság és rettegett attól, hogy miről is van igazából szó. Mert ha Kai és Katherine is él, s a többieket nem látom sehol, akkor a dolgok a lehető legrosszabbra fordultak, míg én békésen aludtam…
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
Kezdőlap
|| 
|| 
|| 