Hosszú, barna, melírozott haj, mely a tenger hullámaival vetekedve, omlik a vállra. Igéző szemek, amelybe, ha mélyen belepillantunk, akkor egy kevéske fájdalom csillan. Hogy miért azt soha senki sem kérdezte, S valószínűleg választ sem adnék rá.
Lehetnék tucat, lehetnék az a lány, aki a mindennapokban úgy ébred fel, hogy életkedve az egekben, hogy barátai száma felülről veri a százat. Lehetnék az a lány, aki minden héten kiruccan, aki esténként elmegy moziba, bowligozni vagy bulizni, de az a lány egészen más lenne, mint én.
Nézem a velem szemben ülőt. Rá igaz minden, ami én nem vagyok, s mégsem látszik a boldogság az arcán. Miért nem? Mert egy gyilkosság gyanúsítottja, holott ha ránéz az ember, előbb jut eszébe az, hogy egy szende kis szűz. Jól játszik. A férfiaknak szempillát rebegtet, a nőknek előadja az édes kislányt, aki még azt se tudja, hogy mi az a smink. Pedig látszik a szeme sarkában, hogy a szépen lemosott  kozmetikumok maradványai ott pihennek.
Lábaim felpakolom az asztalra, hátamat hanyagul vetem neki a szék támlájának és várok. Türelmes vagyok, még az óra kattogása sem zavar. Talán a fáradtság teszi, máskor már régen robbannék, talán át is rántanám őt az asztalon.. de ma nem vagyok a topon. Szomorú.
- Én ráérek - nyújtózkodom egyet, majd karjaim összefonom a mellkasom előtt. Tudom, hogy büntetésként küldtek be engem ide, s valószínűleg kifejezetten jól szórakoznak a tükör másik oldalán. Tudni kell, hogy a férfiak világában még mindig nehéz néha alkalmazkodni ezt a szakmát nézve. Pökhendi alakokkal vagyok körül véve, akik közül csak egy kettő ismeri el azt, hogy nem az apám révén vagyok jó. Ó igen, Sinclair főkapitány hatalmas rajongó tábornak örvendett itt mindig is és azt hiszem szelleme örökké kísérteni fog ezen a helyen. Pechemre. Mikor kiderült, hogy ennek az elismert és népszerű embernek lánya van.. hát nem mindenkinek volt őszinte a mosolya. Legalábbis ezt mesélték a nagy okosok. Senki se könnyítette meg a dolgomat, mindig a legnagyobb szutyok melókat aggasztották rám, szinte várva azt, hogy mikor kezdek bele egy kiadós hisztibe. Hát. Várhatták, ugyanis nem vagyok az a fajta, aki megfutamodik..
Kívülről megkocogtatják az üveget. Az órámra pillantok és egy kifürkészhetetlen mosoly jelenik meg az arcomon. Már vártam, hogy mikor következik be ez a pillanat. Lassan két órája ülök itt a lánykával szemben, de gyakorlatilag semmi hasznosat nem húztam ki belőle. Nem, nem vagyok ennyire szerencsétlen és gyökér, csupán dacolok.
Mutatóujjamat felemelem, ezzel jelezve, hogy még kérek pár percet. Lábaimat leszedtem, s kezeimmel támaszkodom meg az asztalon. Tekintetemmel a másikéba mélyedek, ezzel sugallva neki a girlpower hatalmas erejét.
- Nézze, odakint egy tucat faszkalap azt várja, hogy melyikünk fog előbb bőgni - fejemmel az üvegfal felé bökök. - Én biztosan nem fogok - vigyorodom el önelégülten, s az eddigi bájos, szinte már mézes mázas nézésemben megcsillan az elszántság. A következő percekben szórom a kérdéseket és információkat neki, nem igazán hagyva arra lehetőséget, hogy jól átgondolja a hazugságait. Képeket teszek elé, melyen ő és az áldozat van, intim helyzetben, veszekedve és még ki tudja miféle pozíciókban. Rátérek a kérdéses napra, minden részletre, a vallomására, mely nem állja meg a helyét, hiszen a megnevezett bizonyíték hamis. Lejátszok egy felvételt is, melyben megfenyegeti a másikat és hopp nem csak lelkileg omlik össze a szemem láttára, hanem szépen dalolna is, mint egy kismadár. Ekkor intek kifelé, ugyanis én nem fogok jegyzetelni, azt ráhagyom a kint élvezkedők egyikére. Sam az. Ő kopog és jön be lehajtott fejjel. Én vigyorogva állok fel majd mellé érve kiszakad belőlem egy sóhaj.
- Kezdem unni - vetem oda neki halkan, majd távozom. Nem fordítok figyelmet a többi kéjencre, akik sokszor fogadást is kötnek arra, hogy meddig jutok. Csak visszasétálok az asztalomhoz és magamhoz veszem a cuccaimat, hogy járjak egyet, ugyanis az agyam túlságosan tele van manapság.

A hatodik. Egyszer koffein túladagolásban fogok meghalni. Bár manapság ez sem igazán segít abban, hogy az agytekervényeim úgy dolgozzanak, mint annak idején. Fáradtan esem haza, pedig semmi megterhelő nem történt a nap folyamán. A lakásban rend uralkodik, kínosan figyelek arra, hogy minden a helyén legyen. Nem szeretem a káoszt, még ha néha úgyis tűnik, hogy ez éltet. A mindennapjainkban mindennek megvan a helye, a férfiaknak leginkább a jéghegy alatt úgy több ezer méterrel. Mégis mostanában egyre többször villan be egy arc, még az álmaimban is kísért és játszik az elmémmel.. Valószínűleg az sem segít ezen, hogy az egyik ködös estémről olyan emlékeim vannak, melyekkel nem tudok mit kezdeni.
A kávén kívül mindenemet leteszem a konyhapultra. Kilépek a cipőmből, majd besétálok a vendég szobába, melyben az eddigi harmonikus idillel ellentétben káosz van. Az egész szoba úgy néz ki, mint egy nyomozói iroda kis területe, mikor hajtó vadászatot indítanak valaki ellen. Jegyzetek, általam rajzolt képek és időpontok vannak felvezetve egy táblára. Hetek óta dolgozom az ügyön. A saját ügyemen, hogy rájöjjek vajon mi is történhetett velem azon az éjszakán.