"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Fárasztó volt némileg ez a féle okfejtés… mármint nem túlzottan érdekelt, ki mitől vált olyanná, amilyen lett. Nem volt túl sok értelme már a múlton rágódni. Amúgy sem bántam, hogy én magam ilyen lettem. Már nem. Láttam a lehetőséget abban, aki lettem… aki voltam. Kihasználtam azt, hogy kivetett a koven magából, hogy számkivetetté tettek, csak azért, mert másnak születtem, mint ők. Megtanultam egymagam boldogulni… és sokkal jobb volt, mint másokra támaszkodni. - Ha mindig is ott volt benned, akkor ha nem ők, nagy eséllyel mások ébresztették volna fel benned – Legalábbis ez volt a tömör véleményem. Elgondolkodtam némileg, de nem a témán, hanem azon, hogy milyen könnyedén megléptünk abból a házból. Persze, mégis ki akart volna velem szembeszállni? De mégis… furcsa volt. A kérdésre a szemem sarkából néztem rá. - Nem csak kívánok, hanem az is leszek. Majd küldök meghívót a koronázási ceremóniára – Oldalba böktem. Nyilván ezt viccnek szántam a magam módján. Nem hittem ugyanis, hogy ilyen ünnepélyes lesz a hatalomátvétel, ha egyszer eljutok oda. A méhkirálynő kemény ellenfél volt és magam sem tudtam, mennyire gondolom komolyan a vele való háborúskodást. Jobb volt talán szövetségesnek, mintsem ellenségnek, ugyanakkor… irritált, ahogy viselkedett velem. Éreztette, hogy lejjebb való vagyok. Azt akarta, hogy behódoljak neki, de arról aztán álmodozhatott kedvére. Nem szándékoztam a hűséges kis pincsije lenni. - A rossz emlékek nem elpusztítanak, hanem építenek, Lil’. Erőssé tesznek. Hisz… hisz még itt vagy, nem? Valamilyen szinten azt is mondhatjuk, hogy élsz. Ez egy esély… lehetőség – Sóhajtottam. Nem voltam túl jó mások felvidításában, meg hát nem is volt ínyemre a dolog annyira, de… de ez a nő mégsem csak egy átlag valaki volt a tömegből. Hanem egy olyasvalaki, akivel volt közös múltunk. Talán pont emiatt nem akartam annyiban hagyni a dolog, vagy épp magam mögött hagyni. Bár ami a bizalmat illeti… nem, a közös múltra való tekintettel sem bíztam benne igazán. Túl sok dolog történt vele és velem is ahhoz, hogy feltétel nélküli bizalmat szavazzunk egymásnak. Habár úgy tűnt, ő bízik bennem. Naiv volt. - Hát, majd kiderül. Ha utánunk is jönnek, ők ütik meg a bokájukat, nem én – Vállat vontam egy mosolyfélével az arcomon, majd megköszörültem a torkomat. Eszembe jutott Zack képessége, amin osztozott velem... - Elviszlek magamhoz – Közöltem a nővel, miközben egyik kezemmel tettem néhány mozdulatot, számmal pedig varázslatot kezdtem mormolni, aztán megfogtam a nő kezét és egy szempillantás alatt a kastélyban voltunk; az én szobámban. A rejtekhelyemen… mármint, annyira nem volt rejtekhely, de ezt a nevet aggattam rá, mikor évekkel ezelőtt idekerültem. Elengedtem a nő kezét. - Mire nem jó ez a kis trükk, nem? Hát íme, üdv itthon, nálam! – Kitártam a karjaimat és körbeforogtam a szobában. Volt benne minden, ami kellett… egy kétszemélyes ágy, berendezési tárgyak, néhány poros könyv, amit életemben nem nyitottam ki, egy asztal, meg mit tudom én. Nem nagyon törődtem ezekkel a dolgokkal. Az ágyig hátráltam, majd lehuppantam rá. – Itt élek már… öhm… jó pár éve. Lassan 10, talán… nem tudom, az időérzékem már rég odaveszett – Felnevettem, ahogy Lilyt kezdtem figyelni.
492 words ■ paralyzed ■ Írhatsz már az új helyszínre! ■■
- Nem igazán rólunk beszéltem most.. Mármint mindegyikünk szüleiről és családjáról. Most mondhatnánk, hogy őket is valamilyen esemény tette őket olyanná, amilyenek lettek. De az igazság az, hogy valahol legbelül megvolt rá a hajlam bennük, hogy elkövessék azokat a szörnyűségeket. Lehet, hogy bennem is ott volt a gyilkos ösztön.. De sosem ébredt volna fel, ha nem láttam volna más kiutat a helyzetemből. - Arra még mindig tisztán és eltörölhetetlenül emlékszem, hogy miként akartak eladni engem, mint valami darab húst, hogy nekik kicsit jobb lehessen az életük. Azon csodálkozom, hogy nem próbálkoztak meg még pár lányt szülni a családba, vagy valamilyen más módon beszerezni, hogy aztán velük is ugyanazt tehessék, amit velem. De muszáj volt elvágnom azt a kegyetlenségi vonalat, amit ők képviseltek és erre nem láttam más megoldást, mint a halált. Ez volt az egyetlen, ami felszabadíthatott most pedig pontosan ezért bűnhődöm. - A pokol ura kívánsz lenni? - Persze megértem, hogy valahol igazán otthon szeretné érezni és saját magáénak tudni a hatalmat. Csak úgy, ahogyan én tettem, miután végre szabad lettem. A saját kezembe vettem az irányítást és mindennél jobban szerettem volna megtartani. Ki gondolta volna, hogy egy aprócska baleset kell csak hozzá, hogy egy szempillantás alatt mindent elveszítsek? - Nem igazán emlékszem, hogy mi történt velem.. Mármint olyan homályos az életem, hogy csak foltok vannak meg belőle. Mintha az is a büntetésem része, hogy az egyetlen dolog, amire emlékezni tudok az életemből azok annak a legrosszabb évei. Mintha nem is igazán éltem volna utána, úgyhogy nem is tudom, hogy mi várna engem igazán újra.. Meg azt hiszem már nem is ma történt a balesetem, szóval.. - Ha volt is életem nem igazán térhetnék vissza hozzá azt várva, hogy semmi sem változott. Valószínűleg sokkal inkább sokkolnám a körülöttem élőket, mintsem örömet okoznék. Hiszen, ha volt is valaki mellettem biztosan meggyászolt már, továbblépett. Egy ilyen képre pedig senki nem akar igazán visszatérni, főleg nem úgy, hogy esetlegesen kockáztatná a lelepleződést. Jól esett az érintése, ami csak pár másodperc erejéig tartott mégis mosolyt csalt az arcomra, majd hamar el is tűnt onnan. - S ez rossz, nem? Mármint, ha valami túl könnyen megy annak mindig van valami hátulütője. - Habár nem tudom, hogy jelenleg a szabadságomnak mi lehet igazán az ára. De nem szeretném, ha neki kellene megfizetnie, hiszen még ennyi idő elteltével is hajlandó segíteni rajtam. Szándékosan soha nem árulnám el, de egyet kell értenem, hogy ez az egész egy icipicit gyanús.
- Ez ostobaság... - Felmorrantam, így tekintettem a lányra. - Én nem születtem kegyetlennek, Lily. Ha netán elfelejtetted volna… a családom nevelt végül azzá, aki lettem. Ezért halottak mind – Néhány hosszabb pillanatig komolyan, már-már vészjóslóan bámultam rá. – Mindenki okkal lett olyan, amilyen. Te is gyilkossá váltál és nem azért, mert ezt akartad. Démon lettél a bűneid miatt, amiket elkövettél, pedig gyerekként biztos nem arról álmodoztál, hogyan ölöd meg őket… nem igaz? – Kérdeztem egy kisebb sóhaj után. Aztán kicsit kínosabb téma felé eveztünk. Ez a megmentősdi nem az én stílusom volt, nem viseltem hős jelmezt és nem is akartam. - De, pontosan itt a helyem. És én fogom uralni majd a poklot, csak figyeld meg… - Megejtettem egy mosolyfélét, amiben benne volt minden önbizalmam, avagy egóm. – Okkal kerültem ide a halálom után és okkal váltam démonná. Ki is használok minden lehetőséget – Ezzel ennyiben is hagytam a dolgot. Visszatérhettem volna ahhoz a témához, hogy megmentettem őket és miért tettem, vagy hogy ki mit jelent nekem, vagy a fene tudja. De nem akartam ilyenekről beszélni. Nem lett volna sem értelme, sem haszna… sem jelentősége. Mindez az én dolgom volt, nem az övé. - Akkor valamit rosszul csináltál, bár nálam magányosabb kétlem, hogy lettél volna – Felnevettem, miközben az emlékeimbe visszakúszott néhány kép a börtönvilágban töltött napjaimról. Még néhány öngyilkossági kísérletem is lepergett a lelkiszemeim előtt. Mára már áldottam a flancos gemini kovent, hogy olyan bűbájt készítettek, ami lehetetlenné tette azt, miszerint végezzek magammal. Persze, az más kérdés, hogy ők valószínűleg megbánták ezt a lépésüket. – Milyen életed volt? – Érdeklődtem egy fokkal halkabban, bár magam sem tudtam, érdekel-e egyáltalán. Nem tudtam, mennyire akarok belefolyni az életébe, még akkor is, ha az az élet már a múlté… a jelene kapcsolódott viszont az enyémhez és pont emiatt, némi teret kellett neki hagynom. Szóval… arra vártam, hogy meséljen. Valamennyit. Amennyit ő akart. Nem faggattam, talán nem is figyeltem minden szavát kellő figyelemmel. - Meglátjuk, Lily, hogy mikor is veszem a hasznodat igazán… egy biztos, jó, ha kéznél van még egy szövetséges. – Megérintettem a hátát, majd onnan a tőlem távolabb levő vállára csúsztattam a kezemet. Néhány pillanat volt csupán, mielőtt visszahúztam volna a kezemet. - Egyébként… meglepően könnyen kijutottunk a démonod házából. – Jegyeztem meg töprengve, miközben a vállam felett visszanéztem; bár a házat már nem láttam, ahhoz túlságosan messzire kerültünk tőle.
- Nem hiszem, hogy pont a démonlét tenne valakit kegyetlenné. Egyszerűen csak annak születik valaki. Ilyen egyszerű. - Sem az én családom, sem az övé nem bújhatott ilyen egyszerű kifogás mögé. A démonok már csak ilyenek.. Sokkal inkább már az élő lélek olyan kegyetlen, hogy azon semmi sem változtathat. Mindenkinek megvan a lehetősége arra, hogy válasszon. De néha még akkor is a jókat büntetik, amikor végre kiállnak magukért. Bár igazán érdekelne, hogy milyen más módon szabadította volna fel magát a helyemben más, hogy elkerülhesse ezt a sorsot, ami kísértetiesen hasonló volt az eredeti életemhez, amitől már azt hittem, hogy sikerült megmenekülnöm. - Még a végén kiderül, hogy koránt sem itt lenne a helyed. - Persze két talán kárhozott lélek megmentése a keserűbb sorstól talán nem olyan nagy jótett, hogy kiválthassa bárki is a tetteit. Meg nem hiszem, hogy ő pont arra vágyna, hogy megváltsa a lelkét. Nem, mintha ilyen lehetséges lenne. Bár nem tudom, hogy mit is várnának el cserébe. Gyónjam meg a jó istennek, hogy ez történt aztán majd ő mindent megbocsájt? Sosem voltam hívő és nem most fogom elkezdeni. Mert, ha létezne egyáltalán valaki, aki megbocsájthatna tetteinkért, akkor eleve nem lennénk itt, mert nem lett volna szabad engednie, hogy ilyen keserű sorsot éljünk. - Nem igazán van, mihez visszatérnem.. Mármint az élet, amit felépítettem magamnak elég magányos volt.. Fogjuk rá. De amúgy is azt hiszik, hogy meghaltam így már nem igazán lenne mihez visszamennem amúgy sem.. - Halvány foltokban emlékszem az életemre, miután szabadon dönthettem a sorsom felől. Mintha folyamatosan csak hátulról figyeltem volna, mint valami moziban, ahogy lezajlik az életem és közben semmit sem tehetek annak érdekében, hogy ezt a saját kezembe véve irányítsam. - Attól még az adósod vagyok.. Mármint amúgy is, ha kell és tudok segíteni, akkor ott leszek.. Bár nem tudom, hogy mikor jön el azaz idő, hogy hasznomat is tudod venni. - Még elég sok mindent kell tanulnom és fejlődnöm, hogy ki és mi is vagyok, leszek a halálom utáni életben, de valahogy már sokkal bizakodóbb vagyok, hogy Ő is velem van.
Ingattam a fejemet a sztorijára, arra, hogy idekerült és olyan volt számára, mintha csak a régi életébe csöppent volna vissza. - Nem rajtad múlt. A démonok kegyetlenek… tanulj ebből, sweet girl – Fürkésztem pár pillanatig, majd előrenéztem. Őszintén szólva elgondolkodtam egy pillanatra. Valahogy nem lehetett véletlen, hogy hozzám kapcsolódó személyek kerültek bajba… Zack a jelenben volt közel hozzám, mint… mint barát, ami még számomra is furcsa volt, Lily pedig a múltamból volt az. Megfordult a fejemben, hogy szándékosan tartották fogva a lányt. De ennek nem adtam hangot, meg amúgy is csak felhúztam volna magam rajta, ha tovább gondolkozok. Nem az én asztalom volt ez, nem is kellett volna, hogy érdekeljen az egész. Nagyot nyeltem a kérdésére, majd a szemem sarkából néztem rá. - Mint ahogyan azt mondtam… nem te vagy az első – Fürkésztem néhány pillanatig, majd előrenéztem. – Bár a „véletlenül” szó nem épp helytálló. Szándékosan mentettelek meg titeket, bár ez nem pont az én stílusom, ugye? – Eddig az önös érdekek vezéreltek. Nem érdekelt semmi és senki, de azóta valami megváltozott. A kötelék az oka, tudtam jól, de már nem zavart annyira, mint az elején. - Nem feltétlenül kell állandó jelleggel a pokolban lenned… tudod, van egy olyan trükk, amivel átjárót tudsz nyitni a Földre. Nem tudom, mit keresnél ott mondjuk, tekintve, hogy kinyírtad a családod… de ha van elrendezetlen ügyed, akkor van lehetőséged visszamenni. Viszont gondolom az erőddel nem vagy tisztában, meg gyengíthettek is téged a fogvatartóid… így lehet, idő lesz, míg összeszeded magad ehhez – Bár csak tipp volt. Azért elmondtam neki a hozzá kapcsolódó igézetet, amivel átjárót tud nyitni, feltéve, ha akar. - Egyébként, nem kérek cserébe semmit – Jegyeztem meg egy fokkal halkabban, rá sem nézve. A múltunkra való tekintettel nem akartam semmiféle „árat” megfizettetni vele a kiszabadításáért. Annyit nem ért az egész. Inkább volt szükségem rá, mint lehetséges szövetségesre, mintsem egy olyanra, aki csupán tartozik nekem valamivel. Furcsa volt újra látnom őt. Nem tudtam, bármi is lehet-e olyan, mint volt… hisz mindketten megváltoztunk azóta.
- Egyszer már a kezembe vettem az irányítást, hogy új életet kezdjek a saját szabályaim, elveim szerint, de valahogy mégis itt kötöttem ki, ahol teljesen úgy éreztem, hogy mindez egyáltalán nem számít. Mintha egyszerűen valami visszaszippantott volna a régi életembe, ahol nem volt saját akaratom csak a szereplők lettek mások. - Az apám helyett egy másik démonnak kell behódolnom és egy szavam sem lehet, különben csak még rosszabb lesz a helyzetem. Mikor már tényleg azt hiszem, hogy mélyebbre nem süllyedhetek, hát akkor még azért megtanulok egy kicsivel lejjebb ásni. Csak a megfelelő eszközöket kell mindehhez megtalálni. - Szóval akkor nem én vagyok az első személy, aki útközben teljesen véletlenül megmentesz? - Bár nem úgy tűnt, mintha egyszerű lenne számára, hogy kijelentse van barátja, akire ha számíthat is nem hiszem, hogy kifejezetten támaszkodna. Nem az a típus. Bár abból kiindulva, hogy milyen élete volt, hogy neki is a családja volt a legnagyobb ellensége egyáltalán nem csoda az, hogy elzárkózik és idegen számára az, hogy valaki tényleg képes mellette állni. Mindketten a körülményeink áldozatai vagyunk, mégis egyesek szemében, mi magunk vagyunk a történetünk szörnyetegei. - Nem szeretnék a terhedre lenni, egyszerűen csak nem tudom, hogy hova mehetnék.. Vagy, hogy miként kellene mostantól élnem. Hogy örökre itt ragadtam, vagy van esélyem valami másra is? Szinte semmit sem tudok, nem ismerek nagyon mást, mint a cellát, amiben raboskodtam elég kevés alkalommal láttam mást, hiszen nem voltam hajlandó fejet hajtani. - Még egyszer nem voltam képes arra, hogy meghunyászkodjak. Legalábbis nem olyan mértékben, mint egyszer már megtettem. Mégis néha kénytelen voltam visszahúzódni és teljesíteni az akaratát, ha nem akartam, hogy bajom essen. De ennek talán most már vége. Felszabadulhatok, hogy itt van Kai, bár nem tudom, hogy mennyire fogja elfogadni a tényt, hogy már nem vagyok a fogja. Fogalmam sincs, hogy mik lesznek a következmények, de legalább már azt tudom, hogy nem kell egyedül szembenéznem velük és ez mindennél többet jelent a számomra.
A hideg is kirázott a szavaitól, jobban mondva attól, amire emlékeztetett. A börtönvilág volt az a pokol, ahová sosem térnék vissza önszántamból. Az a magány… és az érzés, hogy minden egyes kicseszett nap ugyanolyan… és semmi sem változik. Sőt, te magad képtelen vagy kioltani az életedet. Hát kösz. Még meghalni sem engedik az embert… nem mintha azóta bánnám. Hisz erősebb vagyok, mint valaha. De akkor és ott… megváltás lett volna meghalni. - Ismerős az érzés – Jegyeztem meg csak ennyit, de nem mentem bele részletekbe, meg hát, hülyeség is lett volna. A szemem sarkából figyeltem, hogyan kémleli a pokol vérvörös egét, majd a szavait hallva felsóhajtottam. - Csak rajtad áll, ezúttal milyen életed lesz, kislány – Én a kezembe vettem a sorsomat. A méhkirálynő mellett voltam, egészen közel az áhított trónhoz és mindenhez, amire vágyhattam jelen pillanatban. Ennél magasabb helyen nem lehettem még és tudtam, hogy ebből kifolyólag számtalan haragosom akadt a pokolban és azon kívül is, de nem érdekelt. Nem számított. Annyiszor semmibe vettek már és lenéztek, sőt, elítéltek… hogy mindenkinek, tényleg mindenkinek be kellett bizonyítanom, hogy nem vagyok egy eltipornivaló csótány az életükben. Bár a csótány undorító, én meg nem, szóval ez egy hülye példa volt. Meglepő volt, hogy nem faggatózott és az is, hogy nem riadt meg a gondolattól… attól, hogy mit tettem. Még akkor is, ha tudta, mennyire borzalmasan bántak velem a szüleim, azt hittem, el fogja ítélni a válasz reakciómat. Kellemes csalódás volt. Elmosolyodtam, majd előrepillantottam, mindenféle válasz nélkül. Csak a kérdéseire feleltem. - Kaliba megyünk. A pokol egy másik szegletébe… mondhatni az a királynőcskénk birodalma. Én is ott lézengek általában. Indrába más okok miatt jöttem. Mondhatni, szerencséd volt, hogy erre jártam… - Felnevettem. – Miután kimentettem az egyetlen valamirevaló barátomat egy szorult helyzetből… - Még szoknom kellett ezt a jelzőt - …gondoltam, kicsit körülszaglászok még errefelé. Zaltarish amúgy is régóta zavart. Mármint, a róla keringő pletykák. – Vállat vontam, majd elgondolkodtam egy kicsit. Ha hónapokkal ezelőtt találkoztunk volna, nem tudom, hogy akkor is kihoztam volna-e a börtönéből... - Az pedig, hogy hol fogsz élni… mondhatnám, hogy velem a királyi kastélyban, deeee… ott nekem is csak egy kis zugom van. Bármennyire is akarok nagyobb teret, egyelőre nincs – Ez igaz volt. Kitty-Kat nevében nem fogadhattam be oda senkit, bármennyire is akartam. Szóval más helyet kellett neki találnunk. De mindenképpen a közelemben akartam tudni, amíg meg nem tanulja, mi is ő valójában.
- Nem olyan egyszerű keménynek lenni, vagy legalább annak tűnni, ha a körülményeid ugyanarra a börtönre, pokolra emlékeztetnek, amely egykoron az életed volt, miközben semmit sem tehettél annak érdekében, hogy jobb legyen. - Tényleg azt hittem, hogy lehetőségem lesz, majd egyszer menekülni minden szörnyűség elől, de úgy tűnik ez még ennyi idő elteltével is megtalálta a módját annak, hogy kövessen engem és szinte elpusztítsa azt a kis erőmet is, amit olyan nehezen kapartam össze magamnak az évek során. Most pedig mondhatni egyik gödörből estem át a másikba. Mikor már azt hittem, hogy újra a felszínen vagyok és élvezhetem a napsütést annyira megfeledkeztem magamról, hogy az eget bámulva egy jobb jövő érdekében egyenest beleestem egy újabb gödörbe, ami talán most örökre szól. - Ha csak az lett volna a legnagyobb gondom, hogy nem kapok elég cukorkát, akkor azt az életet újra és újra elfogadnám. - Egyikünknek sem volt könnyű sorsa, de egyszer már a kezeim közé vettem az irányítást most mégis ennek még a lehetősége is lehetetlennek tűnt mindaddig míg meg nem jelent. Nem tudom, hogy készen állnék még egy olyan szörnyűségre, aminek köszönhetem a szabadságomat, de talán nincs olyan ár, amit ne fizetnék meg ezért cserébe. - Akkor nem változott olyan sok minden, hiszen nem mondhatnám, hogy nagyon különböznénk egymástól. - Nincs szükségem arra, hogy felsorolja az indokait, vagy azt, hogy mégis miért döntött úgy, hogy ezt megteszi. Nekem sem volt túl hosszú a gondolatmenet, ami rávett arra, hogy felszabadítsam magam. Mert senki más nem segíthetett rajtam, csak egyedül én. Most mégis Kai volt az, aki felbukkant és felkarolva kirángatott engem az életem újabb börtönéből. - Hova megyünk most? Hol fogok élni? Mi lesz velem..? - Itt már megszokott körülmények között éltem bezárva, de ami mindig megrémített az a bizonytalanság volt. Nem támaszkodhatok rá teljesen, hiszen nem várhatom el tőle, hogy befogadjon. De meg kell találnom az új alapjait az életem újdonsült körülményeinek. Szembesülnöm kell vele és el kell azt fogadnom.
Nagyot nyeltem a szavaira; azt mondta, nincs többé egyedül. Ismertem az érzést, én is sokáig voltam egymagam, méghozzá abban a kicseszett börtönvilágban, ahová a családom zárt. Ismertem a magány fullasztó, már-már megőrjítő érzését. S tudtam azt is, milyen, mikor már van valaki az ember mellett. Mellettem egy… egy ember volt igazán. Zack. A méhkirálynőt sosem soroltam közel magamhoz, mert tudtam, hogy benne nem bízhatok; ő pontosan olyan számító kis dög volt, mint én. Zack viszot… tényleg olyan volt, mint én. A kötelékünk sem véletlen létezett; felerősítette bennünk ezt. Vagy csak bennem… az érzéseket. Bár tény, hogy amikor elvégeztem a varázslatot, nem hittem, hogy ez lesz az ára. Az erőmet akartam megosztani vele, de ehhez képest teljesen másféle kötelék jött létre. Sokkal több volt ebben. Ez pedig teljesen összezavart. Ezért is éreztem, hogy az érzelmek valahogy meg-megragadnak engem, de ezt nem akartam. Érezni ugyanis gyengeség volt és ostoba dolog. Nekem pedig ez nem kellett. - Ugyan már, sweety… démon vagy. Legyél kemény és vagány. Szedd össze magad – Vállat vontam, ezzel is lerázva magamról az érzést, hogy valójában én is örültem a jelenlétének. ő volt az a lány, aki ismert engem, mielőtt a családom kiforgatott volna önmagamból. Ugyanakkor sejtettem, hogy ő azt a kisfiút várja, aki voltam… de ő halott volt. Elgondolkodtam a visszakérdezésére, majd végigmértem őt. Tény, az, hogy idekerült, azt jelentette, hogy tett valami rosszat az életében. - Hm. Valójában de. Viszont felmerül bennem egy-két kérdés, hogy… mégis mi történt veled, cupcake? Kiraboltál egy cukorkaboltot? – Csipkelődésnek szántam, de tényleg érdekelt, mit tett. Aztán hallgatni kezdtem a továbbiakat. Magam elé kezdtem nézni, próbálva elképzelni a lányt bármiféle brutális jelenet közepette; vérengzés, gyilkosság… de valahogy nem ment. Ő volt az angyal a gyerekkoromból; nem tudtam róla rosszat elképzelni. Hirtelen nem is tudtam, mit reagáljak rá. Érdemben nem tudtam mit, belekérdezni pedig ennél jobban nem akartam. Ő azonban megtette, így felnevettem és ránéztem, némi csillogással a szememben. - Kinyírtam az egész családomat… sőt, magát a kovent. Megérdemelték, annyi év szenvedés után, amit nekem okoztak – Felnevettem. – Jó, van két aprócska kivétel, de őket majd a közeljövőben gyűjtöm be a pokol lelkei közé… örök szenvedésre ítélve őket – Ekkor gondolkoztam el azon, hogy mennyire gáz lenne, ha az apám… démonná változott volna a halála után. Kinéztem belőle, hogy annyi gonoszság után, amit művelt, az egyik démon alkut ajánl neki. Ez a gondolat nem tetszett, de kivertem a fejemből inkább a lehetőséget is.
Ostobaság volt reménykednem abban, hogy ez az egész tényleg csak egy álomkép lehet, hogy számomra még van esetlegesen menekvés. Felébredek a tökéletes életemben. Mégis úgy kapaszkodtam ebbe a lehetőségbe, hogy szinte beletörtek az ujjaim, hogy nem voltam hajlandó elengedni. Könnyedén zúzta szét a lehetőségét is annak, hogy mindez talán csak egy rossz rémálom lehet, mégis nem tudtam rá haragudni. Egy percig sem neheztelhettem rá, hiszen ha tényleg ez volt a kegyetlen valóság az új élet, akkor most Ő ment meg engem a szenvedésemtől. Mégis anélkül mondtam igent a segítségére, hogy megtudtam volna milyen árat is kell fizetnem. Ha pedig a pokol tényleg valós, ha mindez a valóság, akkor ki tudja, hogy egy szívesség, egy tartozás milyen messzire húzódhat el. - Sajnálom.. Csak tényleg nagyon örülök, hogy nem vagyok többé egyedül. - Nem akartam érzelgősnek tűnni meg semmi ilyesmi, de nem tehettem róla, hogy az érzelmek elhatalmasodtak felettem. Mintha nem is lett volna választásom. De ennyi szenvedés után ez meglepő lenne egyáltalán? Persze, miután meggyilkoltam a drágalátos "családomat" talán nem kellene ennyire érzelgősnek lennem. Kiölhettem volna magamból mindezt, de ehhez is ugyanúgy ragaszkodtam, hogy ne az övék legyen a végső győzelem. - Én sem az vagyok.. Mármint az, hogy ide jutottam már önmagáért beszél, nem? - Nem vagyok büszke a tetteimre, de szükséges volt megtennem. Menekültem a múltam elől, de bármennyire is próbálkoztam ez láthatóan nem sikerült, hiszen a halál utáni életben a szenvedésem, a kárhozatom csak tovább folytatódott. - Te sem voltál a gonoszság megtestesítője. Mégis ide kerültél. Én sem ezt az utat akartam választani egyszerűen csak a körülmények sodortak engem erre az ösvényre.. Azt hiszem.. Nem terveztem az egészet. Viszont, mikor megtettem élveztem. Talán pont ezért kerültem ide. - Nem szívesen ismertem be a bűneimet, amelyeket egyáltalán nem tekintettem bűnnek. Mégis úgy éreztem, hogy azzal, hogy megöltem őket ugyanúgy megfertőztek a saját kegyetlenségükkel, hogy még élveztem is.. Talán pontosan olyan lettem, mint a családom. Ezért is volt szükségem a gyengédebb felemre, ezért van szükségem rá még mindig. - Te hogy kerültél ide?
Némileg vigyor ült ki az arcomra a szavai hallatán. Álom, huh? Milyen kis naiv, hogy azt hiszi, ez az egész csupán egy rossz álom. - Ki kell, hogy ábrándítsalak, Csipkerózsika: ez a valóság. De a legizgalmasabb valóság, amit valaha láttál – Magyaráztam neki, miközben fel is nevettem. Számomra jó buli volt a pokol, sőt, a démoni lét. Rengeteg előnyre tettem szert, s sokkal erősebb is voltam, mint akkor, mikor még éltem. Bár az az élet, mint tudjuk, mindenhogyan borzasztó volt. De én győztem. Ez volt a lényeg. Nem volt kérdés, hogy kijutunk-e a házból, de azért picit meglepett, hogy képes volt szembeszállni velem egy ostoba kis démon. Habár lehet, idősebb volt nálam, de valamiért úgy éreztem, hatalmam van fölötte is. Vagy csak baromi jó a kiállásom, huh? Egyébként meg, a pokol királynője mellett vagyok. Még szép, hogy néhányan tartanak tőlem, nem igaz? Az ölelése kapcsán sok dolog kezdett kavarogni bennem. Felidéződött bennem néhány emlék azokból az időkből, mikor gyerekek voltunk mindketten. Akkoriban még minden más volt. Én is. Sokat változtam. Sőt, egyáltalán nem az voltam, aki akkor és feltehetőleg ő sem az volt már. Lepillantottam rá, így ölelve néhány pillanatig, majd nagyot nyeltem. - Jaj már, ne érzelgősködj, nem hoztam zsepit – Nevettem. Amúgy sem akartam, hogy holmi hülye érzések elragadjanak magukkal. A kötelék óta ugyanis sokszor támadtak érzéseim, bármennyire is leplezni akartam őket. - Jobban tennéd, ha félnél. Nem az a cuki kisfiú vagyok, akit ismertél – Vigyorogtam rá, majd elengedtem és a kezét megfogva indultam kifelé. Nem néztem hátra rá, csak haladtam kifelé és úgy tűnt, nyert ügyünk van. Ahogy kiértünk, akaratlanul is a kezünkre pillantottam. Aztán a másik pillanatban elengedtem. A közelség nem volt nekem való. Azt sem tudtam, miért fogtam meg. - Szóval… üdv a pokolban, Liliomlány – Mutattam körbe, miközben egy ösvényre tértünk. – Mesélj, hogy kerültél te pont ide? Nem voltál te rossz kislány – Méregettem, furcsa csillogással a tekintetemben.
Kezdőlap
- Nem igazán rólunk beszéltem most.. Mármint mindegyikünk szüleiről és családjáról. Most mondhatnánk, hogy őket is valamilyen esemény tette őket olyanná, amilyenek lettek. De az igazság az, hogy valahol legbelül megvolt rá a hajlam bennük, hogy elkövessék azokat a szörnyűségeket. Lehet, hogy bennem is ott volt a gyilkos ösztön.. De sosem ébredt volna fel, ha nem láttam volna más kiutat a helyzetemből. - Arra még mindig tisztán és eltörölhetetlenül emlékszem, hogy miként akartak eladni engem, mint valami darab húst, hogy nekik kicsit jobb lehessen az életük. Azon csodálkozom, hogy nem próbálkoztak meg még pár lányt szülni a családba, vagy valamilyen más módon beszerezni, hogy aztán velük is ugyanazt tehessék, amit velem. De muszáj volt elvágnom azt a kegyetlenségi vonalat, amit ők képviseltek és erre nem láttam más megoldást, mint a halált. Ez volt az egyetlen, ami felszabadíthatott most pedig pontosan ezért bűnhődöm. 
