Ez az egész história valahol évekkel ezelőtt kezdődik el, amikor is a drága apám elhatározása jóvoltából; felkereste Arcadius-t -, vagy legalábbis erősen próbálkozott vele -, ám többszöri sikertelensége nyomán végül feladta. Nem talált egyedi utat a Pokol vezetőjéhez, ugyanis egy egyszerű kis korcsra - akarom mondani: öregre - ki lenne már kíváncsi? Ki volna az, akit érdekelne az apám, de úgy komolyan..? Nézzetek rá... Öreg, a varázserejét szinte átadta nekem... és eközben azt hiszi... azt hiszi van valami hatalma, s mindezt egy olyan dolog felett képzeli be magának, ami elfogja őt pusztítani. Kérdés - talán az egyik legfontosabbik -; ...egy jóval magasabb rendű démont meddig is tarthatsz pórázon? Meddig rángathatod őt és kényszerítheted óhajaid alá? Meddig lehet a személyes kis ölebed, ha te csak gyengülsz és gyengülsz.... és áh, igen... az évek nem neked kedveznek?
Röhejes, de igaz... a drága fater bepróbálta a lehetetlent és egészen mostanáig abban a hitben él, hogy micsoda nagyszabású uralkodója lehet majd Denver-nek.
Oh, igen, ha tudnád, amit én... vagyis mi. Igaz, Azrach?!

Bukásom hajnala egy éjfélhez közeli akcióhoz köthető, amelynek egyetlen kimenetelt kellett voltaképpen szolgálnia. Azt a bizonyos dominó effektust: romba dől a város, elözönli a területet a démonok hada, akiket ő elő szeretettel irányíthat. Mindezt egyetlen névvel előhozva: Azrach. Valahol egy eldugott részleg, elzárt területén talált egy írást, mely említette e lényt -, e könnyed kis nevet. Azra' ugyan nem egy fődémon, de az éveinek száma jócskán vetekedik vele. Így elég erős ahhoz, hogy a kisebb démonokat megfogja és ide irányítsa -, mondhatni uralja. Ezzel jócskán erőfölényre tehet szert, sőt... egy egész várost a markában tarthat...
Denver poros utcáit átróva, nem is olyan messze az egyik betérőn áthaladva, eljuthatunk a területig. A sikátor romhalmazait tekinthetjük meg oly' nagy csodálattal, miközben egy káprázatosan rövid, ám, de annál jelentősebb sétát teszünk az egyik legmesszibb, ám mégis legfélelmetesebb épülethez. Betérve széttárhatjuk karjaink, és a fejünkre omolhat egyetlen csettintéssel a mennyezet. Oh, igen, ennyire biztonságos e környezet. S ha nem lenne elég, akkor tetézzük meg azzal a dolgot, hogy nem ám, a földszinten varázsolunk, hanem magán a tetőn, hogyha már essünk, akkor jócskán zuhanhassunk le az egész tetőfedélzettel.
Aznap este szakadt az eső... egy szál nadrágban, a tenyeremmel rajzoltam fel a démon jelét. Egy hatalmas nagy pentagramot alkotva, ezáltal egyszerre vált megidézhetővé és egy helyhez köthetővé. Apám ereje teljében kényszerített e műveletre, miután megvágta egy varázstőrrel a bőrömet. Felrajzoltam hát, amit kért, majd letérdeltem ennek az egésznek a közepére. Nem is sejtettem, hogy az eszközzel elszedte az erőm, így egyszerűen művelhetett azt velem, amit csak óhajtott, s hát... élt is az alkalommal. Kezdetnek odaszegezett, aztán valami halandzsa után megidézte a démont -, belém. Azrach megszállt, vergődött, igyekezett kiutat találni, hogy véget vessen ennek az őrületnek, de nem sikerült neki. Apám hozzám láncolta, így egy testben élhetünk ketten, majd az akaratát ráerőltette. Elmondta a terveit, a démont pedig a tőrhöz kötötte. Így amennyiben a fater csettint, úgy a démonka ugrik. Esélye sem volt arra, hogy ellenkezzen. Mindezt követően megvágta magát, majd visszaadta az erőmet, természetesen a sajátjával együtt. Ezt ígérte a démonnak. Tripla hatalom, cserébe meg kell tennie néhány apró dolgot...

Vicces egyébként, mert azt nézve a tőrrel hadonászva eléri az eredményt, akkor meg?! Oh, végső esetben ez majd megvédi, mert mily' nagylelkű is volt a démonnal...
Na, persze..
De ez a démon gyűlöli, velem együtt... és ez, ez köt minket össze.
S mondd csak, kérlek, mikor öljük meg, Azra'?
Azt mondják a szeretetet és a gyűlöletet egy vékonyka vonal választja el egymástól, de az esetemben, ez nem igaz.
Én nem szeretek senkit, sőt sosem szerettem senkit. Mindig is gyűlöltem a családi fogalmat, és az ehhez kapcsolódó dolgokat.
S hogy miért?
Tényleg ez érdekel?!
Nos egyszerű...
Apám ragaszkodott hozzám a boszorkányerőm miatt, mondhatni kikötése volt, hogy szimplán csak az Övé lehetek, mintha egyféle tárgy lennék. Így kínozta Cedric-et, s néha nem csak már szavakkal, hanem tettekkel is... Mindez addig ment így, míg anyámmal külön nem váltak, aki magával vitte az ikertesómat és én ott maradtam... ott maradtam egyedül az ördöggel. A legrosszabb és legkegyetlenebb szülővel..
Anyám tudta apám szándékait és mégsem állította meg, csak lelépett, hátrahagyva engem... aki szintén... a...
Nem...
Nekem nincsen anyám.
Sem apám.
De még testvérem sincs.
Utálom, ha hallom a nevét, így jobbára kerülöm, s az, hogy egy nap szembe álljak vele...
Vele?!
Aki mindent megkapott és boldog lehetett?
Akinek nem volt semmiben sem hiánya?
Míg én...
Én minden egyes nap szenvedtem.
Küszködtem...
S mostan vezeklek egy démon uralma alatt.
Egyetlen dolgon múlik.
Egy szón...
Egy tőrön..
S nem vagyok önmagam.
De aggodalomra nincsen ok.
Akármennyire is fájt az, hogy elmentek...
Elhagytak...
Ez nem indok arra, hogy végezzek velük.
Csak az apámat...
Csak őt...
Megakarom ölni.
Meg fogjuk ölni.
Meg fog halni.
Eljött a vég.
Íme...