Nem sok mindenre emlékszem az életemből, talán mert már elkoptak, vagy egyszerűen nem is akarom már ezeket az emlékeket. No de a vége, mint minden történetnek, sokkal érdekesebb, és persze, fontosabb is. Megtagadtam az Istent, úgy véltem, nem vár semmi sem a túloldalon, csak a világban dúló háborúk, szenvedések. Aztán ott a sajátod. Levegő után kapsz, mindenhol fáj, szúr és éget. És tudod, hogy nem fog semmi sem történni, vagyis, azt hiszed, hogy tudod. Mert mi lehetne ennél is rosszabb? Szent sosem voltál, voltam, és csak az öregek és hitbuzgók fenyegettek a kínok földjével, mindenki már azt tette, ami csak jól esett számára. Körbeölel a sötétség, és elragad, egy pillanat az egész, de már legalább nem fáj, nem éget. A vég pillanatában minden addigi nagyra becsült dolog semmivé válik, nem marad utána más, csak pár, papírlapra vésett szó, mert a kisember nem ért el nagy tetteket, nem hódított világokat. Semmit. És akkor mégis mi értelme volt mindennek?
Mi következik a halál után?

Nevetése szinte visszhangzik a teremben, megrezdülnek a poharak is az asztalon, csilingelnek, mint valami apró harangok. Magam arcán nincs több a mosolynál, jobban leköt a pohár és annak tartalma, amelyet hamar döntök le a torkomon. Pedig senki sem mesélt viccet, mégis, neki minden szórakoztató. Hasonló mint én, csak egy egyszerű démon, akinek az élet csupa csupa játék. Szóval ez vár a halál után, főleg, ha rosszban sántikáltál nagyon is sokat. Persze, ez már a „B” oldal, a jobb része. Azokról, amik ide vezettek, amik kialakították a személyem, vagy épp más személyét, nemigen beszélünk. Mint egy kellemetlen, kínos emlék, amit minél előbb ki akarsz törölni, és elfeledni, de nehezebb, mint az emberi élet maradványait eltüntetni. Azt mondják, hogy egy idő után magától a semmibe fog veszni, csak ahhoz még sok időnek kell eltelnie. Túl soknak. És addig maradnak a társaságok, a fenti túrák és az alázat. Mert nincs másképp ez sehol sem. Mindig van valaki mind felett, aki letekint, semmibe veszi az aprókat, de követelni azt nagyon tud. Már éltemben sem vágytam bábú lenni, úgy néz ki, ez új formámban is el fog kísérni. Noha, mostanság már szabadabb a terep, könnyebb az érvényesülés, valahogy mégsem az igazi. Igen, megtagadtam mindent, ami a túlvilág, de nem azt jelenti, hogy nem ismertem a meséket, amik, hol igazak, hol nagyon is téveseknek bizonyultak, kegyetlenebbnek többnyire. Elvégre, nem fortyogok üstben az idők végéig, vagy nem szúrnak agyon újra és újra apró, vörös bőrű ördögök sem. És ahogy a vezetőség cserélődik, úgy változik a szín, mégis, úgy érzed, érzem, mégsem az igazi. Így, ha eleinte csak tengődtem és felfedeztem, immáron sokkal biztosabb gondolataim és vágyaim akadnak.
- Felettébb vicces vagy – tömör válasza zökkent vissza a valóságba, fejem enyhén billen oldalra, mintha meglepetek volna szavai. Hát persze, mit várnának tőlem, viccet vicc hátán, ki venne komolyan olyat, akinek még a pokol tojásának héja a fenekén pihen, aki még kénköveset tüsszent, olyannyira frissen jött le a „szalagról”. Ó, hát igen. Sosem vesznek komolyan, vagyis, a legtöbben nem, akadnak olyanok, akik előtt tényleg meg kell válogatni minden szót, de a legtöbb esetben lehetek magam. Hogy ez mennyire hasonlít az emberre, aki élt? Sokban. Kapzsi is talán, törtető, de mindenképp akaratos, félelmet nem ismerő. És valahol mélyen örökké dühös, mert nemigen tűröm meg azt, ahogy tekintenek rám és ahogy viseltetnek irántam. A lényeg mégis, hogy az öröklét nagyszerű ajándéka az idő, és az alkalom. Játékossá váltam, színésszé, ezerarcú figurává, aki el tudja hitetni, amit láttatni akar. Persze, biztos vannak és akadnak kivételek, de amíg a többség nem oda tartozik, addig nincs probléma.
Arcomra szélesebb mosoly ül ki, poharam újratöltöm. Kellenek a barátok, senki sem boldogul egyedül, nekem meg még van mit tanulnom, elismerem. Mindent azonnal akarnék, csak ez itt végképp nem úgy működik. Türelmet kell gyakorolnom és persze minden mást.
- Tudom. De hisz, mi értelme újra és újra keseregni? Kinyíltak a kapuk, nem vágysz hát a kalandra?
- Ó, dehogynem vágyom, azonban ez nem így működik. Be kell tartani a szabályokat, elfoglalni a fontos mezőket – ő is italt tölt és kortyol. Szabályok. Fejem megcsóválom, közelebb csusszanok a székkel, ültömben.
- Mert az ilyen egyszerű, ugye. Túlságosan hozzászoktatok a diktatúrához – utalok az előzőre, arra, akinél aztán valóban mindent tartani kellett, legfőképp saját magukat. Persze, nem egyszerű az, tudhattam volna. Tudja mindenki.
- De tudod mit? Nem számít. Most már nem, úgyhogy ne aggódj. Menjünk kicsit, nyújtóztassuk ki a tagjainkat és felejtsük el a kötelességeket – vagy nem. Bizalomba férkőzni, körébe tekeredni, mint egy alattomos kígyó. Asszimilálódni. Egyelőre ez a tervem. Beolvadni és elnyerni a bizalmakat, elnyerni egy előnyösebb ranglétrát. Hátha akkor... Akkor talán meghallják a hangom.


Nem mindenki vár ilyen sors a halál után, ez tény. De én még így is talán a szerencsésebbek között találhatom magam. Királynőnket nézve talán nem kedves gondolataim támadnak, azonban jól leplezem, arcomon igazán kellemes mosoly ül meg, bájos és megnyerő. Az emberek bíznak benne, nem rettegnek tőle. A jövő kiszámíthatatlan, a régi világ megváltozott, az újdonságok tárháza kifogyhatatlan. Kétség nem fér hozzá, hogy sokkal jobban élvezhető, az emberek pedig sokkal páratlanabbak. Sokkal kevesebbet félnek, de amikor igen...
Lépteim nem jelzik fanfárok, nem vonul előttem horda, vagy épp egy falka véreb. Csendes vagyok, nesztelen furakszom a közelbe, és váratlanul csapom le. Nem vagyok nagy harcos? Meglehet. Vannak nálam erősebbek? Igen. És sajnálom-e? Soha. És nem utolsó sorban, akkor a legegyszerűbb elvegyülni, ha nem tűnsz túl.. földöntúli teremtménynek.
Köpcös alak, idegesítő, mindig a középpontban. Feltűnő, hangos, és szívesen veti bele magát az élvezetekbe. A kicsi, az ifjú, szomjas démon. A nagyravágyó, vagy csak épp azért teszek mindent, mert élvezem a káoszt? Egyszer biztosan megtudod.
Vagy soha.
Ez az én játékom.