Nem tudom, mit várok, hogy igazat ad-e nekem vagy elküld a fenébe, netalántán megkínoz, amiért annyira nagyon bele akarok szólni a dolgába – de ehelyett nem történik semmi. Semmi olyan, amivel kárt tenne bennem.
Aprót bólintok, mikor a királynőről alkot véleményt, ezúttal hangosan, kimondva.
- Ezért érzem azt, hogy tennünk kell valamit ellene. – Az érvein elgondolkozok, nem is kicsit és számbavetve a fődémonokat sóhajtok is egy aprót. – Egyszerű. Meg kell győzni a többségüket, hogy a királynő hiába adott zöld utat a Földre, ennél többet nem tett, aminek lenne értelme… nem törődik a pokollal és a benne élőkkel. Inkább kihasznál mindenkit, akit csak tud. Csupán erre kellene rávilágítani, nem? – Ingatom a fejem, miközben a nőt fürkészem. Kétlem, hogy tanácsaim után bármit is tenne, de nem is várom tőle. Hisz lehet, ő csinálja jól. Kimarad az egészből és csendben megvárja a megfelelő pillanatot. Oh. Talán erről lenne szó? Ráncolom a homlokomat, majd végigfuttatom rajta a tekintetem.
- Azt hiszem, kezdem érteni önt. Nem tesz semmit addig, amíg nem látja értelmét. Igaz? A megfelelő pillanatra vár, legyen bármennyi idő is, míg elérkezik. – Meglepne, ha nem lenne igazam. De én is tévedhetek, ezt is tudom. De ha nem a pillanatra vár, akkor tényleg nem tudom, mire. Én úgy vélem, sokan állnának a nő mellé, habár az is tény, hogy nem ismerem annyira sem őt, sem a többi fődémont. De abban igenis hiszek, hogy nem hódolt be mindenki vakon annak a nőnek. A királynőnek. Mielőtt reagálhatna, még sietősen nyitom a szám: - Ne haragudjon, ha túlságosan megpróbálom analizálni. Csak próbálok értelmet látni a dolgokban. – Kitárom a karjaimat is néhány pillanatra, jelezve, tényleg sajnálom. Nem célom felbosszantani őt.

A fiú számomra nem több egy porszemnél, akit egyszerűen el tudnék fújni, ha úgy tartaná a kedvem, ám be kell látnom, hogy nem ostoba. Tulajdonképpen valahol még igazat is adnék neki, persze csak a gondolataim között, mert egyáltalán nem áll szándékomban kifejteni ezzel kapcsolatban a véleményemet. Gondoljon, amit csak akart rólam. Gondoljon az egész Pokol gyávának, sajnálatra méltónak, csak mert nem értenek, mert nem értik a motivációimat. Sohasem értették, egyetlen pillanatra sem. Ez a helyzet pedig nem volt újdonság a számomra.

Thersez azonban bátrabb, mint általában azok a kis démonok, akiknek csupán a szája volt nagy, és annak ellenére, hogy az arcán átsuhant a félelem, állta a tekintetemet és biztos voltam benne, hogy komolyan, de nem sértőnek szánta a szavait. Halvány ívet rajzoltak ajkaim a válaszára: kétségtelenül jól esett, simogatta a belsőmet, s bár sokan csak azért mondtak volna nekem ilyesmit, hogy megkíméljem elkárhozott lelküket, a férfi esetében nem így volt. Különös volt, mert kevés olyan démonnal találkoztam, aki ilyen kiállással rendelkezett volna, főként olyan helyzetben, amikor egy fődémonnal állt szemben.

Végül elindultam Thersez felé, s bár először úgy tűnt meghátrál majd, végül mégsem mozdult el. Érdekelt volna mi járt a kis fejecskéjében, mert két lehetőséget láttam: az egyik, ami tisztább és egyszerűbb, és éppen ezért talán egyik démonra sem illene, hogy őszintén elmondta nekem a véleményét, ami szép dolog… de engem általában nem érdekelt mások véleménye; a másik ami sokkal valószínűbb egy pokolbéli lény esetében, hogy mindez csak trükk, és valójában valami igazán kompromittálót akart kihúzni belőlem. Sose bízz meg egy démonban, s még annyira magában az Ördögben! E tanácsomat meg kellett volna fogadnom nekem is… A válaszát hallgatva összefűztem a karjaimat magam előtt, s hideg tekintetemmel fürkésztem a fiút.

– Lehetséges, hogy igazad van – mondtam könnyed hangsúllyal. – Az a nő pedig egészen biztosan veszélyes mindannyiunkra – nem voltak tévképzeteim azzal kapcsolatom, hogy az egykori vámpírnő túl sok bonyodalmat fog okozni a számunkra. Mindannyiunk idelent. – De az a helyzet, hogy amíg a fődémonok többsége Arcadius mellé állna, addig nem sok esélyem van a nyílt szembeállással – nevezhettek volna pesszimistának, de valójában csak reálisan láttam a saját helyzetemet. Egészen addig, míg a hozzám hasonló démonok Arcadius felé hajlottak, egymagamban kevés lettem volna, hogy megdöntsem a Pokol királyának uralmát.

Talán túl messzire megyek és túl sokat beszélek, talán azt is gondolhatja, hogy szemtelen és pimasz vagyok. Pedig valójában mindez csak őszinteség és egy „kívülálló” démon meglátása. Egy vélemény, amin elgondolkozhat. Egy tanács, amit megfontolhat. Egy lehetőség, amit megragadhat. Semmi több. De látom, érzékelem és tapasztalom, mennyire nem örül annak, hogy hangot adok a gondolataimnak.
Megértem az álláspontját, miszerint nem óhajt másokkal vetélkedni, mégsem tudok az utolsó pontig egyetérteni vele. Hiszen miért kellene ölbe tett kézzel néznie, hogy mindaz, ami őt illetné, most más valakié? Bár mindez meglehet, azért zavar engem, kívülállóként szinte, mert én a bátyám árnyékában megfulladtam. A szó legszorosabb értelmében végül.
Állom a nő tekintetét és nem válaszolok azonnal. Semmi értelme elhamarkodottan reagálni, van időm átgondolni.
- Egy pillanatig sem hinném, hogy sajnálni kellene önt bármiért is, elvégre, bárki is van most az Ördög mellett, sosem érhet fel önnel. – Nem csupán bóknak szánom, hanem ez egy olyan tény, amivel tudom, hogy ő is tisztában van. Ahogyan azt is tudom, hogy örömmel hallja viszont más szájából. Ki ne akarná néha simogatni az önbizalmát?
Elindul felém, és először megcsap valami fenyegető aura, ami lassan el is illan. Az is lehet, hogy a képzeletem játszik velem. Felnézek a nőre, ahogyan egyre közelebb kerül hozzám. Végül karnyújtásnyi távolság marad köztünk és nem tudom, örüljek-e ennek, vagy tegyek hátrébb egy lépést óvatosság gyanánt. A fenyegető él miatt tanácsos lenne, mégsem mozdulok, mert azzal csak beismerném, hogy félek tőle.
- Ahogy már mondtam, elég lenne azt mondania, hogy gyűljenek Ön köré. Számtalan démon van a pokolban, aki hasonlóan önhöz nincs megelégedve az új felállással. Az a nő talán mindenkire veszélyt jelent és ezt orvosolni kell, vagy nem? – Oldalra döntöm a fejem, érdeklődve vizslatva tekintetét, ami számomra oly’ kifürkészhetetlen és hideg.

Némiképp meglepett a bátorsága és a nyíltsága, amivel rákérdezett arra a felkapaszkodni vágyó vérszívóra, akit számomra teljesen érthetetlen módon emelt ki senkik közül Arcadius. Egyértelmű volt számomra, hogy ha a jelenlegi király elvakultan hisz ennek a nőnek, akkor rövid időn belül véget is ér majd az uralma. Az a nő veszélyes volt, ott ült újdonsült fekete szemeiben valami ördögi, valami, amit ritkán látni még démonok tekintetében is.

– Így van – feleltem egyszerűen, mert bár sejtettem, hogy a Pokol lakói hogyan gondolhatnak most rám: szegény nőre, aki megfutamodni kényszerült, ám ez messze állt a valóságtól. Tekintetemmel követtem a férfi alakját, ahogyan a vízhez sétált és megérintette azt, s bár ő nem nézett rá, ahogyan feltette a következő kérdéseit, érezhette magán az én tekintetemet. Egy pillanatra összeszorult az állkapcsom, megfordult a fejemben, hogy elzavarom, mert nem volt kedvem felelgetni egy rangban alattam állónak, aztán mégis elhessegettem ezt a gondolatot. Miért ne tudhatná az egész Alvilág, lenézem Arcadius-t a viselkedéséért, és lenézem Katherine-t a nagyravágyásával együtt.

– Nem áll szándékomban. Engem csak ne akarjon versenyeztetni senki. Többet érek „őfelségénél” – az utolsó szót erősen megnyomtam, gúnyosan mondtam ki, már nem ismertem el királyként Cade-t. – Pláne nem óhajtok egy senkivel vetélkedni – vontam meg a vállamat, egy percig farkasszemet néztem Thersez-el, halvány mosoly rajzolódott az arcomra, mintegy azt üzenve, hogy annak mondja ezt vissza, akinek csak akarja; nem számított. És nem is igazán érdekelt. A következő szavakra azonban, bár a halvány mosoly megmaradt, tekintetem fekete örvénye megváltozott, kiismerhetetlenné mélyülve, hogy aztán mikor felém fordult a kis démon, kérdőn megemelkedjen jobb szemöldököm.

– Tehát, ha jól értem, úgy véled, szánni való lennék, amiért nem lépek fel Arcadius férfiúi ostobasága ellen? – tettem fel végül éles hangsúllyal a kérdést amelyre nem volt jó válasz. Elindultam a férfi felé, egy könnyed mozdulattal érkeztem meg a vörös tenger fövenyére a szirtről. – Kíváncsi lennék, ha már ilyen remekül és mélyreható módon látod a helyzetet, az én helyzetemet, szerinted, mit kellene tennem? – megálltam karnyújtásnyi távolságra, oldalra billentette fejjel, érdeklődve pillantva a démonra, hangomban némi fenyegetés csendült, de azért nem hazudtam, érdekelt a válasza, bár voltak sejtéseim rá, de az ő szájából akartam hallani mindezt.

Tudom, hogy átlát a mosolyomon, mégsem zavar. Nem tesz rá megjegyzést, ugyanazzal a hamissággal felel és ez pont elég. Néha ez a tökéletes kommunikáció. Néha ezekkel a hamis dolgokkal többet mondhatunk, mint bármi mással. Szavai élesen csengenek a fülemben. Hát igen. Indra az otthona. Most már tényleg csak ez. Egykor viszont Kali volt az, ahol a legtöbbet megfordult. Hiába próbálja ezt a hamis álcát fenntartani, tudom, hogy megveti azt, aki Arcadius körül lebzsel és meg is értem, miért.
- Zsúfolttá? Katherine miatt, ugye? – Lazán teszem fel a kérdést, gyermeki hangsúllyal. Ha ő nem, én kimondhatom azt, ami valójában a szívét nyomja. Persze, egy démonnak nem hogy szíve, lelke sincs, de azért csak érzünk valamivel mi is, nem?
A víztükröt figyelem, s a fodrozódó hullámokat, miközben a fülemmel a nőt hallgatom. Hiába nem nézek rá, a figyelmem az övé.
- Tehát nem fog semmit tenni? Hagyja kicsúszni a kezei közül azt, ami önt illetné? – Még ekkor sem nézek rá. A hullámokat bámulom, amik lassacskán eltűnnek. Végül, hirtelen ötlettől vezérelve belecsapok a vízbe, a hullámok pedig nagyobb hullámokban törnek ezúttal elő, jóval messzebbre és messzebbre tolva ki a sodrást. – Akkor lehetne itt változás, ha egy olyan venné a kezébe az irányítást, akinek valóban van hangja. Sokakat magával tudna rántani, akár még egy… - Nem fejezem be, de nagyjából összerakhatja, mire gondolok. Igen, egy lázadásra. A hullámok még mindig nem tűntek el a víz felszínéről és ebben a „művemben” gyönyörködök még néhány másodpercig, mielőtt a nőre néznék. – De megértem, ha ön inkább nem tenne semmit. Talán lesz, aki ön helyett cselekszik majd, még akkor is, ha nem lesz akkora hangja hozzá – Felegyenesedek a víz mellől és így fordulok Lothrin felé.

Láttam rajta, mennyire kiborítja a vörös tenger végtelenbe nyúló felszíne, s egészen érdekesnek találtam a rettegést egy démonban. A legtöbben azt gondolják, ha kiválasztatnak, és nem kell szolgasorba állniuk, hogy mindent megkaphatnak egyetlen csettintésre, és többé nincs előttük akadály. Sokan megpróbálják lerázni az utolsó láncokat és felbukkannak a halandók világában, kijátszva a Pokol ostoba urát és a kitsunékat. De Thersez nem ilyen. Látni lehet a szemeinek visszfényében, hogy nem dobta le magáról egykori emberi hús és csont burkát, ezért maradt meg benne a félelem talán a víztől, s ezért olyan megfontoltan közelít.

A mosolya nem csapott be, ugyanolyan hamis volt mint az enyém. Mindez nem lepett meg. Sokan nem kedveltem, sem azért, amiért próbáltam a királyság élére befurakodni, sem azért, amiért mindig is különbnek tartottam magamat a többi démonnál, a fődémonoknál is. Valamelyest Arcadius-nál is. Elvégre… lehet, hogy ő teremtődött a Pokollal, de ő is csak egy halandó lélek maradványa volt. Én – és a fődémonok – pedig a semmiből születtünk, vágyakból, dühből, irigységből; érzésekből, amelyek tisztán kivehetőek minden emberi lényben.

– Indra az otthonom – már nincs mosoly az arcomon, ahogyan kiejtem ezeket a szavakat, s tekintetemet a vörösségre emeltem. Nem itt kellene lennem…? Talán. Vagy talán ennek a démonnak fogalma sincs, mik a motivációim. Tudtam, csak azért neveztek jó néhányan Hercegnőnek, mert azt gondoltál simogatja a hiúságomat, és ezzel jó pontot szereznek majd nálam. Pedig egyáltalán nem a lábamhoz dörgölődzés miatt kedveltem vagy nem kedveltem démonokat. Most pedig valami olyasmit hallottam ki a kérdésből, amely arra utalt, hogy nem csak kíváncsiságból jött a férfi ide. – Kali pedig túl zsúfolttá vált – válaszoltam a feltett kérdésre végül, miközben tekintetem visszatért a démonra, aki egészen közel merészkedett a szirt széléhez.

Lágy hang hagyja el a torkomat, ahogy egy pillanatra mosolyra rándult a szám széle és lehunytam a szememet, bár ebből Thersez semmit sem láthatott, mert a vizet figyelte, ahogyan érintése nyomán fodrokba rendeződött a víztükör, majd újra elsimult, s kifeszült.

– Miért venném a fáradtságot, éppen én, – utaltam arra, hogy elvégre én volnék a restség démona – hogy megértessek bármit is egy ostoba és hiszékeny férfival? – a kérdésem persze költői, s ha meg is próbálna rá válaszolni, leinteném. – Nem fogok értékes energiákat és időt pazarolni senkire. Főleg nem olyanokra, akik nem érdemelték ki – a hangom komolyan csengett, s bár elég radikálisak voltak a szavaim, felőlem az egész Pokolban szétkürtölhette ezt Thersez. Nem érdekelt. Mit kezdett volna velem a „király” vagy a legújabb ágyasa? Nincs ellenem fegyvere, és ami volt is, már elvettem tőle. Így pedig nincs okom aggódni.

Frusztráló, mikor az ember gyengeségeit tudják. De nem tehetek róla, tudom jól, nyitott könyv vagyok, ha a vízről és rólam van szó. A fulladás okozta halál és annak minden pillanata élénken élt a fejemben. Ránézni is alig bírtam a víztükörre. Egyetlen pillanat elég volt, hogy visszaidéződjön bennem minden.
A nevem hallatán sikerül visszazökkennem és képes vagyok a démonra koncentrálni, akit nem is tekintek hercegnőnek, de tudom, hogy simogatja az önbizalmát, mikor valaki így szólítja meg. Minden démon hiú, de talán ő a leginkább az. Van is oka rá, meg mégsem. Mindenki azt hitte, ő lesz majd Cade mellett, de úgy tűnik, Katherine egy laza, kecses mozdulattal lökte le a trónról. Nehéz lehet a számára ez az árulás. Lehet, kicsit úgy érzi magát, mint én, amiért apám szemében senki sem voltam, míg a bátyám volt a minden?
Megvonom a vállam a kérdését hallván. Teszek néhány lépést felé, de még mindig tisztes távolból figyelem a vizet.
- Tudtam, hogy itt találom – Mosolyogva nézek rá, ártatlanul, ahogy csak egy „kölyök” tud. Még ha utálom is, mikor úgy neveznek, valahol mégis csak ez az, amivel sokakat meg tudok nyerni magamnak. Az ártatlan, édes külsőmmel. A mosolyom hamar eltűnik és megcsóválom a fejem. – Pedig nem is kellene lennie, hanem… - Nem fejezem be. Direkt. Tudom, hogy tudja, mire gondolok. Megvonom a vállam és még közelebb merészkedek a vízhez, majd leguggolok a part szélén. A vörösséggel és a mélységgel szemezek. – Miért nem próbál tenni valamit? – Lothrin túl büszke ahhoz, hogy akár csak a kisujját megmozdítsa, de mégis érdekel, hogy tulajdonképpen miért nem lép semmit. Visszacsábíthatná a maga oldalára Arcadiust, félresöpörhetné játszi könnyedséggel azt a nőt és minden visszaállhatna a régi kerékvágásba. Mégis habozik és tétlenül nézi, hogy mindene, ami eddig volt: lassan szertefoszlik és a feledésbe merül, akár a Titanic azon a bizonyos éjjelen… noha azóta a roncsokat megtalálták, de ez már egy másik történet. – Vagy megkérhetné a hű követőit, hogy cselekedjenek ön helyett – Nem nézek rá. Nem akarom látni az arcát, nem akarom látni a kérdő tekintetét. Megérintem a víz felszínét az egyik ujjammal, és abban a pillanatban fodrozódni kezd. A kis hullámokból egyre nagyobbá avanzsálódnak, mígnem el is tűnik, mintha sosem lett volna. A tükörképemet figyelem és látom magam előtt azt a gyereket, aki évekkel ezelőtt voltam, még emberként. De tudom, hogy már nem az vagyok. Hanem sokkal, de sokkal több.

Hallottam a közelgő démont, éreztem az auráját, de nem fordultam meg, hogy megtekintsem, ki volt az. Nem valamelyik velem egyenrangú közeledett, bár néha még ezt is megkérdőjeleztem magamban, így nem volt igazán jelentősége, hogyan is nézett ki az illető, s mi volt a neve. A vörös vizet bámultam, a hullámok vad fodrozódását, a bensőm is éppen így háborgott most, bár egyáltalán nem azért, amit feltételeztek oly sokan. Nem Arcadius érdekelt, sokkal inkább a rang, amelyre nem volt lehetőségem. Ettől függetlenül persze tudtam, hogy ugyanúgy suttogni fogják, nekem kellett volna a király mellé lépnem, én lettem volna alkalmas rá, nem pedig egy halott vérszívó lélekmaradványa.

Ahogyan megszólított a démon megfordultam. Tisztes távolságot tartott tőlem a férfi, bár ismerve a halálának körülményeit, nem volt olyan meglepő, hogy nem kívánt víz közelébe menni, jól lehet, ez más semmilyen formában nem árthatott neki.

– Thersez – aprót bólintottam felé, halovány, jellegtelen mosoly jelent meg az arcomon, amelyet könnyen értelmezhetett volna kedvesnek is. Hozzám képes túlontúl fiatal volt ez a démon, s tudtam, éreztem rajta, nem tekint valójában a Pokol hercegnőjének, de okosabb volt annál, hogy ezt nyíltan a tudtomra adja. Ezt pedig hajlandó voltam elismerni neki.

– Mi járatban vagy erre? – kérdeztem kissé félre billentve a fejemet. Ez a kérdés egészen őszinte volt, hiszen tényleg érdekelt, mit keresett Indrában egy olyan démon, akinek nem erre volt a lakhelye. Elvégre mindenki a csodás Kaliban óhajtott lenni, közel Arcadiushoz, közel mindenhez, ami hozzá tartozott. A Pokol ezen részeivel pedig nem sokan kívántak törődni. Persze ez most nekem jól jött, nem kellett attól tartanom, hogy a „király” majd veszi a fáradtságot és ide jön utánam, kényelmesebb volt ő annál, így pedig szabadon tehettem, amit jónak láttam. Így például nem kellett tudomást sem vennem róla.

Még mindig emlékszem a halálom és egyben az újjászületésem napjára. A hajó elsüllyedésére, a pillanatra, mikor a tüdőm megtelt vízzel és végül már nem kaptam levegőt. Egyszer csak megszűnt minden. Nem láttam, nem hallottam semmit. Lassan megfulladtam. Mindig úgy képzeltem, hogy a halál sokkal békésebb. Csak egyszerűen magához ölel és magával ragad. Forró, biztonságot nyújtó. De valahogy egészen mást kaptam. Aznap találkoztam Arcadiussal. Emlékszem az első mondatomra is, amit hozzá intéztem: „Ki az ördög vagy te?” Nevetséges, de akkor még nem tudtam, hogy tényleg az ördöggel találkoztam. Felemelt magához. Sosem köszöntem meg neki, igaz, sosem tudtam eldönteni, még most sem, hogy tetszik-e ez a lét, vagy sem. Néha így érzem, néha pedig úgy.
Nem tudom, az a nő mivel érdemelte ki, hogy Cade mellett legyen, vagy mégis mivel manipulálta őt, de megvetettem érte. Valahogy a levegőben volt valami megfoghatatlan, valami baljós, amit mindenki sejtett, de senki sem merte kimondani. Az egészben Lothrint sajnáltam a leginkább. Mindig ott volt a férfi mellett. Mindig. Mint valami hercegnő – kimondatlanul talán, de mindenki azt hitte, hogy ő lesz majd egyszer az ördög párja. Esetlegesen utódja. De úgy tűnik, nem így lesz. Katherine Pierce az ujja köré csavarta a királyt, mint egy kígyó, úgy fonta őt körbe. Nem tudom, talán Cade sosem érezte még a fulladást mikéntjét?
Ó, ez ő. A vörös tenger szirtjén állva. Biztos, hogy a jelenlegi helyzeten mereng. Vagy csak távol akar lenni minden szempártól, ami rászegeződött az utóbbi napokban. Közelebb lépkedek, hogy aztán tisztes távolságban álljak meg tőle és a tengertől is. Még mindig irtózom a víztől. Jobb a békesség, innen még pont látom a vörös színét és a mélységét is. Még a hideg is kiráz tőle. Brrr.
- Szép napot, hercegnő – Szólalok meg végül halkabban. Nem tartom őt hercegnőnek, vagy ilyesmi, de a tiszteletet akarom felé jelezni. Azért még tudom, hogy hol a helyem, néhány másik démonnal ellentétben.

Düh és elkeseredettség keveredett bennem… Az a nő, mint valami kígyó fonta körbe a királyt, aki mintha még sohasem látott volna hasonlót hozzá, mindent félredobott miatta. Azért a sehonnai, vérszívó mocskos lélekért, melynek el kellett volna hamvadnia a purgatórium lángjai között. Ha rajtam múlt volna, soha nem szabadult volna meg Indrából, ám most mégis én tértem vissza ide, ő pedig Arcadius palotájában mulatott Kaliban. Sikítani lett volna kedvem. Ennek ellenére emelt fővel távoztam az udvarából, úgy mintha nem történt volna semmi sem.

Mindenki azt hitte, tombolni fogok, gyűlölködni fogok, ellenállni fogok, küzdeni fogok. Mindenki azt gondolta, én voltam hozzá illő, én voltam a párja, én voltam csak képes megszelídíteni. Minden szempár rám szegeződött, most, hogy nem engem választott annyi év után, tudtam, suttogni kezdték: elbuktam, s azt feltételezték: megtörtem, ahogy rezzenéstelen arccal fordultam el a Pokol urától és csalódottság volt a belsőmben. Csalódottság, amelyet azért éreztem, mert naiv voltam és elhittem, Arcadius méltó párom lehetne, ám a felkapaszkodott oly’ könnyedén vette ki a kormányzást a férfi kezéből, mintha soha sem akarta volna megtartani. Szánalmat éreztem a „király” iránt, aki elvesztette a tiszteletemet, s már tudtam, soha többé nem fogom figyelembe venni meghívásait.

Tehetetlen voltam ugyan, bár valójában tudtam, én nem vesztettem semmit sem. Még mindig én voltam a Pokol hercegnője, az egyik legbefolyásosabb a démonok között, bőven magam mögé utasítottam a többi fődémont is, még ha ezt nem is voltak hajlandók beismerni. Tehetetlen voltam, de leginkább érdektelenséget éreztem. Már most is, ahogyan a távoztam Kaliból, minden kíváncsiságomat elvesztette a férfi, aki királynak merte nevezni magát egy olyan Alvilágban, ahol őt magát is irányították.

Indra vörös tengerének magas szirtjein állva bámultam a vér színű vizet, amely minden pokolbéli teremtéssel nőttön-nőtt, s amelynek erős hullámai a lábam alatt csapódtak a szirtek falainak. Nem kívántam, hogy megértsenek mások, hiszen mit is érthetett volna meg egy sereg ostoba démon, akik eleve sohasem fogták fel, ki is voltam én. Ezért tudtam, mit fognak gondolni, ha hátat fordítok a „királynak”, de gondoljanak hát amit csak akarnak, a bennem gyökeret vert érdektelenségen semmi nem változtathat, és ennek éppen Arcadius issza majd meg a levét.