Hálás voltam Liezelnek a segítségéért, s valahogy éreztem, hogy a mi kapcsolatunk akár több is lehet ennél. Valódi szövetségest láttam benne most már, hogy az elmém tiszta volt. El sem hittem, hogy nem kell osztoznom J-vel. Hihetetlen volt, soha ennyire még nem voltam magamnál, talán hat évvel ezelőtt, még a baleset előtt. Azokra az időkre már régen gondoltam, nagyon rég, Jackie egyáltalán nem is ismerte azokat az emlékeimet. Fölösleges volt a múltra koncentrálnom, állandóan azon ügyködtem, hogy elviselhetővé tegyem az életem, illetve eltüntessem a parazitát magamból. Nem is tudtam, mit kezdjek az életemmel most, hogy újra normális lettem. Egyedül a vámpírlétem tett mássá, különlegessé, ám ezt nem volt egy rossz dolog. Nem, mert nem volt a fejemben egy ámokfutó, aki tönkretette volna a diétámat. Kizárólag tasakos vért fogyasztottam, abból sem sokat, ráadásul Mystic Fallson kívül szereztem be mindent, hogy ne keltsek feltűnést. Emberből még soha nem táplálkoztam, csak és kizárólag J rondított bele ebbe, ő előszeretettel fogyasztott vért élő, lélegző emberekből, miután megkínozta őket, vagy még előtte. A zavaró képeket megpróbáltam kiszorítani az elmémből, épp úgy, ahogy Jackie-vel is tettem az elmúlt napokban, még mielőtt megkaptam volna a gyógyírt. Nagyon hálás voltam Liezelnek, s tudtam, a nyakláncot, amit rám bízott, az életem árán is megőrzöm, ahogy kérte. Jelenleg is a nyakamban lógott, hiszen így már nem kellett rejtegetnem. Talán akkor, ha elfogy az ital, elrejtem, de nagyon reméltem, hogy arra nem kerül sor, mert időben pótoljuk. Sóhajtva zártam be a motelszoba ajtaját, most már kellett attól félnem, hogy holnap talán más ember leszek. Önmagam voltam, hosszú idő óta először, s végre nem rettegtem semmitől. Összébb húztam magamon a bőrdzsekit, mosolyogva sétáltam ki a nyílt utcára, friss levegőre volt szükségem. Fel akartam fogni, hogy tényleg megtörtént, ez nem egy álom, s nem is J egyik csapdája. El akartam felejteni még a nevét is annak a kígyónak, aki az elmúlt években kiszorította belőlem az életet is. A korábbi fáradtságom még egy kicsit ott lappangott bennem, de már határozottan jobb színben voltam. Enyhén rózsaszín volt az arcom, s volt erőm hozzá, miképp egy kicsit kicsinosítsam magam. A szokásos farmer-dzseki kombináció volt rajtam, s nagyon is jól éreztem magam a bőrömben. Felrémlett előttem Cedric arca, s megfogadtam, hogy fel fogom keresni, hiszen a telefonszáma azóta is a dzsekim zsebébe süllyesztve pihent. Egy kissé rongyos szalvéta, amit elég sokat bámultam a napokban, nem mertem azonban semmit lépni, de... immáron három napja nem hallottam semmit a másik énem felől. Le se tudtam volna írni, mennyire csodálatos érzés volt. Úgy sétáltam végig a néma utcákon, ahogy utoljára talán tinédzser koromban, mikor izgalmas volt esténként kilógni a szülői házból, akkor éreztem talán utoljára ennyire szabadnak magam. Mosolyogva sétáltam be a parkba, bár arra egyáltalán nem számítottam, hogy bárkibe is belebotlok majd. Mikor léptek zaja ütötte meg a fülem, csak mentem tovább, nem törődve vele, nem féltem, vámpír voltam, aki teljesen ura volt önmagának. Kicsit furcsa volt a vért hidegen fogyasztani, a szervezetem hozzászokott a meleg nedűhöz, a hideg, hűtőben tárolt vér azonban segített elfogadni, ez tényleg a valóság, nem holmi vágyálom. Ahogy közelebb értem az illetőhöz, aki szembe sétált velem, egy pillanatra elállt a lélegzetem, a szíverrésem pedig sokkal gyorsabb tempót vett fel. Nem... nem lehet ő. Évek óta nem láttam, biztosan csak hasonlít rá, vagy a megkopott emlékeim vezenek félre. Nem figyeltem, ő észrevett-e engem, próbáltam nem úgy bámulni, mint egy kísértetet, de... az volt. A múltam egy kísértete. Talán most, hogy elnyomtam J-t... lehetséges volna, hogy visszatért a zavaros elmém? A fejemet ráztam, de ahogy egymás mellé értünk, megtorpantam, s megragadtam a karját, mintegy gondolkodás nélkül, azt sem tudtam, mit csinálok, a testem önállóan cselekedett, nem tudtam irányítani. Viszont ez most más érzés volt. - Damien... - nyögtem elgyengülve, erőtlenül, szinte suttogtam a nevet, amit nagyjából öt-hat éve ejtettem ki utoljára a számon, mikor szakítottam vele.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Menet közben nyújtózkodom lustán, és nem tévesztem az utam, folytatom. Még ha amúgy nincs is célja, egyelőre, a nagy hal most várat magára, kereshetek valami kisebbet. Jellemző ez, de mit is mondhatnék, az időt valamivel ki kell tölteni, különben lassan vánszorog, nem mintha nem lenne belőle amúgy végtelen szinte. Mégis, mint a legtöbb magamfajta, nem épp a semmibe akarja ölni az idejét. Lehetnék könyékig véres is, azonban nem állat vagyok én, nem kifejezetten, ezek itt a parkban leginkább csak kósza lelkek, és persze, ezt kell kihasználni. Már-már fütyörészni támad kedvem, mégis, némán folytatom lépteimet előre, kényelmes távot hagyva és mégsem lemaradva. Az a tipikus, forgatókönyv szerinti táv ez, szinte már ki is lehetne mérni egy centivel, ha valakinek lenne hozzá kedve és felfogná, mit is művelek. Amúgy tényleg, mi is ez? Játék? A sok komoly és nagy téttel bíró dolog mellett képes vagyok ilyesmire is, szinte már belehajtom magam ostoba játékokba, feloldani a mocskos hangulatot. Vélhetőleg már érzékelt, igencsak hamar, még egy kósza nyávogás is eljut hozzám, úgy néz ki, nincs egyedül, de mivel nem egér vagyok, így a szőrös kísérő nincs rám veszéllyel, bár igencsak mocsok érzés bír lenni az, ahogy a karmait bőrömbe eresztik. Kényelmesség továbbra is, vállaimat átmozgatva figyelem, ahogy az ő léptei szaporábbak, és szinte hallom, ahogy a szívverés felgyorsul és a levegőt apránként kezdi el kapkodni. Ajkaimon lassanként szélesedik a vigyor, mert hát, ha nem is valódi, azért én még élvezem. Közben bújnak elő a pánik első jelei, hisz vagy nagyon óvatos, vagy épp üldözött. Mert hát, kit zavarna épp az, ahogy valaki mögötte sétál? Eleget hallani mocskokról az utcákon, tény, de hogy ennyire rettegnének tőlük? A média csodás ereje, mikoron már semmi sem biztonságos, mindenről van valami hír, amely borzolja a kedélyeket. Csodás. Már csak az lenne az, ha futni kezdene, vagy akármi. Néma kis menekülőtáncunkat megszakítva áll meg, és matat. Eddig mezítelen talpai érték a hűs földet, most viszont már kényelmetlen. No igen, a menekülést nemigen arra tervezték, hogy kényelmes legyen, ugyebár, bár kinek mi számít annak. Az üldözőknek inkább, mint a másikaknak. Lassítok, pár lépésnyire csökken a táv, majd szép lassan semennyire. Hogy lassú volt-e, vagy szándékos, arra hamar fény derül, amint „támadásba” lendül. A láb, amit nemrég még csak a cipőbe igyekezett visszarejteni, most előrelendül és megpróbál kigáncsolni. Egy apró ugrással korrigálom ezt, így nem pofára eset, hanem talpra, mint a kis szőrös macs tenné, ha leesne a fáról. Én is fordulok, nem haladok előre, immáron a csinos arcocskába bámulva, aki nagyon keresi az én személyemben a válaszokat egyetlen tekintettel. Pedig sokat nem mond az, talán épp kevesebbet, jobbat is, mint kellene, mert a sötét pillantásomat sem veszem épp elő, csak bámulok rá, kíváncsian és mégis vigyorogva. Nem, nem hatott meg, hogy mivel próbálkozott, ez inkább volt aranyos, mint támadó. - Settenkedtem? Ugyan, csak sétáltam, épp pont mögötted, puszta véletlenből. Nem vagyok én semmivel sem több, mint egy unatkozó alak, aki ilyenkor sétál a parkban. Vagy talán másra számítottál? - billentem kissé a fejem oldalra, mintha így nyerném ki a válaszokat a fejéből, puszta tekintettel. - Bocs, ha mást vártál. A titkos randikat a másik oldalon szokták folytatni – egyenesedek ki, és közelebb lépve, figyelem meg őt, majd körbetekintek, mintha én is keresnék valakit, de egyelőre, csak mi ketten vagyunk.
Csak két hete voltam azon az isten háta mögötti helyen a híres-neves Salvatore suliban, de máris úgy éreztem, hogy nem az a legbiztonságosabb hely Amerikában. Túl sok természetfelettivel találkoztam össze, többel, mint amire számítottam. Csoda, hogy még hibrideket nem fújt erre a szél. Eszembe jutott Ronan és a csókjai. Megborzongtam. Rilla, ki kell verned a fejedből, soha többé nem szabad rá gondolnod! Ez egy eleve halottnak induló kapcsolat volt. Jobb ez így mindkettőtök számára. Nem szállnak rá az ipswichi boszorkányok, te pedig nem fertőzöd többé a tested, a lelked egy bűnös lény testével, közelségével, emlékeivel. Szóval verd ki a kobakodból! Mélyet sóhajtva álltam fel a székemből, ahol eddig az illatos gyertyám lángjait bámulva merültem el gondolataim tengerében. Vajon mikor lesz már ennek vége? Miért kellett még egy bentlakásos suliban elrejteni? Nem lett volna elég, ha Danverséknél maradhattam volna Ipswichben? Caleb már ígyis úgy atyáskodik felettem, hogy nem győzöm levakarni őt magamról. Inkább a barátnőjével kellene foglalkoznia. Ő legalább igényli a babusgatást. - Luna, elmegyünk sétálni! - jelentetem ki határozottan, mire a kis turcsi orrával felnézett rám szinte könyörgően, hogy ezt most hagyjuk ki. De én nem tágítottam. - Ne légy lusta macska! Nem árt egy kis levegőzés! Ha nem szabadulok ki, akkor megbolondulok! Tudod, mennyire szabad lélek vagyok. - Luna csak bólintott egyet, majd kiugrott a helyéről készen állva a kora esti kis sétánkra. Felkaptam magamra a kabátom, a cipőmet, mert ugye mégsem kellene mezítláb végigcaplatni a városon. Ráérek később levetni a cipőt, hogy a talpam a puha füvet tapossa. A Parkban nem a rendes, kavicsos úton sétáltam, hanem direkt a fűben, a fák között, ahová nem szívesen járnak az emberek, mert nincs úgy kivilágítva, mint a sétálásra fenntartott út. Még a bakancsomat is levettem, hogy érezhessem a természetet a talpam alatt. De azért nem merészkedtem be túlságosan a sűrűjébe. Nem kerestem sose a bajt, mert tulajdonképpen mindig megtalált magától is. Ahogy az lenni szokott, most is furcsa érzésem támadt. Mintha valaki figyelne. Valakinek a két szép szembogarát éreztem a hátamon és kirázott a hideg is. Luna hátranézett, majd nyávogni kezdett. Megerősített abban, hogy valaki követ. Legalábbis erősen a hátamat bámulta, illetve ugyanarra tartott, amerre én. Ez már majdhogynem kimeríti a követés fogalmát. Hirtelen álltam meg, majd lehajoltam, hogy felvegyem a cipőmet, közben kicsit hátrasandítottam a két lábam között, mekkora távolságban lehet tőlem az idegen. A sötétben nem tudtam kivenni, kiféle-miféle, csak azt, hogy férfi. Remek! Mi van a coven küldte rám? Szokásuk, hogy férfi zsoldosokat bérelnek fel. Én pedig nagyon a bögyükben lehetek. A francba! Az idegen egyre közeledett. Gyorsan kaptam fel a bakancsot, de még meg sem kötöttem, már pördültem is a tengelyem körül, hogy a meglepetés erejét kihasználjam és saját maga ellen fordítsam a fegyverét. Amint kellő közelségbe ért, megpróbáltam kigáncsolni. Ha sikerült, ha nem, azért szemrevételeztem "követőmet". Nem tűnt ijesztőnek, sőt, igazából elég bizalomgerjesztő ábrázata volt, de sokszor pont, hogy az ilyen helyes pofik mögött lapulnak a legsötétebb szörnyek. Tapasztalat. Lehet, hogy kissé kezdtem paranoiássá válni. De egyvalamit már nagyon jól megtanultam. Sose bízz senkiben! Bárki válhat ellenséggé! - Ki vagy és miért settenkedtél a hátam mögött? - érdeklődtem tőle enyhe brit akcentussal. Ezen még dolgoznom kell sajnos.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Vas. Dec. 02, 2018 7:31 pm
To: Amarilla
az űzött vad és a démon
Nem kifejezetten kedvelem ezt a várost, és akkor még finoman fogalmaztam. De az élet még ebben a formában sem arról szól, hogy mit szeretek és mit nem, a normál napokon. A többin többnyire igyekszem a magam kis igényeire figyelni. Jó idefent azért, nyakam kényelmesen ropogtatom ki, mintha csak sokáig sikerült volna fetrengenem és elmacskásodott volna. Nem, véletlen sem hangzik úgy, mint akinek a csigolyái most mondanának búcsút, csak egy kicsit. Amúgy nem értem, mit szeret ebben a városban ő, mert persze szaglászni jöttem fel, hátha okosabb leszek ma is, viszont nem olyan könnyű csak úgy utána indulni, anélkül, hogy ne venné észre. Ez is bosszant persze, lassan kész méregzsák leszek, a harag kiemelkedő démona, látod anyám, mire viszi lassan a fiad. Pozíció, presztízs meg minden hangzatos nevező. A fenéket, azt. Akármit csinálok, ezek akkor is úgy néznek rám, mint valami taknyosra, pedig aztán, van elég belőlük, mégis, szemük odáig nem lát. Oké, ők nem is lépnek még ki annyira a fényre, mint magam, de mindenki törődhetne a maga kis szemétdombjával, nemde? Megrázom a fejem csak és belevetem magam a késő délutáni, leszállófélben lévő napsugarak ölelésébe. Szóval, a nyakára nem mehetek, vannak ott elegen talpnyalók, még a pocsolyába is képesek lennének belefeküdni, hogy ne legyen az a cipő nedves. Azzal meg, ha kerülöm, még feltűnőbb lennék, mint a homlokomra írt vallomással, így marad az, amelyben eddig is tündököltem; tegyünk úgy, mint akit semmi sem érdekel, csak a pillanatnak akar élni. Egy kis móka, egy kis kacagás, ki tudja, mit sikerül ma megszereznem, bezsebelnem. Igazából, már magam se tudom, minek indultam el akkora hévvel. Fura mi? Hát még én. A város csendesebb sarkát lelem meg, menet közben néha-néha kaptam el a pillantásokat. Ó, itt mindenféle szerzet megfordul, ennyit már kiderítettem a múltkor, hisz nem először merem betenni a lábam. Igazából, kevés vidék van, ahova nem szívesen lépkedem, ilyen-olyan okokból, változó. Kétségtelenül nem itt születtem, Európában láttam meg a világot, az Államokat már pedig új szememmel és fülemmel fedeztem fel, így nem vagyok nagy mestere sem, bevallom. De csak most és csak csendben. - Cehh! - lépek át egy magányosan hagyott rókát, és a park felé masírozok. Nem feltűnően farmert, egy egyszerű felsőt és farmerkabátot viselek, lábaimon kissé megkopott tornacipő kapott helyet, tincseim természetes kócosságban pihennek fejem tetején, nem vagyok túlzottan híve annak, hogy ezekre több időt költsek, mint amennyi szükséges, kölcsönbőrt már régóta viselem, egészen megszoktam, a sajátomra, emberi arcomra már réges-rég nem emlékszem. Borostámat megvakarva állok meg, és pillantok körbe, a látszólag kihalt parkon, de nagyobb itt az élet, mint aminek látszik. Csak hát, nem mindenki képes látni és nem csak nézni. Így térek le a kitaposott útról, elhagyom a kavicsost és immáron a fűben lépkedem, hangtalanul. Egy másik arcát mutatja a hely, gyérebb fény a fák között, a nemrég elállt eső nedves cseppjei borítják kabátom, ahogy vágok át a helyen, és a másik végébe érek, könnyített terepen. Szörnyek sem ugornak rám a bokrosból, ezekben én már hiszek ugyan, de egy is vagyok közülük. Ismét a kavicsos útra keveredem, erre már akadnak tékozlók is, kik mögött ráérősen lépkedhetek, és bámulhatom hátukat, találgatva, mégis merre haladnak. Vagy direkt állok úgy, mint aki követ akárkit? Jó móka, és sosem szeretem az unalmas pillanatokat, és amikor majd jön a riadalom és a sűrű léptek, akkor szórakozom a legjobban.
544 words ❖ pocsék kezdő, tudom
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Pént. Okt. 06, 2017 12:06 pm
Lezárt játék. Szabad játéktér.
Always and Forever
Örökkön-örökké
a legtöbbet birtokló
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Azt most igazán nem közölhetem be, hogy valójában az összes eddigi táncunkra emlékszem. Pedig nem sok kellett volna, hogy kicsússzon a számon. De nem. Jobb visszatartani néhány kikívánkozó gondolatot, mert egyáltalán nem kéne ennél kínosabb helyzetbe sodornom magam Stefan előtt. Inkább nem is válaszolok a kérdésére, szimplán beközlöm, hogy "haha", és a magam módján olyan csúnyán nézek rá, amennyire tudok, hogy érzékeltessem, igenis rendben van a memóriám és egyáltalán nem ittam le magam. Annyira. Már megint ott van az a széles mosoly az arcán, amit bár nem sűrűn látni, de az évek alatt észrevettem, hogy egyre többször tudom előcsalogatni, ez pedig nagyon jó érzés. - Pontosan ez a tervem. Már alig várom, hogy lássalak részegen. Több okból kifolyólag. - Nem, hangosan nem kezdem el elemezgetni őket. De például ott a tény, hogy olyankor képes lazítani. Én ezt a Stefant is nagyon kedvelem, de neki is jót tesz, ha szórakozik egy keveset. Másrészt hátha kibök valami olyasmit, amit józanon nem mer. De ebben nem reménykedem túlzottan, hiszen lehet, nincs is mit mondania. Vagyis azt nem valószínű, amit annyira szeretnék hallani. Meg az is benne van a pakliban, hogy beégeti magát valamivel, amin nevethetek egyet. Na jó, befejeztem. Ami viszont szinte már furcsa, hogy pillangók repkednek a hasamban, pedig mindössze bulizni megyünk valahova. Eskü, nem vagyok normális Stefan közelében. - Ha te tudsz hangzavarban, tömegben és alkoholáradattal a szervezetedben terápiát tartani, felőlem rendben. Mondjuk alaposan belegondolva, az ital csak rásegít erre. - Még be sem tudom fejezni a gondolatmenetemet, ő máris megragadja a karomat, én pedig hagyom, hogy maga után húzzon, és ismét azt érzem, amit a több hónapos elvonulása előtt. Hogy minden rendben van, mert velem van. Nélküle szörnyű volt, és úgy éreztem, mintha minden összeomlana. Talán így is volt. De hónapok óta most először majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy egyenesbe fogunk jönni. Mindannyian.
"I realized that I may not be able to explain what I feel for her, but it is something. And yeah, maybe all love isn’t true love, but I think this could turn into something even better."
Az értetlen arckifejezése láttán még inkább meglepődött arcot vágok, már ha lehetséges. Lexitől is rengetegszer hallottam, hogy bármelyik lányt megkaphatnám magamnak, válogathatnék is közülük, de sosem vettem komolyan. A búskomor képű pasik általában nem a nők kedvencei, s különben sem volt soha szerencsém a nőkkel. Emberség és érzelmek nélkül még csak-csak belementem kalandokba, de a vége mindig ugyanaz volt: egy fej nélküli áldozat vérben fürödve. Mindent összevetve mégiscsak egy vámpír voltam, aki bőven leélt már egy emberöltőt, nem kalandra vágytam, hanem egy valódi partnerre, akivel mélyebb kapcsolatban lehet részem, a felszínes viszonyokhoz már nem fűlött a fogam. Nem igazán értettem, Caroline mit hitt, hogy elhívom szórakozni és majd rámozdulok ismeretlen nőkre? Én nem voltam ilyen. Vele akartam szórakozni, bepótolni az elszalasztott hónapokat, s kicsit talán ki is engesztelhetem. - Az érettségi bálon táncoltunk utoljára? Hű... akkor biztos rosszul emlékszel, olyan régen volt. Vagy sokat ittál. Esetleg mindkettő? - kérdeztem tőle incselkedve, felvont szemöldökkel. Kellemes érzés volt újra itt lenni, csipkelődni. A félreérthető szituáción már meg sem hökkenek, csak elmosolyodok, amikor Care tenyerét a homlokához csapja. Vele minden annyira egyszerű. Néhány pillanatra még azt is elfelejtem, hogy haragszik rám, és hogy cserben hagytam, csak nézem őt ahogy a saját maga által teremtett kínosnak vélt szituációban kipirosodik az arca és elvigyorodik. Elnézően pillantottam rá, engem egyáltalán nem zavart, amit mondott, mert hát amióta csak összetalálkoztunk, egyikünk nagyobb baromságokat mond, mint a másik. Az egyetlen különös dolog ebben a szituációban az volt, hogy míg Caroline-tól megszokott volt ez a fajta bolondság, tőlem egyáltalán nem. Mintha egy teljesen más ember lettem volna mellette. - Most szórakozol velem? - vigyorodtam el. - Akkor csak nézed, ahogy leiszom magam vicces és komolytalan Stefanná? - Mert köztudott volt, hogy ha ittam, úgy értem sokat, ami még egy vámpírt is képes részeggé tenni, akkor egész szórakoztató voltam. Emiatt nagyon is hiányzott Lexi. Mellette sem voltam olyan komor. Caroline is hasonló hatást gyakorolt rám. El tudtam engedni magam, igazán jól szórakozni, nem csak tettetni, hogy minden rendben. Vele tényleg minden rendben volt, még ha csak néhány órára, vagy néhány percre is. Erre volt szükségem, pontosan erre, hogy valaki kirángasson a valóságból kis időre, s elfeledhessem amit a barátaimmal tettem, vagy inkább amit nem tettem. Mert kár is volt szépíteni a dolgokat, cserben hagytam őket, s valamilyen szinten magamat is. - Vagy kössük össze a kellemeset a hasznossal. Nem csak kiengesztellek téged a ma estével, de terápiát is tartunk egymásnak. - idéztem őt magát egy mosoly kíséretében, majd megragadtam a karját és igyekeztem magam után húzni, persze csak akkor, ha hagyta. Jól akartam érezni magam, és azt akartam, hogy ő is jól érezze magát. Mindkettőnkre ráfért már egy kis kikapcsolódás.
Értetlenkedve bámulok rá. Komolyan nem esett még le neki, mennyire közkedvelt a lányok körében? Ha elvinném az egyetemre, minden második lány elkezdené vetkőztetni a szemével. Oké, ezt mielőbb be kell fejeznem. Először is, mégis mi a fenéért vinném magammal Stefant az egyetemre, másodszor pedig engem miért érdekel, hányan képzelik el őt ruha nélkül? Mi ütött belém? Egyre biztosabb vagyok abban, hogy az agyamra ment valami. Például a távolság. Igen, túl hirtelen tért vissza Stefan az életembe, miután hónapokig füstjelekkel sem jelezte a tartózkodási helyét, ergo azt sem tudtam, hogy mondjuk megkarózta-e valami őrült, míg távol volt. Most meg itt van, a fejemet pedig elárasztják furábbnál is furább gondolatok. - Hű, nem vagy egy kicsit nagyra magaddal? Még a végén kiderül, hogy azért nem táncolsz gyakran, mert túl jó vagy benne. Tudod mit? Jobban belegondolva, ebben van is valami. Amikor legutóbb táncoltunk az érettségi bálon, be kellett ismernem, hogy soha senkivel nem volt olyan jó...mármint táncolni. - Automatikusan homlokon csapom magam, amiért sikerült kínossá tennem a rendeződni látszó szitut. Viszont jó kicsit visszagondolni ezekre a pillanatokra. Emlékszem, amikor először táncoltam Stefannal. Én rángattam el a parkettre, pedig semmi kedve nem volt hozzá. Mentségemre, eléggé Damon befolyása alatt álltam akkoriban. Hihetetlen, mennyi minden változott azóta. A legmérvadóbb dolog mindenképp az, hogy vámpírrá változtam. Viszont az is hatalmas változás, ha azt vesszük, hogyan alakult a kapcsolatom Stefannal. Istenem, mennyire féltékeny voltam Elenára, hogy az övé lett a srác, akit megláttam a suli folyosóján. Aztán ismerősökből barátok lettünk, én pedig ezerrel szurkoltam Elenának és Stefannak, és elképzelni nem tudtam, miért nem őt választotta végül a barátnőm, hanem a bátyját. Konkrétan sejtelmem sem volt, hogy lehet...hogy lehet nem Stefant választani? Azóta már értem, hogy Damon volt az ő igaz szerelme, és hogy így kellett lennie. De nem hagy nyugodni az érzés, hogy Stefan megérdemelné a boldogságot. Pláne ezekben a nehéz időkben. És önző módon valamiért mintha abban bíznék, én vagyok a boldogsága. Ostobaság. A szavai zökkentenek ki a mélázásból, hamar el is nevetem magam. - Ne reménykedj, ugyanis eldöntöttem, hogy ma egy csepp alkoholt sem iszom, éppen azért, hogy ne mondjak semmi meggondolatlant. - Na igen, például egy hirtelen késztetésből fakadó szerelmi vallomás nem tenne jót a barátságunknak, amit igyekszünk helyretenni. Különben sem valószínű, hogy az érzelmeim iránta valódiak. Hiszen akkor már jóval korábban ki kellett volna alakulnia, én mégis hamar túlléptem anno azon, hogy Stefan sosem lesz velem, aztán összejöttem Matt-tel, utána pedig meg voltam győződve arról, hogy Tyler életem szerelme...az isten szerelmére, még Klausszal is lefeküdtem, bár azt próbálom elfelejteni. Egyszóval sokáig semmit nem éreztem Stefan iránt, miért pont most lenne őszinte az érzés? Vagy korábban is csak elnyomtam magamban? Jaj, nem tudom, ez pedig megőrjít. Szeretném a helyére tenni a gondolataimat és az érzelmeimet, de nem egyszerű. Némán hallgatom a monológját. Nem tudom, mit gondoljak, bár egy dolgot azért sikerül leszűrnöm. - Tényleg örülök, hogy Elena rántott vissza a valóságba. Nem lep meg, mindig ő volt a lelki társad. Most ráadásul a gyász is összeköt titeket. Lehet, érdemes lenne egymásnak terápiát tartanotok. Jót tenne. Most viszont menjünk táncolni, mert besaccoltam, hányan fognak rád nyomulni, és kíváncsi vagyok, igazam lesz-e. - Lehet, kicsit túl szomorú volt a hangom, amikor Elenáról és róla beszéltem? Pedig nem akartam elszontyolodni. Sőt tényleg boldog vagyok, hogy Elena visszarángatta ide, és valóban bizakodó vagyok, hogy segítik egymást a gyászoló időszakban. Most talán a bulizással én is segítek majd kicsit, hogy Stefan jobban érezze magát.
"I realized that I may not be able to explain what I feel for her, but it is something. And yeah, maybe all love isn’t true love, but I think this could turn into something even better."
Ha valaki megkérdezte volna tőlem, hogy miért „erőltetem” ennyire ezt a szórakozást, talán nem is tudtam volna hirtelen felelni. De jobban belegondolva nem csak Caroline-ra fért rá a kikapcsolódás, hanem rám is. Nagyon is, Damon pedig nem volt itt, így maradt ez a lehetőség. Nem mintha nem szívesen mulatoztam volna a legjobb barátommal, de a tánc sosem tartozott a kedvenc tevékenységeim közé, habár egész jó voltam benne. Viszont ha Vele akartam szórakozni, akkor nem volt elég hozzá egy kanapé és egy üveg whisky. Mégiscsak egy hölgyről volt szó! Ráadásul ki kellett engesztelnem amiatt, hogy leléptem és nem csak a várost, de őt is magam mögött hagytam. Esküszöm, nem őt akartam bántani vele, de képtelen voltam itt maradni. S most mégis Mystic Fallsban voltam. Nem szívesen vallottam volna be hangosan, de hiányzott a város és hiányoztak a benne élő barátaim is. Kissé furcsálltam a válaszát, s ha nem barátok lettünk volna, meg lettem volna győződve róla, hogy féltékenységet hallok a hangjából. Ez képtelenségnek tűnt, hiába éreztem a változást a kapcsolatunk terén, azért ekkorát mégsem változhatott. Ez egy biztos pont volt az életemben azóta, hogy Care vámpírrá változott és nem akartam elszúrni holmi fellángolás miatt. Legalábbis reméltem, hogy csak fellángolás, mert egyáltalán nem akartam bántani ezt a lányt, márpedig aki velem kezd… maradjunk annyiban, hogy a szerelmi életem nem volt sosem tökéletes, neki pedig csak tökéletes kapcsolat járt. S amúgy sem tudtam, mifélét is érzek. - Micsoda? - nevettem fel. - Mégis melyik univerzumban tapadnak rám a csajok? És különben is veled akarok táncolni, nem idegenekkel. Ha valaki velem akar táncolni, azt ki kell érdemelni. Akárkit nem viszek a parkettre! - jelentettem ki komolyan, összevont szemöldökkel, de a hangomból hallatszott, hogy nem komorultam el, még mindig vicces kedvemben voltam. Köszönhetően neki. - Azért jöttem vissza, hogy foglalkozzam a szeretteimmel. Ha valami bánt… tudod mit? Majd néhány ital után kiszedem belőled, mi bánt. Olyankor általában mindent kiböksz. - ugrattam, bár valójában ez egyáltalán nem volt rossz terv. Valami zavarta, és vagy szégyellte bevallani, vagy tényleg nem akarta, hogy vele törődjek. Ha ital kellett ahhoz, hogy kibökje, akkor kész voltam még erre is, még ha nem is volt valami szép húzás. A kérdésén azonban annyira ledöbbentem, hogy pár pillanatig nem is válaszoltam, csak néztem rá. Nem akartam erről beszélni. Igazán jól éreztem magam Ivy-val, de végig tudtam, hogy nem alakul ki komoly dolog belőle. Szégyelltem magam és bűntudatom is volt, mert vele ezt nem közöltem, de képtelen lettem volna megmagyarázni, miért. Nem mondhattam el neki, mi vagyok, elsőre nem hitte el, ha pedig bizonyítékot is mutatok neki, halálra rémült volna. Nem voltam szerelmes, ő pedig inkább csak rajongott értem, de jól éreztem magam, emberinek és ez volt a lényeg. Lehajtottam a fejem, nagyot sóhajtottam, s csak ezután bírtam újra ránézni Caroline-ra. - Nézd, Care… Azért hagytam el a várost, hogy magam mögött hagyjak mindent. Az emlékeket, a fájdalmat, amit a bátyám elvesztése okozott, mindent. Savannah-ban ember lehettem, normális munkával, egy átlagos barátnővel. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól valaki közelsége, de nem volt komoly. Nem estem szerelembe, ahogy ő sem. Csak élveztük egymás társaságát, míg én embert játszottam. De nem vagyok az, és ha Elena nem bukkan fel, ki tudja még hány évet vesztegetek el abban a városban. - vallottam be mindent, s így kimondva tényleg ostobaságnak tűnt, amit műveltem. Hiszen amikor itt ezt a morbid játékot űztem, veszélybe sodortam Elena és mindenki más életét. Ezúttal Ivy és az összes ismerősöm élete forgott kockán, de szerencsére volt, aki észhez térítsen. Caroline elvesztése pedig még inkább őrültségnek tűnt.
Stefan olyan ritkán - és édesen - tud morcos lenni, hogy nincs szívem kiröhögni. Pedig ilyenkor elég nehéz visszatartanom a nevetést. Mintha kb. sürgetne, hogy menjünk el szórakozni valahova. Komolyan nem gondoltam volna, hogy ez valaha bekövetkezik. Kicsit olyan érzésem van, mint amikor nem voltak emlékei, és elkezdett flörtölni velem azon a bulin az erdőben...azzal a különbséggel, hogy most a városban vagyunk, na meg persze ezúttal nem flörtöl velem. Ez engem egyáltalán nem zavar. Kicsit sem. Tényleg. - Már mondtam, hogy mehetünk. Ki nem hagynám a látványodat a táncparketten, miközben rád reppennek az idegesítő, tapizós egyetemisták. - Remélem, hogy ez csak az én fejemben tűnt úgy, hogy féltékeny vagyok, és hangosan kimondva nem esett le Stefannak. Szörnyű, milyen hangulatingadozásaim tudnak lenni. Bár jobban belegondolva világéletemben ilyen voltam, csak mióta vámpír lettem, ez...felerősödött bennem. Stefan meg csak rátett egy lapáttal azzal, amikor lelépett. Most valahogy...nem is tudom igazán megmagyarázni, de a visszajövetele különös hatással van rám. Nem tudom eldönteni, dühös vagyok-e rá vagy örülök neki, esetleg mindkettő némi szomorúsággal és csalódottsággal vegyítve. Egy dolgot tudok, mégpedig egyre biztosabban. Soha többé nem akarom őt elengedni. - Ne foglalkozz velem, csak...tudod, a szokásos furcsa, dilis énem gondolta úgy, kicsit előbújik. Inkább menjünk táncolni. Nekem is szükségem van a lazításra. - Egyrészt a suli lefárasztott, másrészt Stefan miatt vagyok irtó feszült. A közelségétől. Ez pedig örülnék, ha neki nem lenne egyértelmű. Szóval volt valakije. Hát persze, miért ne lett volna? Elvégre Stefan Salvatore-ról beszélünk, akire már akkor rámozdulnak, ha csak belép valahova. Viszont fogalmam sincs, hogy érti azt, hogy a kapcsolata azzal a nővel nem volt valódi. Szerintem életemben nem néztem még ennyire kérdőn senkire. Ha most lenne itt egy tükör, valószínűleg látnám, hogy néztem ki a gimiben, amikor minden erőmmel a gyökszámítást próbáltam megérteni. Na jó, igazság szerint kicsit sem vallana rám, ha nem kérdeznék rá a dologra. - Nem volt...valódi? Ezt mégis hogy értsem? Nem volt komoly, csak szórakoztál a lánnyal? Vagy úgy begubóztál Savannah-ban, hogy egyszer csak bumm, behallucináltál egy csajt? Vagy esetleg valaki más...vagyis...hagyjuk. Menjünk, oké? - A válaszát meg sem várva, indultam el az autója felé, amit mindig szinte azonnal ki lehet szúrni. Amúgy soha nem viselkedtem még ennyire idiótán. Ha belegondolok, sem Matt, sem Tyler nem váltott ki belőlem ennyire furcsa viselkedést. Ezért Stefan komolyan tapsot érdemelne.
"I realized that I may not be able to explain what I feel for her, but it is something. And yeah, maybe all love isn’t true love, but I think this could turn into something even better."
Caroline arckifejezésein és kirohanásain elég nehezen igazodtam ki. Mindig is nehezen ment az ilyesmi, de ennyi kihagyás után végképp nem tudtam hova tenni a viselkedését. Azt hiszem elszoktam a társaságától. Nem emlékeztem rá hogy ennyire heves, megértő, jószívű, szép... Megköszörültem a torkom, mert még ha ezeket a szavakat nem is mondtam ki hangosan, zavarba hoztam még a gondolatokkal is saját magam. Tudnám mikor változott meg így a kapcsolatunk...? - Én sem, de most akkor akarod, vagy sem? Nagyon nehéz volt ezt felajánlanom! - néztem rá összehúzott szemöldökkel, kissé sértődötten. Eszem ágában nem lett volna még hasonlót sem javasolni neki, ha nem lett volna olyan pipa rám. Így viszont nem volt sok választásom. Vagy kiengesztelem, vagy minden áldott nap elviselem a duzzogó pillantásait és a sértődött viselkedését, ha pedig valaki felhúzza ezt a szőkeséget... nos, maradjunk annyiban hogy sok jóra nem számíthat. A hangulat viszont hirtelen megváltozik, újfent, szinte kapkodnom kell a fejem hogy követni tudjam az eseményeket. A saját tetteimmel is alig vagyok tisztában... s úgy tűnik Caroline még nálam is jobban össze van zavarodva. Az istenért, hogy én mennyire kíváncsi lennék most Damon tanácsaira! De van, amihez már késő, ez is egy ilyen. Magamnak kell kitalálnom mégis mi változott, mi történik most köztünk, nincsenek nagy tesók és legjobb barátok akik segíthetnének kikecmeregni ebből a lehetetlennek tűnő helyzetből. Hiszen a bátyám halott, a legjobb barátom pedig... előttem áll és vele keveredtem ekkora slamasztikába, már ha ez a pontos megnevezése ennek a szituációnak. - Caroline, lehet hogy elmentem és itt hagytalak, de azért még jól ismerlek. Valami baj van? Zavartnak... látszol. - nyeltem egy nagyot, mert én is zavart voltam, s valószínűleg látszott is rajtam. Sosem voltam jó a titkolózásban, az érzelmek elrejtésében. Én inkább megéltem őket, nem rejtegettem. Caroline is ebbe a kategóriába tartozott, csak ő... egyáltalán nem tudott hazudni, sem megjátszani bármit. Egyszerűen képtelen volt rá és ezt is szerettük benne. Már épp készültem volna rá, hogy utána eredjek, vagy kiabáljak és megpróbáljak a bocsánatáért esedezni, amikor megfordult és rám meredt. Nem is tudtam hirtelen hogy mit csináljak, a bámulása kicsit a frászt hozta rám, de csak azért mert annyi érzelmet láttam a szemeiben, hogy kis híján megfutamodtam, s majdnem elindultam az ellenkező irányba. - Igen, volt. Volt valakim. De annak vége és nem is volt valódi. - vallottam be nagyot sóhajtva és próbáltam nem túl bűnbánóan nézni rá. Végtére is nem követtem el semmilyen hibát azzal, hogy barátnőm volt Savannah-ban, mégis volt egy kis bűntudatom. Mintha hibáztam volna, vagy megcsaltam volna valakit. A helyzet egyre furcsbb és furcsább lett. Már a saját érzéseimen és gondolataimon sem tudtam kiigazodni, Caroline viselkedésén még annyira sem.
Kezdőlap
|| 
