Nem hittem el. Nem akartam elhinni, hogy a rossznak lehet még rosszabb vége. Határozott léptekkel, megállíthatatlanul közeledtem a terem felé. Semmi sem állíthatott meg. Szinte már nem is jártam, hanem suhantam a talpam alatt fekvő molinón, el mindenki mellett.
- Lycoris, állj meg! Miss Earl!
Fordult utánam a főnököm és a kezem után kapott, de én egy erős mozdulattal kirántottam a karomat a fogásából. Ő azonban nem tágított, ahogy az akkori társam sem, aki ott állt annak a bizonyos szobának az ajtaja előtt és már messziről igyekezett jobb belátásra bírni, miközben kezeit védekezőn és egyben megálljt parancsolóan tartotta ki felém.
- Lyc, ne tedd ezt! Nem menj be!
A hangja könyörgő volt, ami csak még nagyobb gombócot gyűrt a torkomba.
Több nyomozó is beállt elé, amit nem is igazán értettem. Mégis mit gondoltak? Megijedek majd tőlük?
- Félre az útból! Beakarok menni!
Álltam meg előttük dühtől és elszántságtól csillogó szemekkel, majd előre léptem, de ők nem mozdultak.
- Azt mondtam félre! Látni akarom!
Mostanra már üvöltöttem, bár sokkal hatásosabb lettem volna, ha a mondatom második felére nem csuklik el a hangom.
- Lyc...
Egy újabb kézrántással újra leáztam a karom után nyúló kezeket.
- Kérlek.
Néztem fel egyenesen az előttem tornyosuló nyomozó szemei közé, akinek a tekintetéből őszinte sajnálat sütött, de csak nem mozdult. Ekkor átléptem közöttük és benyomtam az ajtót. Meglepetten vettem tudomásul, hogy ezúttal nem ütköztem ellenállásba és hogy a többiek sem szólnak többet utánam.
Más helyzetben akár még viccesnek is találtam volna a szituációt, hiszen fiatal lány létemre most csörtettem át egy rakás tapasztalt rendvédelmis között, de ez most nem az a helyzet volt.
Végre bejutottam, de a lendületem ezzel egyidejűleg el is fogyott, ugyanis igazán még be sem csapódott mögöttem az ajtó, mikor megláttam és lefagytam.
Az arcom ott helyben lesápadt és képtelen voltam a mozgásra.
A látvány nem embernek való volt, s nem egy testvérnek. Ő volt az, tagadhatatlanul Ő volt, talpig véresen és koszosan. Szőke tincsei összeragadtak a szemei előtt, ruhája tépetten simult fiatal testéhez. Belém égett ez a kép.
A bent lévő két orvos megrendülve pislogott rám, de én nem foglalkoztam velük, hanem sarkon fordultam és elviharzottam. Senki nem mert utánam jönni, pedig akkor és ott nagyobb szükségem lett volna valakire magam mellett, mint bármikor.

Utána már semmi nem számított, s csak egy dolgot tudtam. Azt, hogy bárkik is tették, én megtalálom őket, akárhova bújtak. Akár élve, akár holtan, de rájuk lelek.
Ez volt jó 8 évvel ezelőtt. 8 eredménytelen évvel ezelőtt.