Világ életemben ateista voltam. Megvolt a saját magam kis elképzelése a világról, a benne élőkről, és soha nem néztem hülyének senkit. Nem néztem ferde szemmel arra, aki szerint Isten létezik, és mai napig történnek csodát, sem arra a nénire, aki szerint a kutyája a macskája testébe reinkarnálódott. Ezek mind olyan dolgok, amik számomra őrültségek, de ha valakinek ez kell, hogy valamiben tudjon hinni, hát áldásom rá. Mert magát a hitet fontosnak tartottam, fontos volt annyira hinni valamiben, hogy aztán bármire képes legyél. Nekem ez a családom volt. Bennük hittem. Amíg ki nem derült, hogy az életem nem más, mint egy jól megkomponált színdarab, és még csak a főszereplője sem én vagyok.

Nyilván, ha tizennégy évesen az ember anyja odaáll elé, és rettegve közli, hogy ő egy boszorkány, mi meg hatalmas bajban vagyunk, az illető ráküldi a mentőt, mondván zubbonyt rá, és csináljanak vele valamit. Én legalább is ezt tettem, noha Mystic Fallsban már semmin, de tényleg semmin nem kellene meglepődnie az embernek. Furcsa dolgok történtek, és mi nagyon sokan a legtöbbször úgy éreztük, valami hatalmas buli készül, amire csak mi nem kaptunk meghívót. A gimiben is ment a klikkesedés, voltak azok a furcsa arcok, akiknek nem szívesen mentél a közelébe, és voltunk mi, a tudatlan réteg, akiknek tényleg a legnagyobb problémája az volt, hogy nem sikerült megírni aznapra a beadandót, vagy hiába könyörög a tanárnak, csak nem kerekíti feljebb a jegyét. Mi lányok, akik sokszor őrlődtünk azon, melyik menő srácot szólítsuk meg, hogy vigyen el minket a bálba, s a végén többnyire egymásba karolva mentünk együtt, kántálva, hogy nem kell pasi, az csak nyűg, de közben darabokra tört a szívünk, mikor a kiszemeltet, az ügyeletes lánnyal láttuk, aki… nos, mi a közelébe se érhettünk.
Mikor már a küszöbén állsz annak, hogy igenis leszólítod, és megmondod, tetszik neked, erre rád néz, és egyszerűen a hangod, a szavak csak úgy elpárolognak, te meg ott állsz a folyosó közepén, de mintha máglyát raktak volna alád, annyira égsz, és mentve a menthetőt, valami jegyzetről kezdesz habogni, ami nincs meg neked, mert hát hogy lehetne, mikor nem is a te évfolyamodba jár, aztán látod azt a vigyort, és bemeséled magadnak, hogy gúnyos volt, hogy ezután csak cikizni fog, és már nincs értelme az életednek. Aztán másnap felkelsz, mindent kitalálsz, csak had ne kelljen átlépned azt a nyamvadt küszöböt, és elszenvedni a megaláztatást. Életedben először fohászkodni kezdesz valakihez, akiben voltaképp nem is hiszel. És elmész suliba, és szembesülsz a ténnyel, hogy….  nem történik semmi. Nem néznek rád furcsán, nem cikiznek, nem röhögnek a hátad mögött, és ő is csak egy fél pillanatra néz rád. És hirtelen nem is tudod, melyik a rosszabb érzés.
A fohászod meg hazaérve célba talál. Rohannak eléd, és te nem érted, sose fogod eztán megérteni, mi történik. Sétálsz az otthonod felé, egy sziklával a szíveden, ami percek elteltével újra darabokra törik, mikor meglátsz két fekete zsákot. A hatalmas lángokat, és pár halovány alakot, akik a fejüket fogják, és ijedten néznek rád. Ők biztos tudják, mi történt, hisz mindent láttak, de egyszerűen lehetőséged sincs kérdőre vonni őket. Zokogást hallasz, s mire ráeszmélnél, ez voltaképp belőled jön, kicsúszik a lábad alól a talaj és elnyel a sötétség.
Nem akarsz, mégis felébredsz. Időérzéked nincs, tudatod is alig, csak tompaság, közben hallasz mindent. Trauma, lélekhasadás. Kérdeznek, válaszolsz, de se többet, se kevesebbet. Éveket töltesz egy helyen, vizsgálnak, kérdeznek, gyógyszert adnak, de te voltaképp semmit nem fogsz fel az egészből, mintha egy álom lenne az egész….

- Héj, legalább figyelnél. Tudod, nagyon rossz és kellemetlen nekem a pestisről beszélni, és te meg sem tisztelsz azzal, hogy rám figyelsz.
- Ne haragudjon lord Eagle, nagyon sajnálom.

Már nem érdekel. Már nem érdekel, hogy a parkban lévő emberek, bolondnak hisznek, szánnak, hisz tragédia volt, ami velem történt. Már nem érdekel, hogy papírom van arról, meghasadt a tudatom, és skizofrén lettem, nem érdekel az sem, hogy az anyák konkrétan cibálják a gyerekeiket a közelemből.
Pedig, ha tudnák, pedig ha tudnák, hogy velem nagyon is rendben van minden. Szellemeket látok, gyerekkorom óta. Világ életemben azt hitték, csak képzelt barátok, és ez természetes, ha egy gyereknek vannak, de ők már huszonegy éve részesei az életemnek. Idegesítőek a legtöbbször, mégis… ragaszkodnak ahhoz az egy emberhez, aki látja őket. És rengetegen vannak. Van, aki már több ezer éve itt van. Ők nyitották ki a szemem, magyaráztak meg minden egyes furcsaságot, ami Mystic Fallsban történt, vagy épp a szüleim halálát. Senki nem tud erről, Mary nénikém se, mert… ennek titoknak kell maradnia. Az én kis titkomnak, és akkor talán nem kerülök bajba.