Lizzie soha nem volt túl jó a hazudásban, vagy csak előttem volt nyitott könyv, ebben nem voltam biztos. De azt tudtam, hogy nem dőltem be annak, amit mondott. Hogy azért jött, hogy varázslásban segítsek neki, ezt pedig az ő tudtára is adtam egy amolyan "Tényleg?" arckifejezéssel. Végül persze aztán elkezdett a lényegre térni. Éreztem, hogy valami komolyabb dologról lehet szó, mert nem volt jellemző az ikremre, hogy ne találja a szavakat, vagy hogy kerüljön. Ezért félretettem a füzetemet az ölemből, és Lizzie felé fordultam, hogy ezzel is jelezzem, minden figyelmem az övé. - Tudod, az elején - biccentettem egy aprót, bár tisztában voltam azzal, hogy ez nem mindig olyan egyszerű. Amikor felhozta Kai Parker nevét, csak összevontam a szemöldököm. - Nem, fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. Őszintén szólva, az utóbbi időben én is eléggé el voltam foglalva, kissé olyan volt, mintha álomvilágban jártam volna, szóval nem tudok semmiről. Történt valami? - kérdeztem aggódva, mert Lizzie arcát elnézve valami nem volt rendben.
Várható volt, hogy előbb-utóbb Josienak is feltűnik, mennyire igyekszem nem az útjába kerülni egy ideje, és arra is számítani lehetett, hogy zokon veszi majd, hogy hanyagolom őt. Hiszen a születésünktől fogva szinte mindent együtt csinálunk, nincsenek titkaink egymás előtt. Persze ezt a változást lehetne annak a számlájára is írni, hogy lassan felnövünk, de hát mindketten tudjuk, hogy az nyilvánvalóan nem egyik napról a másikra történik. A neheztelő kérdésére viszont nincs gyors és egyszerű, sem helyes válaszom, hacsak nem vágok bele a közepébe, és adok magyarázatot rögtön, de szerintem ez nem jó ötlet. Szóval inkább elengedem a fülem mellett. - Öhh, igen, én is. Vagyis én is tanulni akartam, van itt egy-két varázslat, amit gyakorolnom kéne, és esetleg segíthetnél is... - Lapozom fel a füzetemet, és keresgélek a jegyzeteim között, de azt hiszem, kicsit átlátszó ez az egész. - Jó, szóval tényleg beszélnünk kellene. Csak azt sem tudom, hogy fogjak hozzá – dörzsölöm meg a tenyeremmel a homlokomat gondterhelten. - Anyáék említettek neked valamit arról, ami nemrég történt? Beszéltek neked... Kai nagybátyánkról? - próbálom kideríteni, honnan is kellene kezdenem a mondókámat.
Egy természetfeletti lény élete soha nem unalmas, ezt el kell ismernem. Igaz, elszívó bosziként sokkal inkább éreztem magam olykor embernek, mintsem valódi, teljes hatalmú boszorkánynak, de ezt Lizzievel kompenzáltuk mással. Például a bajkeveréssel. Apropó, Lizzie. Újabban nagyon furcsán viselkedett. Olyan érzés volt, mintha szándékosan került volna, és mindig kitalált valami ürügyet arra, hogy elkerülje a beszélgetést velem. Pedig nagyon meg kellett beszélnem vele egy-két dolgot. Az utóbbi időben ugyanis a tanulás mellett volt egy srác is, akivel találkozgatni kezdtem. A fekete íriszei annyira magával ragadók voltak, a modora is mézes-mázas. Nem mondom, hogy nem remegtek meg a térdeim, amikor vele voltam, de a természetfeletti veszélyjelzőim mindig hangosan figyelmeztettek valamire, én azonban hiába határoztam el, hogy mindenképpen kiderítem, miért, eddig nem jártam túl sok sikerrel. Jó lenne kikérni Lizzie tanácsát is – sóhajtottam fel. Megráztam a fejem, hogy elkergessem a nem megfelelő gondolatokat a fejemből, és újból a tanulásra koncentráljak, amikor megjelent hirtelen Lizzie. Jól látható meglepettséggel pillantottam fel rá. - Már nem is kerülsz? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel. Képtelen voltam kihagyni ezt a szúrós megjegyzést, de aztán csak egy sóhaj kíséretében elengedtem a haragomat, hiszen Lizziere soha nem tudtam sokáig haragudni. – Semmi különös, éppen tanulok – mutattam rá az ölemben lévő füzetre, bár az részletkérdés, hogy már egy fél órája ugyanazt az oldalt bámultam. – Na és feléd? Eléggé elfoglaltnak tűntél újabban…
Azt hiszem, bátran mondhatom, hogy az elmúlt heteim jóval tartalmasabban és mozgalmasabban teltek, mint az egész év, ami mögöttem van. Pedig egyébként sincs unalmas életem. Hiszen egy varázssuliban élek. Itt semmi sem hétköznapi. De valljuk be, a legtöbb iskolatársam életét vagy családját nem fenyegeti a halálból többszörösen visszatért, démonná vált nagybátyja. Kai első felbukkanása óta sok minden megváltozott az életemben, de elsősorban az, hogy minden létező szabad percemet arra áldozom, hogy a lehető legjobban felkészüljek ellene, hogy meg tudjam védeni magamat, és a testvéremet is. Leginkább emiatt kerülöm Josiet már hetek óta. Mármint teljesen elkerülni nem tudom őt, nem is akarom, de nem igazán hagytam lehetőséget hosszabb, komolyabb beszélgetésekre. Tanulás vagy kutatás címszó alatt leléptem, amikor csak tehettem, ami részben igaz is volt, bár mindketten tudjuk, hogy sosem voltam épp egy stréber jó tanuló. És most sem a tananyag az, amit állandóan bújok. Kai visszatéréséről sem tőlem hallott... ha egyáltalán hallott, de feltételezem, hogy anya, apa, vagy Stefan futólag már említettek neki erről valamit. Tudom, hogy nem halogathatom örökké ezt a beszélgetést, főleg azután nem, hogy másodszor is összeakadtam a nagybátyánkkal, aki egy súlyos titkot osztott meg velem. De részben felelősnek éreztem magam a történtek miatt, és azt akartam, hogy legyen a kezemben valami, ami megvédhet bennünket a legrosszabbtól, és ezáltal valami nyugtatót és biztatót is mondhatok majd az ikremnek, és ne csak a rossz híreket, mikor végre leülök vele beszélni. És most végre készen állok. Megcsináltam a gyűrűket, befejeztem a varázslatot, ami visszahozhat bennünket a halálból, ha szembe kellene néznünk vele. Tehát nem menekülök tovább. Bár azt még nem tudom, hogy fogok belekezdeni ebbe az egészbe. Azt hiszem, valami ürügy kezdetnek jól jönne, ezért felmarkolom a varázsfüzetemet, amiben a gyakorolni kívánt igéket gyűjtöm, majd Josie keresésére indulok, és végül a suli udvarának egy eldugott pontján akadok rá. - Szia húgi! - Huppanok le mellé a fűbe. - Mi újság?
Kezdőlap
