Tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy válaszolnom kellett volna neki valamit, vagy legalább reagálni valamit, de a szavaival teljesen kizökkentett a szerepemből. Nem is, nem ez volt a legjobb szó rá. Elborzasztott. Az, hogy ő valóban látott valamit a szemeimben, az őrültségnek egy apró szikráját, akaratlanul is hisztérikus nevetésre késztetett volna, de valahogy még ehhez is túlságosan leblokkolt az agyam. Egyedül csak az járt a fejemben, hogy lehet, valóban igaz a Parker átok. Lehet, hogy még a végén én is úgy kötök ki, mint Kai nagybácsi. Őrülten, aki legyilkol mindenkit maga körül. Nem… Nem, én ezt nem voltam hajlandó elfogadni, de mégis… képtelen voltam szabadulni a gondolattól, hogy lehet, elvagyok átkozva, és végül végzek a szeretteimmel…
Hallottam a vámpírnak a következő szavait, de egyszerűen nem tudtam felfogni őket. Már az sem érdekelt, hogy megtartsam a szerepemet. Szívem szerint csak hangosan sikoltottam volna, azt kiabálva, hogy nem igaz, én nem vagyok őrült, nem lehetek az. De a bogár már a fülembe lett ültetve, a mi van, ha mégis kérdés…
Az önmarcangolásból végül az rántott ki, ahogy a vörös egy vasrudat mindkét térdemhez erősen nekiütötte. Csont nem tört, ebben biztos voltam, de még így is rettenetes fájdalommal járt, s immáron valódi sikoly szökött ki a torkomon. De legalább a fájdalom képes volt kitisztítani az elmémet a korábbi gondolatokat, habár a bogár még mindig ott motoszkált bennem, pillanatnyilag azonban mélyre száműztem.
- Miért nem mondod inkább te el, mit tudsz róla? Ha már a kis vérebének használ, biztosan közel állsz hozzá. Ó, jaj, elfelejtettem, hogy azt sem tudtad, hogy rokonsági kapcsolatban állunk. Biztos vagyok benne, hogy csak egy eldobható sakkbábú vagy a számára – köptem a szavakat gyűlölettől fűtve a vöröske lábai elé, még ha nem is a szó szoros értelmében.

- Szerintem ez csupán nézőpont kérdése. Mint kettő esetnek, a küzdésnek és nem küzdésnek, is megvan a maga előnye, avagy jellegzetessége, amiért élvezni lehet azt – válaszoltam a vöröskének, habár halvány lila gőzöm se volt arról, hogy mégis miről beszélek. Hozzászoktam ahhoz, hogy mindig Lizzienek falaznom kellett, így nem esett olyan nehezemre a blöff, de soha nem tudtam eldönteni, mennyire vagyok jó benne. Most is izzadt a tenyerem, de szerencsére ezt a vöröske nem láthatta, hiszen a hátam mögé volt kötözve a karom. A célom egyébként is csak az időhúzás volt, meg hogy egy kissé megismerjem az ellenfelemet, a megfelelő időre várva ahhoz, hogy elszökhessek. Sajnos, eddig nem láttam ennék túl sok esélyét, de feladni nem voltam hajlandó. Még szerencse, hogy a dühöt nem kellett tettetnem – gondoltam magamban -, s ez legalább elvonta az ő figyelmét is egyéb más tényezőkről.
- Látom Kai nagybácsi nem igazán oszt meg veled semmit, pláne ami a világ dolgait illeti. Ez annyira rávall – forgattam meg a szemeimet. – Mit gondolsz, Kai nagybácsi miért téged kért meg arra, hogy utánam gyere? Miért nem ő maga tette meg ezt? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, kissé elhajolva, és igyekeztem olyan arcot vágni, ami nemcsak őrültségre adott okot, hanem arra is, hogy a vörös azt gondolja, sokkal erősebb vagyok, mint egyébként. Nem lett volna túl jó, ha megtudja elszívó boszi voltam, ráadásul még zöldfülű is. A blöffjeim tartottak eddig életben, és nem most szerettem volna, ha mondjuk, átlátna rajtuk. Akkor lennék aztán igazi bajban.
- Nos, igen, az unokahúga vagyok, bár a kapcsolatunk nem mindig alakult túl jól, mint láthatod. Amolyan se veled, se nélküled, ha már érted, mire célzok. A Parkerek olyan szeszélyesek tudnak lenni – sóhajtottam egy nagyot, közben azon imádkozva, hogy a hazugságaimmal nem tévedtem egy olyan pontra, amit mondjuk Kai éppen megosztott ezzel a nővel, s ezáltal ő átláthat rajtam.

A szó legszorosabb értelmében őrült volt ez a nő. A kijelentésemet, miszerint ő még Kai nagybácsinál is őrültebb, mintha bóknak vette volna, ugyanis egyszerűen csak megköszönte. Igazán soha nem gondolkodtam el azon, hogy akik ennyire elborult elmével rendelkeznek, vajon hogyan vélekedhettek önmagukról. A többségük bizonyosan tisztában volt azzal, hogy nem komplett, de ez a vöröske itt mintha még büszke is lett volna arra, hogy zakkant. Bár, ez a hozzáállás teljesen illett a róla alkotott képembe.
Amikor rákérdezett arra, hogy miért nem varázsolok, hirtelen rádöbbentem, hogy nincs tisztában azzal, hogy elszívó boszorkányként alapjáraton nincsen varázserőm. Bár most, hogy így belegondoltam, ha hozzátudnék érni, nemhogy a mágia készleteimet fel tudnám tölteni, de még akár vele is képes lennék végezni. Hiszen ha elszívom az összes mágiát, ami vámpírrá változtatta, akkor nem marad belőle semmi más, csak egy hulla – attól függően persze, hogy milyen rég vált vámpírrá. Úgy láttam jónak, hogy addig, amíg nem tudom őt megérinteni, addig megjátszom magam.
- Miért szeretnéd, hogy varázsoljak? Csaknem szeretnél még egy kis csont puzzlet játszani? Csak vigyázz, nehogy legközelebb a szíved darabkáit kelljen összeraknod. Bár azt már nem élnéd túl – rántottam egy aprót a vállamon, úgy téve, mint aki maga se éppen túl józan elméjű, s mint aki maga is valamifajta játékot űz.
- Nem is tudom, mit mondjak erre. Mivel vérrokonsági kapcsolat fűz Kai nagybácsihoz, soha nem lehet tudni – rántottam meg ártatlanul a vállam ismét, de közben végig figyeltem, lestem az alkalmat, hogy mikor tudnám megérinteni a vámpírt.

Kínzó fejfájásra ébredtem. Ahogy nyitogatni kezdtem a szemeimet, először nem értettem semmit. Se azt, hogy hol voltam, valamint azt sem, hogy hogyan kerültem erre a helyre, ebbe a szituációba. Ahogy azonban megéreztem egy ujjat, ahogy az orromat megböki, majd felismertem az előttem guggoló vörös hajú lányban a korábbi vámpír támadómat, rögtön összeállt a kép. Amikor lefejelt, elvesztettem az eszméletemet, és ki tudja, milyen kietlen helyre hozott engem „játszani”. Mert hogy ezt akarta, már kételkedtem abban, hogy a szó jelentése megegyezik a felfogásunkban.
Kezemet a fejemhez akartam volna emelni, hogy megdörzsöljem sajgó halántékomat, de amint rántottam egyet a csuklómon, valami erősen a bőrömnek dörzsölődött. Egy pillanatba telt, mire rájöttem, hogy megvagyok kötözve. A vörös mindeddig csendben figyelte, amíg teljesen magamhoz nem tértem. Nem tudom, miért, de az íriszeiben látott tekintet láttára elkapott a düh, és pár másodpercig mérgesen rángattam a kezemet, hátha ki tudom őket szabadítani, de persze csak annyit értem el, hogy még jobban feldörzsölte a bőrömet, és immáron a fejem mellett a csuklóm is sajgott. Vettem egy nagy levegőt, és nyugalmat igyekeztem erőltetni magamra, mert tudtam, semmi jó nem fog származni abból, ha elveszítem a fejemet.
Ahogy a vörös szavait hallgattam, a dühön kívül nem láthatott semmi mást az arcomon. Szinte már a fogaimat is csikorgattam, és hiába próbáltam nyugodt maradni, az ő hidegvérűsége csak még jobban felkorbácsolta a saját indulatjaimat.
- Igazad van, te még Kai nagybácsinál is őrültebb vagy – hasított belém hirtelen a felismerés, de eszem ágában sem volt szólni neki arról, hogy „mikor kezdhetjük”.

- Dehogynem, imádom őket – húztam gunyoros mosolyra az ajkaimat, már amennyire persze tudtam a jelen állapotomban. Igyekeztem időt nyerni magamnak, hogy kieszelhessek valami tervet, leginkább egy szökési terv kellett volna, de eléggé híján voltam az ötleteteknek, és nem igazán hittem abban, hogy szavakkal túl sokáig késleltetni tudnám a vöröskét abban, hogy véghezvigye tervét, bármi is volna az.
- Egészen biztos vagy te ebben? Nem lehet, hogy… - pimaszkodtam volna tovább még azt illetően, hogy Kai valóban bánná-e, ha meghalnék. Őt ismerve, valóban a halálomat, a halálunkat akarta, de előtte még jól ki akarta volna magát szórakozni, az is tuti. A gondolatmenetem azonban megszakadt, ahogy a vámpír jó erősen lefejelt, ugyanis ennek következtében elsötétült előttem az egész világ. Legközelebb, amikor magamhoz tértem, valami ismeretlen helyen találtam meg.

Ostoba voltam, erre utólag jöttem rá. Az első támadásomnak annak kellett volna lennie, hogy eltöröm a nyakát, vagy ha nem is az elsőnek, akkor legalább a másodiknak. Most már azonban késő bánat, eb gondolat. Menthetetlenül elszúrtam ezt a küzdelmet a vámpír ellen, hiszen eltörhettem akármennyi csontját, az is ugyanúgy másodpercek alatt összeforrt, mintha csupán egy kis karcolás érte volna. Látszott a tapasztalatlanságom, de ezen ellen már nem tehettem semmit, csak abban reménykedni, hogy sikerült elég egérutat szereznem, és meglógnom az őrült vörös elől. Hiú ábránd volt csupán, ugyanis pillanatokkal később már meg is éreztem, ahogy határozott ujjak markolnak a hajamba, és mielőtt annyit ki tudtam volna nyögni, hogy oh, már repültem is hátrafelé. Nem volt túl nagy távolság, de a kavicsokon való landolásban jócskán lehorzsoltam a tenyeremet, és a fenekemet is eléggé bevertem, de ennél komolyabb bajom nem esett. Mielőtt azonban fel tudtam volna ocsúdni a támadás okozta meglepetésből, a vámpír már előttem is volt, és a torkomnál megragadva egy közeli fához suhant, és erősen a törzsének nyomta a testemet, hogy biztos lehessek benne, nem menekülhetek könnyen.
- Már értem, miért választott téged Kai nagybácsi. Ugyanolyan őrült vagy, mint ő. – Csak ennyit voltam képes kinyögni hisztérikus nevetését hallva. A szívem a torkomban dobogott, miközben ezerrel azon kattogtak az agytekervényeim, hogy mégis hogyan keveredhetnék ki ebből a slamasztikából. Mivel azonban a varázserőmből már nem volt olyan sok, muszáj volt a megfelelő alkalmat kivárnom. – És most mi lesz? Megölsz? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, igyekezve nem mutatni túlságosan a félelmemet. Provokáló hangnemet mímeltem, abban reménykedve, hogy ha sikeról kihoznom a sodrából, akkor hamarabb ejt hibát, amit én kihasználva meg tudok majd szökni.