Josie nem tűnt riadtnak, egy kicsit sem. Ez elvehette volna a kedvem a játéktól, de... csak még inkább beleéltem magam. Szerettem, ha küzdenek, harcolnak, az csak még élvezetesebbé tette az egészet. A szavai hallatán egy széles vigyor terült szét az arcomon, ami hamar le is hervadt, ahogy a csontjaim hangos recsegéssel sorban eltörtek. Rögtön ezután a testem megint elrepítette, ezúttal egy fának csapódtam. Iszonyatos fájdalom árasztotta el az egész testem, ugyanakkor a fájdalommal együtt az élvezet is ott bujkált. Innentől egy kicsit vicces volt. Kissé szédelegve álltam fel, kiropogtatva az eltört csontokat, amik néhány másodperc után újra összeforrtak, de még így is égetett a kín belülről. Mintha tűzzel perzselték volna a frissen összeforrt végtagjaimat. Egy horrorfilmre emlékeztetett, ahogy rongybabaként álltam fel, s újra ép, egészséges emberként sétáltam tovább. Egy nevetés is kiszakadt belőlem, rekedtes, elfúló nevetés, hiszen a levegő kiszökött tüdőmből, egy sípoló hang következtében. Nehéz volt lélegzethez jutni újra. A lány eközben újra futni kezdett, de én ahelyett, hogy megint előtte jelentem volna meg, ezúttal mögötte álltam meg, s belemarkoltam a hajába, erősen megragadva a fürtjeit, így dobtam el magamtól ezúttal én. Nem messze, csak épp egy kicsit, hogy a kavicsokra érkezzen. Majd újra megjelentem előtte hihetetlenül gyorsan, felemeltem a torkánál fogva, s egy özeli fához suhantam vele, nekinyomva annak törzsének a lány testét. Kíváncsi voltam, ebből a helyzetből hogyan szabadul ki, mit tesz ezúttal az erejével, meddig megy el, hogy mentse az életét. - Ahogy látom, te is szeretsz játszani! - nevettem fel kissé hisztérikusan, s megnyaltam ajkaimat. Nagyon szerettem volna belemélyeszteni a fogam, s megkóstolni.
Mint ahogy azt sejtettem is, nem egy egyszerű halandóval álltam szemben. Abból, hogy másodpercekkel azután, hogy elrepítettem a lányt, már ismét előttem is termett, egyből leszűrtem, hogy egy vámpírral volt dolgom. Elképzelni se tudtam, hogy Kai nagybácsinak még rajta kívül miféle szövetségesei voltak, hogy az életünket nyomorúságossá tegye, de nem is számított. Egy dolog volt biztos: hogy nem engedhettük, hogy ő nyerjen. Hiszen… az a mi életünkbe került volna. Élet-halál kérdés volt, és egyáltalán nem állt szándékomban veszíteni. Mint ahogy ez a vörös hajú lány ellen sem. - Játszani? – kérdeztem tőle vissza felvont szemöldökkel, de arcomon elszánt kifejezés ült. – Mit szólnál egy kis puzzlehoz? Amit a csontjaiddal fogunk játszani – köptem gyűlölettel telve oda a szavakat, majd anélkül, hogy megvártam volna, hogy mit fog reagálni, eltörtem először az egyék térdét, majd a másikat. Nem is álltam le, amíg a karját is meg nem tördeltem egy kicsit, majd amikor úgy ítéltem, hogy megteszi, ismét elrepítettem őt magamtól, hogy minél több egér utat nyerjek. Amire szükségem is volt, mert éreztem, hogy túlságosan kevés varázserővel érkeztem ide. Már alig maradt valami. Minél előbb el kell tűnnöm – ez volt az egyetlen gondolat, ami megfordult a fejemben, mielőtt újból futásnak eredtem volna.
Csinos lányka volt, s igencsak ártatlannak tűnt, de nekem mindez nem számított. Számtalan hozzá hasonló embert törtem már meg, s nem élveztem kevésbé a sikolyaikat, mint a borzalmas embereknél. Sőt. Az ártatlanokban volt valami... extra, látni, hogy a rózsaszín köd hogyan száll el, ami elvakítja őket, s amitől szebbnek látják az amúgy rolott világot. Az a bizonyos név hallatán a lány teljesen ledermedt, mintha legalább az ördög nevét ejtettem volna ki a számon, így... egyértelművé vált számomra, hogy tudja, kiről beszélek. A kapcsolatukra még mindig nem jöttem rá, de bebizonyosodott a sejtésem, Josie egyáltalán nem egy senki volt a számára. S neki sem Kai, volt valami múltjuk. Ki akartam deríteni, de az elsődleges célom nem ez volt. Az egyik távolabbi padnak repültem, mikor bevetete az erejét, közben hallottam a kavicsokon csikorgó gyors lépteit. Elszaladt. Egy ragadozó vigyorával nyomtam fel magam a földről, s emberfeletti gyorsaságomnak köszönhetően rögtön utolértem, csak előtte fékeztem le nagyjból két centire. Ahogy terveztem. - Most miért szaladsz el? - lebiggyesztettem ajkaim, szomorúságot színlelve. - Csak játszani szeretnék! - S újra az a szélesen elterülő vigyor ült az arcomra.
Tudtam, hogy nem egyszerű emberrel álltam szemben. Az egész kisugárzása olyan volt, mint egy ragadozóé, és jelen pillanatban nagyon úgy tűnt, hogy én kerültem az áldozat szerepébe. Csak szúrós pillantást lövelltem a lány felé. Nem szerettem, ha gúnyolódtak másokon, pláne nem olyanokon, akik gyengébbek voltak a másiknál, és kevésbé tudták megvédeni magukat. Ám aztán kiejtette azt a bűvös nevet. Ahogy meghallottam Kai nagybácsi nevét, teljesen lefagytam. Egy másodpercig tartott, amíg újra működésbe nem lépett az agyam. Nagy bajban voltam, ebben teljesen biztos voltam. Abban a pillanatban, hogy a lány felállt és átadta Kai nagybácsi üdvözletét, támadásba lendültem. Szerencsére egy kevés varázserővel feltöltve jöttem ide, így minden erőmet összeszedve elrepítettem őt olyan messzire, amennyire tudtam, majd futásnak eredtem. Nem tudtam, hogy mennyi időm volt, de muszáj volt megpróbálnom elmenekülnöm előle. Mert ha Kai küldte, akkor nem akartam megtudni, hogy mit talált ki a számomra.
Ujjaimmal doboltam a pad lakkozott deszkáin, míg várakoztam, s nem is kellett olyan sokáig várnom, hogy kavicson csikorgó léptek zaját halljam. Elmosolyotam, s úgy szólítottam meg a lányt, aki amint közelebb ért... csalódást okozott. Az arcán egyáltalán nem volt semmilyen érzelem, semmilyen reakciót nem váltottam ki belőle. Ugyanakkor azt is láttam rajta, hogy nagy erőfeszítésébe kerül, miszerint ennyire nyugodt maradjon. Szavaira csak széttártam a karjaim, nem tagadtam, fölösleges is lett volna. Valóban én fenyegettem meg a srácot, méghozzá elég brutálisan. - Ó, hogy van a fiú? - kérdeztem aggódást mímelve, majd rá néhány másodpercre ördögi vigyorra görbültek ajkaim. - Tettem, amit meg kellett tennem. Végülis összejött, mert itt vagy, életnagyságban. Kai nagyon elégedett lesz. - hangsúlyoztam ki a nevét, nem köntörfalaztam, rögtön belecsaptam a lecsóba. Kissé rosszallóan meredtem rá a hangneme miatt, de nem jegyeztem meg, vártam, az a bizonyos név mit vált ki belőle. A helyében rettegtem volna, Kai elég para tudott olykor lenni, s talán ha úgy működne az elmém, mint Ruby-é, én magam is féltem volna tőle. - Nem mellesleg, üdvözletét küldi! - mosolyodtam el újfent, s lassú mozdulatokkal, kezeimmel ellökve magam felálltam a padról. Egyre inkább furdallt a kíváncsiság, miféle kapcsolata lehet kettejüknek, s hogy mégis mit vétett ez a lány, amivel kivívta Kai figyelmét.
Nos, a boszorkányok élete nem unalmas, bár lehet ennek több köze volt ahhoz, hogy az ereimben Parker vér csörgedezett. Amióta pedig megtudtam Lizzietől, hogy Kai nagybácsi visszatért, mindig kellő elővigyázatossággal voltam minden iránt. Például mindig fel voltam töltve valamennyi mágiával, hogy meg tudjam védeni magam, ha a szükség úgy hozza. Reméltem, nem fog sor kerülni rá, de hát a baj két lábon rohant felém. Az egyik vérfarkas fiú egy alsóbb osztályból teljesen kétségbeesve és ijedten rohant felém. Megkaptam az idegen üzenetét, s habár tudtam, hogy botorság egyedül az általa megadott helyre mennem, nem akartam, hogy a fiú anyjának netán baja essen. Aztán ki tudja, lehet az egész csak egy beugratás. Minden esetre gyors, határozott léptekkel mentem az iskolánkhoz közeli parkba, ahol pár perc keresgélés után meg is láttam a vörös hajzuhatagot egy padon ücsörögni. Arcom nem árult el semmit, legalábbis minden tőlem telhetőt megtettem, hogy ne mutasson érzelmet. - Feltételezem te vagy az, aki megfenyegette azt a szerencsétlen fiút - álltam meg a pad mellett karba tett karokkal, összevont szemöldökkel. Nem tetszett, hogy tudta a nevem, s az sem, hogy ilyen személyesen beszélt hozzám. - Igen, itt vagyok, szóval bökd ki, hogy mit szeretnél tőlem - feleltem még kissé türelmetlen hangnemben, mert minden idegvégződésem azt súgta, fussak, mert baj van.
Igazán egyszerű dolgom volt. Mondhatni pofon egyszerű. Keresnem kellett egy szerencsétlen diákot, akiről sütött, hogy nem veszélyes, s hogy inkább pisilné össze magát, mintsem nekem támadna. Csupán a szeretteit, pontosabban a drága anyuciját kellett megfenyegetnem, s máris készségesen segített. Egy mosollyal háláltam meg neki, hogy kézbesíti az üzenetet, majd integettem neki, míg ő totálisan kétségbeesve rohant tovább. Csodálkoztam, hogy nem esik hasra. Az iskolához közeli parkot választottam, ami néhány utcányira volt onnan, nem lézengtek sokan, ráadásul a rengeteg fától nem is lehetett belátni. Csak leültem az egyik padra, vártam, hogy felbukkanjon a lány, Josie, aki az új célpontom volt. Nem kérdeztem, ki ő, vagy mi dolga vele Kainak, nem számított, a kegyeibe akartam férkőzni, így ha arra kér, hogy nyírjam ki az öszes lakost ebben a porfészekben... megtettem volna szó nélkül. Egyelőre. Nagyjából negyed óra ücsörgés után lépteket hallottam, de ahelyett, hogy felálltam volna, csak vártam, ő jöjjön hozzám. Látni akartam az arcán a rémületet, dühöt, kétségbeesést... bármit.Valami heves érzelmi reakcióra számítottam, bár nem ismertem a csajt, Kai tényleg nem mondott semmit, csupán egyetlen nevet, valamint az iskolát, amit szintén magamnak kellett megkeresnem. - Helló, Josie! - köszöntem rá negédesen, mielőtt még odaért volna látótávolságon belül. - Hát eljöttél! - jelentettem ki, tettetett meglepődöttséggel.
Kezdőlap
|| 
