Neha az az érzésem, hogy Isaac többet tud, mint amennyit elmond már ami a családomat illeti. Ha más nem, elméletei azért biztosan vannak,  végtére is,  ő a démon szakértő. Nem tudom, hogy így próbál védeni, vagy csak nem tart elég erősnek, érettnek vagy tudom is én minek ahhoz, hogy megossza velem ezeket a dolgokat. Jogom lenne tudni őket, hiszen ezeknek köszönhetően ért véget az életem... Már képletesen értve, de minden túlzás nélkül. Most úgy érzem magam, mint aki egy köztes állapotban lebeg; nem haltam meg, de nem is élek igazán. Mintha arra várnék, hogy történjen valami, ami majd eldönti, hogy végül mi is lesz a sorsom. De az esélyek nem igazán annak kedveznek, hogy majd boldogan élek, míg meg nem halok tekintve, hogy ezt a lakást leszámítva sehol sem vagyok biztonságban. Talán itt túlélem, de lassan megbolondulok a bezártságtól. Már attól is eufóriát érzek, hogy valakivel beszélhetek.
Egész jól szórakozom azon, ahogy a labda után vetődik.
- Semmi gond, tényleg - rázom meg a fejem. Hirtelen úgy érzem, hogy túlreagáltam a dolgot, ami persze csak azért van, mert egész jófejnek tűnik. Legalábbis egy neveletlen, pimasz kölyökhöz képest, akire amúgy számítottam.
- És addig itt fogsz ücsörögni? - mosolyodom el, de a következő pillanatban az arcomra fagy és csak pislogok. Parker. Létezik, hogy...? Nem. A Parker elég gyakori név, biztosan csak véletlen. Persze hiába is győzködöm magam, a gondolat már szöget ütött a fejemben és úgy sem hagy nyugodni. - Nahát, micsoda véletlen. Én is Parker vagyok. Poppy Parker.
Megvárom, míg feltápászkodik és elfogadom a felém nyújtott kezet. Ahogy az ujjaim a kezére fonódnak, mintha áram cikázna végig a karomon. Elrántom a kezem és csodálkozva nézek rá, hogy ő is érezte-e. Az ujjaim továbbra is bizseregnek és úgy bámulom őket, mintha hirtelen csápokká változtak volna vagy ilyesmi. Most vagy őrültnek néz, vagy... Vagy véletlenek nincsenek és ez egy jel volt. De az sem kizárt, hogy tényleg megőrültem.

A kialvatlanság fura dolgokat művel az ember agyával. Épp az imént tűnődtem el azon, hogy az életem akár egy rosszul megírt, sablonos fantasy regény is lehetne. Én vagyok a lány, aki a szürke hétköznapokból egyszer csak belecsöppen egy veszélyes és varázslatos világba, és akinek legalább egy sötét alak a vérére szomjazik valami olyan okból, ami úgyis csak a végén derül ki. Még a titokzatos, sármos idegen sem hiányzik, hisz' itt van Isaac,  a jótevőm. Ez akár még vicces is lehetne... De nem az. Az életem romokban, nem maradt senkim és valaki tényleg azon van, hogy megöljön és még csak azt sem tudom, hogy miért. Az egésznek ahhoz van valami köze, hogy örökbefogadtak és igazából Parker vagyok, bár nem tudom, hogy ez mégis mit jelent. Nem sok nyom van, amin elindulhatnék és Isaac amúgy sem rajong az ötletért, ráadásul valószínű, hogy abban a pillanatban, ahogy kiteszem a lábam a házból valami rám veti magát és darabokra szed. Az én sztorimból csak egy dolog hiányzik:  a boldog befejezés.
A borongós töprengésből az zökkent ki, hogy valami a bejárati ajtón koppan Először azt hiszem, hogy kopognak és mivel tudomásom szerint senki sem szokta itt meglátogatni Isaacet tekintve, hogy gyakorlatilag nem is lakik itt, egy kicsit megijedek. Aztán a koppanás megismétlődik és már sokkal inkább tűnik pattánsank. Mintha valaki labdát dobálna neki. Talána valami kisgyerek szórakozik. A számhoz emelem a kávés bögrét, mikor is újra az ajtónak pattan a labda - most már biztos, hogy az - én meg megugrom.  Próbálom kirázni, de egyre idegesítőbb lesz a dolog és végül elindulok azzal a szándékkal, hogy megkérem a kölyköt, hogy máshol játszon, ne az idegeimen... Mármint az ajtó előtt. Kinyitom az ajtót, de nincs ott semmilyen gyerek. Csak egy srác. A folyosón ücsörög és ő dobálja a labdát.
Jó rég nem beszéltem már emberrel - úgy értem Isaacen kívül - így meglehetősen zavartnak érzem magam, de azért megköszörülöm a torkom.
- Bocs, de lehetne, hogy errefelé nem dobálod? Elég idegesítő és tanulni próbálok. - Ez persze nem igaz. De még sem mondhatom, hogy vagy százszor hangosabbnak hallom a pattanásokat és az őrületbe kerget vele. Csuknám is vissza az ajtót, de egyből lelkiismeret-furdalásom lesz. Sosem szerettem undok lenni senkivel és ez most határozottan úgy jött le.
- Kizártad magad? - eresztek meg egy halvány mosolyt és az ajtó felé biccentek, ami előtt ücsörög. - Vagy csak vársz valakit?
Remélem, hogy nem sértettem meg és nem vágja hozzám a kis gumilabdát.