"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Bár lennének további kérdéseim a vadászással kapcsolatban, mégsem teszem fel őket. Annyira nem fontosak és talán majd később úgyis minden ki fog derülni. Elmosolyodom amikor azt mondja valóban létezik. Persze, hiszen látom is. Szellem nem lehet, még eggyel sem találkoztam korábban. Na jó, kitsuneval sem. Vajon a környezetemből hányan láttak már egyszerre két szörnyet? Mert oké, hogy ő egy férfi alakjában jelent meg, de valójában róka. -Szóval a pokolból? – kérdezek vissza. Ez is érdekesnek tűnik, de most inkább azt a kérdést, hogy a pokol is létezik, mellőzöm. Eddig nem is tudom miben hittem, talán a reinkarnációban, hogy a lelkünk testről testre vándorol. Valahogy ez a teória állt mindig is a legközelebb hozzám. Na meg az is igaz, hogy így könnyebb megbarátkozni azzal, hogy egyszer meghalok. Mert ha lehetne én az örök életet választanám. Persze csak akkor, ha a barátaim, a családom és persze Conrad is velem marad. Más esetben, egyedül… nem tudom mihez kezdenék. -A pokolban is ember alakban vagy jelen, vagy ott rókaként? – kíváncsiskodom tovább. Annyira nem ijeszt meg ez a pokol téma. Talán azért, mert jelenleg még körbe vesz a védő varázslat, így nem tud ártani nekem. De miért is akarna? Nem miattam jött, hanem a démon miatt, aki úgy látszik nagyon jól érzi magát és szintén nem akar engem bántani. Valójában ki is léphetnék a körből és hagyhatnám, hogy ezek ketten elintézzék egymást. Aztán az egyik elpusztul a másik, meg talán figyelmen kívül fog engem hagyni. De nem akarok vérfürdőt rendezni a házamban, akár meg is lehetne beszélni a dolgokat. Nem kell rögtön öldösni egymást. Bár a démon még nem mutatta jelét, hogy neki is ez lenne a célja. -Na és hol van az a portál? – én is át tudnék rajta lépni? Van egyáltalán visszaút onnan? Valószínűleg igen, ha ő ide tudott jönni. -Tényleg mindent tűz borít ott? – azt hallottam, hogy a pokol a legrosszabb rémálmunk megfelelője és iszonyatosan meleg van. -Hogy kell elképzelni? – talán titokban még örülök is neki, hogy eljött hozzám, még sosem volt részem hasonlóban. Valaki, aki már megjárta a poklot… el is mesélhet róla mindent. -Nem a barátom – háborodok fel. Attól, hogy a védelmembe vettem, még nem lesz a barátom. De ártatlanokat nem engedek bántani. Én ugyan nem tudom, hogy ez a démon, milyen volt még emberként, de nem lehet rosszabb, mint ő. -De nem érdemli meg a halált – teszem még hozzá gyorsan, mielőtt azt hinné, hogy meggondolnám magam. -Vagy lehet, hogy csak szépen kell kérni és akkor felelni fog – nézek közben a lényre. Talán be is mutathatnám, hogy mire gondoltam, de még nem tartok ott. Nem fogok egy idegen lénynek könyörögni, előbb- utóbb úgyis megszólal magától. A kérésemre nem felelt semmit. Pedig komolyan gondoltam, hogy taníthatna. Ő biztosan nem finomkodna velem, mint Lucy néni, más boszorkányt, meg még nem ismerek. -Szóval jó emberekből nem válhat démon? De akkor mi lesz velük a haláluk után? Menyország is létezik? – a kérdéseimet csak újabb kérdések követik és lenne is még pár. Viszont a következő percben szédülni kezdek és érzem, hogy az orrom is elkezd vérezni. Letörlöm a kezemmel. -Jajj, ne – nézek felváltva a démonra és a kitsunéra. Nem tudom melyik irányból várjam a támadást előbb. A védő varázs ugyanis pont ebben a pillanatban, megszűnt.
- Így volt. - bólintottam, ezzel utalva arra is, hogy már nem vadászom. Megtaláltam a démont, csak a lányt kellett valahogy meggyőznöm arról, engedje elpusztítani. Volt más lehetőség is, ám nagyon nem akartam magam mögött elvarratlan szálat hagyni, vagy épp káoszt okozni. Hiszen épp ezek miatt kellett végeznem a démonnal. Vétett a pokol ellen, ezt nem hagyhattam annyiban. Nem hagyhattuk. A szavaira csak összevonom a szemöldököm. Talán tud róla, hogy nem hazudhatok? Meglepne, hiszen úgy tűnt elsőre, hogy semmit sem tud a fajomról, annyira megdöbbent mindenen. Emiatt nem hibáztattam, különös lehetett először találkozni egy kitsunéval, főleg velem. - Mint láthatod, itt vagyok, valóban létezem. - Próbálok kedvesebb, barátságosabb hangszínt megütni, de még így is kissé érződött, mennyire nincs kedvem ehhez az egészhez. Magyarázkodni, kérdésekre válaszolni őszintén, húzni az időt. Csak el akartam végezni a feladatom, majd hazamenni. Nem volt nagy kérés. Csak reméltem, nem tesz fel mindenféle kérdést, amik elől nem térhetek ki, ő azonban megtette. Felsóhajtottam, majd úgy döntöttem, nem próbálok meg féligazságok mögé bújni. Ha a frász tör rá az őszinte válaszaim miatt, ám legyen, talán előbb szabadulok. - A pokolból. Ott is élek. Korábbi kérdésedre válaszolva pedig... egy portálon át jöttem. Bár a házadba tényleg csak az ajtón át. - néztem rá komolyan, érdeklődve, a reakciójára voltam kíváncsi. Nem tűnt egy félős kislánynak, de a pokol említése azért csak ijesztő egy kicsit.. nem? - Csak kérdezz. Ha mindenre válaszolok, talán meggondolod magad, és elpusztíthatom a... barátodat. - vontam fel mindkét szemöldököm, mert nem értettem, miért védelmezi annyira. Nem ismeri, ráadásul elmondtam neki, egy démonnal van dolga, valódi démonnal, amit ő idézett meg. Tényleg nem értettem az embereket. - Mert egy rohadék, aki úgy csinál, mintha kivágták volna a nyelvét. - sóhajtottam. - Amit tényleg ki fogok vágni, ha nem törli le a képéről azt a bárgyú vigyort. - mordultam fel, majd mély levegőt vettem, mielőtt még a démonnal együtt a házat is felrobbantom. Meglepődtem a kérésén, miszerint taníthatnám őt, ilyet még nem sok mindenkitől hallottam, hiszen egyáltalán nem voltam kedves. Nem lettem volna jó tanár, vagy talán épp emiatt gondolta a lány, hogy jó lennék benne? Nem köntörfalazok, nem finomkodok. Ebben volt valami. - A démonok ugyanúgy a pokolban élnek, mint én és a fajtársaim. Aki elég sok rosszat tett élete során, oda kerül, és ha szerencséje van, alkut köthet. Általában nincs velük probléma, de ez a rohadék valamiért nem örül az alkunak, ami démonná tette. - vontam vállat. - Abba inkább ne menjünk bele, mit tudna veled tenni. Semmi jót.
Kérdését inkább figyelmen kívül hagyom. Mindenesetre a megfogalmazása elég érdekesnek tűnik. Nekünk… embereknek? Ez mégis mit jelent? Én is boszorkány vagyok, de attól még ember is. Ő sem tűnik nekem különbnek. Úgyhogy nem igazán értem, mit is akart ezzel mondani. De a hangjából sugárzó megvetés alapján, nem igazán szeretheti az embereket, lehet, hogy antiszociális. Lehet, hogy ő csak saját magát szereti. - Hát jó, ha vadásztál, hát vadásztál – még mindig nem értem, hogy lehetséges ez, de ahogy látom, nem akar mélyebben belemenni. Bár ez a kifejezés is érdekesnek tűnik. Mondjuk ismerek vadászokat, vagy legalábbis tudok a létezésükről. Viszont azt is tudom, hogy ők nem tudnak varázsolni. Általában a vadászok, nem boszorkányok. Vagyis én még nem hallottam olyan vadászról, aki egyben boszorkány is. Aztán lehet, hogy tévedek és Lucy nénikém ezt már valami oknál fogva nem árulta el nekem. - Szerintem nem azért kell őszintének lenned, hogy bízzak benned – azért ahhoz egy kicsit több kell és attól még, hogy kitárulkozik nekem, nem fogok jobban bízni benne. Majd, hogy ha valóban okot is ad rá, akkor talán lesz bizalmam felé. A következő mondataival bár sok mindent megmagyaráz, de annál több kérdést is felvet. - Azok valóban léteznek is? – hitetlenkedek. Én csupán egy régi mesekönyvben olvastam a kitsunékról. Ha jól emlékszem rókákról szólt, kedves rókáról, amik képesek voltak emberré alakulni. - Esetleg mégis megpróbálhatnád elmagyarázni – szeretném tudni, hogy mi is ő valójában. - Honnan jöttél? Hol élsz? Még sosem találkoztam veled hasonlóval – ha New Orleansban él, hogy lehet, hogy még senki se látta átalakulni? Ennyire meg tud bújni valahol? De mégis hol? - Mindent tudni akarok a fajtádról – az utolsó szót azonnal megbánom. Remélem nem veszi rossz néven, de hiszen ő mégiscsak egy állat. Vagy nem az? Jó lenne, ha magyarázatot adna rá. Azt hiszem kezdek kicsit megenyhülni az irányába. - Nem akarom, hogy elpusztítsd – jelentem ki határozottan. - De ha mindenképp ez a vágyad, legalább elmondhatnád, miért nem tudok vele beszélni? – a filmekben általában a démonok beszélnek is, de ez meg se szólal. Igaz kicsit ijesztő, de nem hiszem, hogy bántani fog. Egy kicsit még közelebb merészkedek hozzá. - Igazán köszönöm a jó tanácsot! – húzom el a szám. Bár nem kértem, de ő úgy gondolta mégis kioktat. - De ha már tanácsokkal akarsz ellátni, esetleg taníthatnál is - azt ugyan nem tudom, hogy mit. Tényleg, vajon egy rókától mit tanulhat egy ember? Igazából semmi ötletem sincs rá, de azért elég menő lenne tőle tanulni. A kis boszorkány elnevezésre mosolyra húzom a szám. Úgy tűnik mégis képes a kedvességre is. Ez a megszólítás, már nagyon is tetszik. - Mondjuk kezdhetnénk ott, hogy mesélsz a démonokról. Miért tartod őt az ellenségednek? Mit tudna ellenem tenni? Meg, hogy egyáltalán mi is az a démon? – zúdítom rá a kérdéseim. Ugyan látom, hogy néz ki egy démon, mert itt van egy pont előttem, de ezen kívül semmit sem tudok róluk.
- Nektek, embereknek mindent ilyen sokszor kell elmondani? - morogtam továbbra is, de mivel fontos volt, hogy elkapjam a démont... meg kellett próbálnom kedvesebbnek lenni a lánnyal. Nem mintha bármiben is megakadályozhatott volna, ám jobb volt békésen intézni a dolgokat. Megpróbálni legalábbis meg lehetett. - Ahogy említettem, a démonodra vadásztam. Tehát követtem őt. - Azt nem kellett tudnia, milyen módon, s nem azért, mert titkolózni akartam, csak egyszerűen nem tartozott rá. A boszorkánnyal való beszélgetés valahogy nem győzött meg arról, miért is kellene rajongani az emberekért, mi az, ami Satorut vonzotta hozzájuk, vagy épp a felszínre. Engem hidegen hagyott minden, ami idefönt zajlott, számomra minden furcsa volt. Nem mintha a pokolban nem volt semmi furcsa, hiszen ott is számtalan dolog történt,amiért nem rajongtam, ám maga a légkör legalább otthonos volt. A felszínen idegennek éreztem magam. - Oké, rendben. - sóhajtottam megadóan. - Ahhoz, hogy bízz bennem, őszintének kell lennem, nem igaz? - Költői kérdés volt, s ha akarta, ha nem, letelepedtem egy fotelbe, ami kissé távolabb helyezkedett el. A személyes terét nem akartam megsérteni, én magam pedig nem kívántam a közvetlen közelében tartózkodni. - Kitsune vagyok. Használok mágiát, igen, és képes vagyok rókává alakulni. Nem, nem vagyok se szellem, se démon, ezt... nehéz lenne elmagyarázni. Az elnevezéseket nem kell szó szerint értelmezni. - magyaráztam röviden, tömören, ugyanakkor kész voltam bővebben kifejteni, ha rákérdezett. Ha csak így szabadíthattam meg a világot a démontól, ám legyen! A kérésére csak vállat vontam, majd bólintottam egyet. Ha ezt akarta... További szavaira viszont felvontam a szemöldököm, talán úgy nézhettem rá, mint aki elvesztette a józan eszét. Lehet, hogy így is volt. - Ez jogos. Nem is fontos az indítékod. Az enyém viszont annál fontosabb. A démonnak pusztulnia kell. Remélem nem nőtt túlságosan a szívedhez. - jegyeztem meg gúnyosan, korábbi mondandójára utalva. Még hogy nem tűnik aljasnak! - Egy jó tanács. Amit egy grimoárban olvasol, az általában működik. És tapasztalatom szerint, ha egy boszorkány túl kíváncsi, vagy nagyon akar valamit, a varázslatai sikeresek. Ezt tartsd észben! - Ezúttal teljesen komoly a hangom, mentes minden gúnytól, ellenszenvtől. Ha tanulnia kell még, jobb embertől nem is kaphatna tanácsot. - Akkor mit akarsz tudni, kis boszorkány? Mi az, amivel meggyőzhetnélek? - kérdeztem, de nagyon reméltem, nem kell mindent az elejétől elmesélnem. Bár az is igaz, hogy minél tovább vártunk, a démon annál inkább elbízta magát, amivel még könnyebb préda vált belőle. Ez nem volt rossz taktika. Láttam, ahogyan szemügyre vesz, rögtön leesett, miért. Nyilván furcsának találta a kinézetemet, ami nem illetta nevemhez. Nem reagáltam, csak kíváncsian néztem vissza rá. Ebben semmi érdekes nem volt, ám nem akartam tovább jártatni a számat.
Az előbb elhangzottakra a szemeimet forgatom. Most komolyan ennyire hülyének néz? - Azt valahogy gondoltam, hogy nem ide hopponáltál. Én arra lennék kíváncsi, hogy miből gondoltad, hogy pont hozzám kell betoppannod, méghozzá hívatlanul? - teszem fel az újabb kérdést. Majd rögtön a következővel folytatom. - Netalán te is mágia használó vagy? Vagy mégis honnan tudtad, hogy az én házamban kell keresned ezt a démont - már egyáltalán nem félek, se tőle, se a démontól. Sokkal inkább dühös vagyok, a váratlan vendég látogatásától. Általában ugyan nem szoktam így viselkedni idegenekkel, kedvesnek és bájosnak ismernek. De nem is szoktak betörni hozzám. - Egyébként nem fejeznéd be ezt a kölyközést? Egyrészt nem vagyok már gyerek, másrészt már akkoriban sem szerettem ha így szólítottak. Szóval ha megtennéd, hogy befejezed annak nagyon örülnék - elképzelhető, hogy csupán emiatt az egy szócska miatt olyan ellenszenves számomra. De az biztos, hogy rettentően fel tud ezzel húzni. - Nekem egyáltalán nem tűnik aljasnak - kelek a démon védelmére, bár magam sem tudom miért. Talán csak ezzel is cukkolni akarom. - Ha már annyira érdekel, elárulhatom, bár nem hiszem, hogy túl sok közöd lenne hozzá - komolyan nem is értem mi ütött belém. Az előbbi rémületemnek már nyoma sincs, sőt annál inkább felbátorodtam. Pedig ha jobban belegondolok, még baj is lehet ebből. Lehet, hogy megpróbálhatnám magam visszafogni. - A nagynéném grimoárjában találtam rá erre a varázslatra. De, hogy megnyugtassalak, nem gondoltam volna, hogy sikerülni is fog - bár a szavaim még mindig ellenségeskedést sugall, de már egy sokkal higgadtabb hangnemet próbálok megütni. - Ha az érdekel, hogy miért, egyszerű a válasz… kíváncsiságból - mosolygok rá. Nem tudom mire számított, mit fogok mondani, de elég egyszerű a magyarázat. - Elsőre valóban megrémültem, de ahogy láthatod, már egyáltalán nem félek. Szóval nem, nem elég. Szeretném a részleteket is hallani, ha már itt vagy - keresztbe teszem a kezem és várom, hogy bővebben is kifejtse. - Szóval Japán, érdekes - ha ránézek egy átlagos amerikai férfit látok magam előtt. Nem pedig egy tipikus japánt. De igaza van, most nem ez a legfontosabb.
Már-már úgy tűnt, tőlem jobban megijedt, mint magától a démontól, aki a pentagram közepén vigyorgott, és nem szólt egy árva szót sem. Bizonyára biztonságban érezte magát, hiszen tudta, nem az a célom, hogy felforgassam a lány házát, vagy veszélyeztessem az életét. Tényleg nem volt célom mindez, ugyanakkor végső esetben, ha döntenem kellett, hogy a szöszi, vagy az összes többi lény idefent, illetve a Pokolban... Nem akartam meghozni egy ilyen döntést. Mindenképp ré kellett bírnom, hogy jól cselekdjen, okosan döntsön. - Ez most tényleg fontos? - kérdeztem türelmetlenül, majd a bejárat irányába intettem egyik kezemmel. - Az ajtón át jöttem. S mint mondtam, a démon miatt. - Nem igazán kívántam belemenni a részletekbe, ki vagyok én, jobban mondva melyik fajt képviselem, csak ha tényleg elkerülhetetlen volt. Csak végezni akartam a démonnal, s eltűnni, minél hamarabb. - Hidd el, nekem sem, kölyök. - pillantottam rá még mindig türelmetlenül. - Ámbár nincs mit tenni, megidéztél egy démont, pechedre pont a legaljasabb fajtából egyet. Amúgy miért is...? - Kíváncsi voltam, mi vesz rá egy hozzá hasonló boszorkányt démonidézésre. Ha már húzta az időt, legalább néhány kérdésemre válaszolhatott volna, helyette ő tett fel egy rahedlit, ami igencsak bosszantott. Valószínűleg az arcomra volt írva minden, amit éreztem, a megvetés, a nyugtalanság. - Épp annyira valódi, amennyire te vagy én. A részletekbe nem mennék bele, ha már tőlem ennyire megrémültél. Tényleg érdekel, miért üldözök egy démont? Nem elég indok neked a fajtája? - Azt gondolná az ember, egy boszorkány, aki jó esetben halandó, jobban frászt kap egy pokolbéli lénytől, s nem kérdez ilyen sületlenségeket. Úgy tűnik, hatalmasat tévedtem. Az emberek furák. - Most komolyan? - méltatlankodtam egy sóhaj kíséretében. - Japán, de tényleg ez a legnagyobb bajod? - mutattam a démon irányába kidüllesztett szemekkel. A kislány kikészített. Ennyit a jó modorról.
Nézem a lényt és valamiféle válaszra várnék tőle. De semmi reakció az irányából. Nem értem, hogy miért nem történik semmi, a filmekben ilyenkor a démonok is tudnak beszélni. Ő viszont vagy nem akar hozzám szólni, vagy nem tud. Így már nem is tűnik olyan ijesztőnek, bár barátságosnak sem. A következő pillanat annál jobban megrémisztett. Hirtelen egy férfi sétált be a nappalimba, kérdezés nélkül. Aki ahogy odaért hozzánk, már utasítgatott is. - Ne haragudj, de nem ismerlek és ez itt az én nappalim, mégis, hogy kerülsz ide? - eszem ágában se volt felkelni a körből. Ez a lény nem úgy tűnik mintha ártani tudna nekem. Bár a megjelenése elég ijesztő, de még mindig jobb itt, mint a férfi mellett. Ráadásul az a hangnem sem tetszik amit velem szemben megütött. - Nekem ez a helyzet egyáltalán nem tetszik - vetem még oda neki, mielőtt ő is szólásra nyitja a száját. Nem tudom, hogy mi történik körülöttem, de a démont legalább én idéztem meg, ő meg csak úgy idetévedt. - Ez… ez egy valódi démon? - persze tudtam a választ, de alig tudtam felfogni. Sose voltam erős boszorkány, soha nem tudtam erős mágiát használni. Nem értem ez most, hogy történhetett meg. Tekintetem a démon és a férfi között cikázik. - Mégis miért vadászol rá? Mit ártott neked? - de közben az is átfut az agyamon, hogy valóban veszélyben lehetek. De nem mozdulok, nem vagyok bolond, de nem bízok meg benne, lehet, hogy ő akar valójában nekem ártani. - Akira, hát ez meg milyen név? Még sosem hallottam - bemutatkozás helyett, inkább egy újabb kérdést teszek fel. A szája szélén meghúzódó, erőltetett mosoly sem segít, hogy bízni tudjak benne.
A sötétség körbeölelt, amíg várakoztam, ámbár nem kellett sokáig odakint ácsorognom. Ahogy meghallottam a varázsigét, az idegen boszorkány kérdését, rögtön cselekedtem. Mágiával belöktem az ajtót, így az a helyén maradt, így viszont szabad utat engedett nekem. Belépve a házba az egyik szobába lépve - a bútorokból ítélve a nappali lehetett - megpillantottam a szőke lányt, aki az ostoba boszorkány lehetett, vele szemben pedig a démont, akit egy ideje már kutattam. Közelebb sétáltam hozzájuk, az sem érdekelt, ha a lány szívbajt kap tőlem, meg is érdemelte a butasága után. Megidézni egy démont, most komolyan... - Tűnj a közeléből, kölyök! - dörmögtem. Nem tudhattam hány éves, de az én korom miatt egész biztos helytálló volt a kifejezés. Megálltam a démonnal szemben, közben minél gyorsabban próbáltam kitalálni, mit tegyek. Amíg a pentagram és a védő varázslat nem szűnt meg, addig nem jöhetett ki, így volt némi időnk. Legalább annyi esze volt a lánynak, hogy megóvja magát, ha már ekkora baromságot művelt. Sosem kedveltem a kísérletező hajlamú banyákat. Egy részem abban reménykedett, a szöszi pontosan tudta, mit művel, ellenkező esetben el kellett beszélgetnem vele, ez mennyire nem jó buli, hogy emberi kifejezésekkel éljek. - Bocs, hogy így rád törtem, de történetesen azt a démont idézted meg, akire vadásztam. - Ennél többet nem is akartam mondani, viszont láttam magam előtt Asami rosszalló tekintetét. Sőt, szinte a hangját is hallottam a fejemben, ahogy finoman megszid. - Akira vagyok. Te pedig...? - Rendben, volt még mit csiszolni a modoromon, de legalább próbálkoztam. Már ez csodaszámba ment nálam, mondjuk ezt a lány nem tudhatta. Igyekeztem egy barátságos mosolyt varázsolni az arcomra, igaz, az arcizmaim nem nagyon akartak engedelmeskedni. Nekem sosem ment az idegenekkel való barátkozás, kedvesség, főleg nem az emberekkel, még akkor sem, ha azok varázserővel bírtak.
Mivel Conrad elutazott és nekem túl sok szabadidőm lett, elkezdtem átrendezni a házat. Bár ha jobban belegondolok az esküvő előkészületeivel is leköthetném magam. Ma viszont nem akartam vele foglalkozni. A pakolást a padláson kezdtem, hogy helyet csináljak azoknak amiket még fel szeretnék pakolni később. Ahogy pakolok egyszer csak kezembe akad egy olyan grimoár amit még sosem láttam. Biztos még Lucy nénikém hozta valamikor, hogy átnézzem. Belelapozok, de olyan varázsigék találhatóak benne, amiről még csak nem is hallottam. Elég bonyolultnak tűnnek és talán veszélyesek is. Lerakom a lépcső mellé, hogy amikor végzek levigyem magammal és kicsit tüzetesebben is átnézzem. Már sötétedik mire végzek odafent. Ismét a kezembe veszem a könyvet és elindulok lefelé. A nappaliba érve lerogyok a kanapéra. Újra fellapozom a könyvet, hátha találok benne valami érdekeset is. A közepe tájékán rá is bukkanok. A lap tetején az alábbi olvasható: Démonidéző varázslat (különösen veszélyes). Ha valóban veszélyes lenne Lucy nénikém biztos nem adta volna nekem ezt a könyvet. Elolvasom mire van szükség a mágia végrehajtásához. Nem tűnik nehéznek, de volt már példa rá, hogy egy pofonegyszerű varázslat se akart összejönni. Először is helyet kell csinálnom a szoba közepén. Eltolom a kis asztalt és felcsavarom a szőnyeget. Miután ezzel kész leszek egy védő varázslattal kezdek. Bár kétlem, hogy sikerülne megidéznem egy igazi démont, de fő a biztonság. Bár szeretem a veszélyes helyzeteket, izgalommal töltenek fel, de azért annyira nem, hogy bajom essen. Miután már biztonságban vagyok, következik a pentagram varázslat. - Incendia! - kiáltok fel. Nézem, ahogy körülöttem fellebbennek a lángok pentagram alakban. Magamhoz veszem a könyvet és mormogni kezdem a varázsigét. A harmadik próbálkozásnál megrebbenek a lángok és hirtelen fázni kezdek. Eltelik két perc mire egy alak jelenik meg előttem. Csak nézek rá, hirtelen a szavakat sem találom. Igazán félelmetesnek tűnik, ahogy ott magasodik felettem. - Ki vagy te? - kérdezem mire végre szóhoz jutok.
Néhány embernek nem szabadott volna démonná válnia. Nehéz volt megítélni, ki érdemli meg az örökös kínzást, ki az, aki feljebb léphet a ranglétrán, ezáltal a pokolhoz kötve, a birodalmat szolgálva. Hiszen minden egyes ottani lénynek ez volna a feladata. Mégis rengeteg démon akadt az évek alatt, akivel nekünk kellett végeznünk a fajtársaimmal. Nem bántam, mert egyikünknek sem volt szüksége bajkeverőkre, akik az otthonunkat, ezáltal pedig az alvilági fajokat is veszélyeztették. A legújabb áldozatom egy hasonló démon volt, akinek nagy meggyőzőereje volt, majd a sok évtizedet, a képességeit, az új tudását mind-mind a Pokol elpusztítására használta. Illetve akarta használni, hiszen ezt nem hagyhattuk. Máskor nem merészkedtem volna a felszínre, előbb küldtem volna Satorut, intézze csak ő a dolgot, ha már olyan megszállott az emberekkel kapcsolatban. Ebben az esetben viszont önként jelentkeztem, ráadásul egyedül kívántam megtenni az utat. El kellett szakadnom Asami közeléből, a többiek éles meglátásaira, beszólásaira a hangulatomról pedig nem voltam kíváncsi. Hamar ráleltem a démonra, pusztán egy nyomkövető varázslatra volt szükség, bár a pontos helyet valamiért nem tudtam belőni. Olyan volt, mintha a démon egyszerre ragadt volna a két világ között. A megérzéseim, illetve a mágiám viszont nem csalt, New Orleans városát róva hamar megéreztem a lény jelenlétét. A gond csak az volt, hogy a lakónegyed környékén éreztem, ami aggodalomra adott okot. Ha egy halandóról volt szó, úgy könnyedén rejtve maradhattam, ám ez a város csak úgy hemzsegett a természetfeletti lényektől. Idegesen haladtam el színesre mázolt házak, fehér kerítések, vagy épp kertben őrt álló kutyák mellett, amik morogva adták a tudtomra, ők bizony érzékelnek, még ha nem is látnak. Némelyiknek visszamorogtam, míg a kisebb állatok láttán mosoly költözött az arcomra. Az egyik ház előtt viszont lehorgonyoztam, csöndben várva, a démoni energia csak úgy áradt a falakból. Figyelmesen vizslattam a bejárati ajtót, miközben füleltem, hátha meghallok valami lényegeset odabentről.
"Azt hittem, a legszörnyűbb dolog a világon, ha elveszítjük szeretteinket, de tévedtem. Az a legszörnyűbb dolog a világon, amikor az ember rájön arra, hogy saját magát vesztette el."
Kezdőlap
