"Azt hittem, a legszörnyűbb dolog a világon, ha elveszítjük szeretteinket, de tévedtem. Az a legszörnyűbb dolog a világon, amikor az ember rájön arra, hogy saját magát vesztette el."
Nem a cél szentesíti az eszközt, hanem az eszköz szentesíti a célt.
Tudom, hogy tudja, de látom, hogy inkább más irányba terelné a helyzetet. Már ha tehetné. De amíg itt vagyok, addig a normálisabb módszerekhez nyúlunk. Ha pedig a Salvatore fivérek nem együttműködőek, könnyen válhatunk mi is agresszívvá. A cél szentesíti az eszközt. Legalábbis az emberek ezt mondják. Némi nyugalmat érzek, ahogy elfogadja a kéznyújtásom a férfi. Remélem, hogy a béke jeleként fogja ezt fel és nem valami csapdaként. Tényleg beszélni akarunk vele, nem pedig megölni vagy rágyújtani a házat. De tartok attól, hogy hallotta, amit Akirával beszéltünk. Ám nem ronthatjuk el, tudnunk kell, ki foglalta el a trónt. A legjobb információforrásunk pedig ez a férfi és a fivére. Damon kérdésére egy halvány mosoly fut át az arcomon. - Eddig még igazán semmit. Semmi olyat, amivel segítené a pokol működését – Hozzá akarom tenni, hogy csak velük volt elfoglalva, Elenával, a szirénjeivel és azzal, hogy nekik keresztbe tegyen, de szerintem ő maga is tisztában van vele. Másrészt nincs is időm tovább beszélni, mert Akira is szót emel. A szemem sarkából nézek el felé, majd vissza a vámpírra. Az ital kínálatára elgondolkodok és eszembe jut Satoru, aki odáig lenne egy ilyen emberi mámorért. Végül én magam elfogadom az italt. - Egy pohárral. Ne sokat – Szögezem le egyből. A másik kérdésre újfent a róka társam reagál, így egyelőre nem szólok többet, hanem, ha Damon nem túl távolságtartó, mellé telepedek le. Amennyiben megkapom a poharat, megfogom és az orromhoz emelve szagolok bele az alkoholba,majd aprót kortyolok belőle, mintegy megízlelve azt. Furcsa. Nekem mindenképp. – Kezdd talán a legelején. Milyennek ismerted meg annak idején? – Nem árt tudni, milyen volt régen az a nő és mennyiben más most.
Jó érzéssel töltött el, hogy velem van Asami. Nem csak amiatt, mert visszafogott engem, a jó irányba terelt, hanem mert mellettem volt, s ez... Megráztam a fejemet, hogy kiűzzem ezeket a gondolatokat a fejemből, a feladatra akartam koncentrálni. - Miattam igazán ne aggódj, Asami. Tudom, miért jöttünk. - sóhajtottam, s nagyjából olyan arcot vághattam, mint akinek elvették a játékát. Asami a kezébe vette az irányítást, bekopogott az ajtón, majd vártunk néhány másodpercet, hogy ajtót nyissanak nekünk. A fickó kinézete nekem nem mondott sokat, lehetett Stefan vagy Damon is, a neve nem is kifejezetten érdekelt. Nem róla akartam faggatózni, hanem a királynőről. A társam szinte kijavította a szavaimat, amiknek ugyanúgy volt értelmük, ahogyan én mondtam őket. Nem voltam benne biztos, mennyire jó ötlet elmondani neki rögtön, kik vagyunk mi, bár az őszinteség őszinteséget vált ki. Mégis csak tudja ez a nő, hogy mit művel... A kézfogással viszont kicsit meglepett, úgy is pillantottam rá oldalasan, mintha kinőtt volna még egy feje, vagy valami ilyesmi. A férfi viszont belement, kezet nyújtott neki, míg én ott álltam Asami mellett egymásba font karokkal. Sosem értettem ezeket az emberi szokásokat, annyira... idegen volt nekem. Csupán biccentettem egyet felé, bemutatkoznom így már nem kellett, amiért hálás voltam a társamnak. A férfi korábbi kérdéseire nem feleltem, mert úgy gondoltam, amíg nem mutat érdeklődést, addig fölösleges beavatni őt a dolgokba, ám ő beinvitált minket az otthonába, ami miatt úgy tűnt, hajlandó segíteni. Vagy mert odabentről is hallotta, mikről tárgyaltam Asamival. A reakciója egyszerre volt természetes és meglepő. Ezek szerint nem volt alaptalan a félelmem a királynő miatt? - Nos, valóban sokan kinézik. Mi csak biztosak akarunk lenni abban, hogy megérdemli a trónt. - vontam vállat, egy igencsak szolid mosoly kíséretében. Talán sokat jelentett mindaz, hogy miféle szavakkal illette Katherine-t, az nem lehet véletlen, ugye? Elgondolkodtató volt. A felkínált italra csak a fejemet ingattam, nem kívántam eltompítani az elmémet, vagy az érzékszerveimet, én nem voltam az az alkoholkedvelő típus. Az állati ösztöneim egyenesen tiltakoztak a bódító folyadék ellen. - Mindenre. Milyen Katherine Pierce valójában. Te pedig régóta ismered, így hozzád fordultunk. - Méregettem őt oldalra billentett fejjel. - Cserébe mi is válaszolunk néhány kérdésedre a Birodalomról, amennyiben vannak kérdéseid. - Nem hittem, miszerint nem kíváncsi a Pokolra, mindenki kíváncsi volt rá, főleg az olyanok, akiknek közük volt a királynőhöz. Valamit valamiért.
Az ajtót kinyitva egy igazán furcsa párost találtam a bejárat előtt. Egy pillanatra arra gondoltam, hogy helyből rájuk csukom az ajtót, azt hazudva, hogy rossz helyen járnak, bármit is akartam volna. Ebben az egészben csak az akadályozott meg, hogy a beszélgetésük tárgyát képezte részben az is, ha nem volnék közreműködő a pasas hajlamos volna felgyújtani a házat, és ez nem tetszett. Nem volt a máglya a kedvencem. Ezért hát gondoltam kedves és aranyos leszek, és jó házigazdaként fogadom majd őket. Na nem mintha sok kedvem lett volna ezek után beengedni a két jómadarat… De arra gondoltam, jobban járok, ha most beengedem őket, semmint majd megjelenjenek itt újra és a végén megtámadjanak valakit… Várjunk csak: ezek Katherine-t emlegették! Nem túl megdöbbentő módon egészen bizalmatlanul. - A Pokolból? - a szemem összeszűkült, és kissé meglepetten pillantottam a férfira, majd amikor a csinosabb idegen kiegészítette a mondandójukat, őszinte meglepetés ült ki az arcomra, a szemöldökeim feljebb szaladtak. - Őrzők? - egyelőre próbáltam összerakni a képet, de jelenleg ez az egész elég zavaros volt. Sok mindent tudtam a Pokolról, többet, mint szerettem volna tudni, de hogy kapuőrök is legyenek odalenn, ez új volt. Végül az Asamiként bemutatkozó nő felém nyújtotta a kezét, én pedig egy rövid percig latolgattam az esélyeimet: egyedül voltam itthon, aminek meg volt az az előnye, ha kamu ez az egész, és Katherine küldte őket, legalább Stefan és a többiek megússzák, és ugyanez volt a hátránya is, kurvára egyedül voltam. Végül kinyújtottam a kezemet és megráztam a felém nyújtott jobbot. - Damon Salvatore - mutatkoztam be én is, hogy aztán félre álljak az útból és beljebb engedjem a két… mik is ők? Egyelőre nem tudtam, minek nevezhetném őket, mert nem tudtam biztosan eldönteni, hogy valóban csak beszélgetni akartak-e. De egy próbát megért. Valamiért azt a benyomást keltette a nő, hogy nincsenek megelégedve azzal a ribanccal. - Mit csinált az az átkozott ribanc, hogy már a Pokolból is kinézik? - kérdeztem míg bevezettem a furcsa párost a nappaliba, és töltöttem magamnak egy whiskyt, majd feléjük fordultam, és érdeklődő tekintettel meglengettem az üveget, mintegy azt tudakolva kérnek-e a csevegésünkhöz valami italt. Nem voltam jó a vendégesdiben, na… - Mire vagytok kíváncsiak? - ha kértek innivalót, akkor kitöltöttem és leültem az egyik bőrfotelba, ahol belekortyoltam a saját bourbonömbe.
i want you by my side
so that i never feel alone again
they've always been so kind but now
they've brought you away from here
i hope they didn't get your mind,
your heart is too strong anyway
we need to fetch back the time
they have stolen from us
Az álarc mögött :
szuszu
Hétf. Nov. 30, 2020 11:45 pm
To: Akira & Damon
Nem a cél szentesíti az eszközt, hanem az eszköz szentesíti a célt.
A királynőben nem bízhatunk, amíg nem tudjuk, miféle nőről van szó és pont elég ideje van már a pokol élén, hogy tudjuk, előbb játszadozik, minthogy tegye a dolgát. Betudhatnánk ezt annak is, hogy most kóstolt bele az uralkodásba és egyelőre nem tudja, miként lenne végeznie ezt a feladatot, de koránt sem így van. Tudnunk kell, miféle hátsószándékai lehetnek, bár mindketten abban reménykedünk, szó sincs ilyesmiről. - Csak próbáld meg. – Kérés, nem parancs, de eléggé reményteljes pillantást vetek rá, hátha akkor megérti, a nyers erő nem feltétlen kell. Legalábbis nem azzal kell kezdenünk. - Akira. Koncentrálj arra, amiért jöttünk és ne arra, miféle szórakozással ütnéd el az időt. Kínozni máshol, mást is tudsz, de a Salvatore fivérekkel most van lehetőségünk beszélni. Feltéve, ha tényleg itthon vannak – Vagy legalább egyikük. Nem volt rá garancia, hogy itt találjuk őket, csak remélhettük. Kopogok, mert ez az egyetlen és legjobb módja annak, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet és meglepetésünkre (vagy sem), az ajtó ki is nyílik végül. A férfi láttán talán én is legalább annyira meglepődök, mint ő. Nem ilyennek képzeltem. Már ha ő az egyik Salvatore. Szerencsére Akira ki is mondja helyettem a gondolataimat, így a szemem sarkából vetek rá egy pillantást, majd vissza a vámpírra. - Helyesbítve a pokol őrzői vagyunk és tudnunk kell, ki került a pokol élére. Azt reméltük, hogy segítségünkre leszel – Közelebb lépek, amennyiben Akira nem állít meg és még kezet is nyújtok. – Asami volnék. Ő Akira. – A legcélravezetőbb az, ha először barátságosan fordulunk a férfihoz. Ha ez nem válik be, jöhet Akira és az ő B terve, miszerint felégetjük a házat vagy megkínozzuk. Bár véleményem szerint egyik sem lett volna célravezető.
Nagyon szerettem volna pontot tenni ennek az ügynek a végére, s a legboldogabb akkor lettem volna, ha kiderül a királynőről, tiszta. Nincs hátsó szándéka, a pokol számára az első, még saját magánál is előbbre helyezi. Egy kicsit kételkedtem ebben, sőt... nem kicsit, nem véletlenül álltam elő a Salvatore testvéres tervvel. Szükségünk volt valakire, aki ismeri a nőt már régóta, mást pedig nem igazán tudtunk volna előkeríteni, hacsak nem a föld alól. Sosem feledkeztem meg a képességeinkről, ám olykor szerettem úgy tenni, mert úgy több volt a kihívás, vagy jobban mondva úgy volt kihívás. Bárkiből kiszedhettünk bármit, néha már unalmassá vált, de az igazán húzós helyzetekben kifejezetten hasznos volt eme plusz tehetség. - Barátságos? Én? - néztem rá oldalról összevont szemöldökkel. Aztán szolidan rámosolyogtam. Tudtam én rendes is lenni, ha úgy kívánta meg a helyzet, ez pedig talán épp egy ilyen szituáció volt, így a kérdések után csak bólintottam egyet. - Nem kínozhatjuk meg helyette? - tettem fel egy újabb kérdést. Na nem mintha azért jöttem volna a felszínre, hogy megkínozzunk valakit, de a köztünk lévő feszültséget, a pattogó szikrákat jobb lett volna valamiképp levezetni, kiadni magunkból a felgyülemlett vágyakat. Odabentről lépteket hallottam, így elhallgatva pillantottam az ajtó irányába, amin néhány másodperccel előtte Asami bekopogott. Egy sötét hajú, kék szemű férfi nyitott nekünk ajtót, de arról fogalmam sem volt, ő melyikük lehet, nem kérdezősködtem utána, minél kevesebb ember tudott a látogatásunkról, annál jobb volt. - Amennyiben te vagy az egyik Salvatore, úgy igen, úgy hiszem segíthetsz nekünk. - kezdtem, nem igazán gondoltam át előre, mit fogok mondani. Asamira sandítottam, majd végül az őszinteség mellett döntöttem. - A pokolból jöttünk és... Katherine Pierce-ről lenne néhány kérdésünk. Ha nem bánod, persze. - rándult meg a szám széle, amit mosolynak szántam, de talán másképp jött le az ismeretlen férfinek. Jobb volt úgy kezdeni, mintha lenne a férfinek választása, akkor valószínűbb, hogy megoszt velünk néhány dolgot. Ha pedig nem... még mindig ott volt a képességek vagy az erőszak bevetése,mint B terv.
A mai egy nyugodt napnak ígérkezett. Végre úgy tűnt elsimultak a dolgaink, és nem maradt más hátra, minthogy kitaláljuk, hogy pusztítsuk el végleg az a ribancot, aki még a Pokolból is minket cseszegetett. Őszintén élveztem ezt a helyzetet. A ház ma csendes volt, Elena elment Caroline-nal valahová, vásárolgatni, ezt pedig szívesen átpasszoltam a sógornőmnek, mert rühelltem az ilyen túrákat. Az öcsém valami ügyeket intézett az iskola kapcsán a szöszi megbízásából, a két unokahúgom pedig tudja az ég merre kószált. Igaz, nem is nekem tartoztak elszámolással ezzel kapcsolatosan. Annyi biztos volt, hogy nem riasztott senki, hogy valami bajuk esett, ez pedig számomra elég is volt. Kényelembe helyezkedtem a kanapén, feldobtam a lábamat és rendkívül kispolgári módon egy újságot olvasgatva kortyolgattam a bourbonömet. Mielőtt még valaki megkövetne, elmúlt dél, szóval időszerű volt az ital. Éppen hátrahajtottam a fejemet a karfára, és lehunytam a szememet, amikor ismeretlen hangok kúsztak felém a bejárati ajtótól, hogy aztán – a hangjukból ítélve egy nő és egy férfi – bekopogtassanak. Egy perc tört részéig csak figyeltem, de nem kívántak távozni, és amikor felmerült a ház felgyújtásának lehetősége morcosan, de feltápászkodtam a kanapéról, és ledobtam a helyemre az újságomat. Tettem egy lépést a bejárat felé, ám lendületből vissza is fordultam, lehajtottam a megmaradt whiskyt, hogy aztán magamhoz vételezzek a legközelebbi rejtekhelyről egy karót. Sose lehet tudni, ugye… A bejárati ajtó felé közeledve beletúrtam a hajamba, majd kitártam az ajtót. Hát mit ne mondjak, a hangok alapján nem olyasmire számítottam, mint amit megláttam. Még ha a meglepettségem nem is ült ki az arcomra, a zavarom és némi értetlenség tükröződött rajtam, és a ráncba szaladt szemöldökeimen. – Segíthetek? – kérdeztem végig mérve a – reményeim szerint – nem-vendégeimet, ám volt egy olyan baljós megérzésem, hogy nem állt szándékukban távozóra fogni. Pedig semmi kedvem nem volt ismeretlenekkel foglalkozni.
i want you by my side
so that i never feel alone again
they've always been so kind but now
they've brought you away from here
i hope they didn't get your mind,
your heart is too strong anyway
we need to fetch back the time
they have stolen from us
Az álarc mögött :
szuszu
Hétf. Szept. 14, 2020 8:22 pm
To: Akira & Damon
Nem a cél szentesíti az eszközt, hanem az eszköz szentesíti a célt.
Az emberi világ továbbra is furcsa volt a számomra, főleg az, hogy évről-évre, évszázadról-évszázadra, évezredről-évezredre mennyit változott. Sosem gondoltam volna, hogy a barlanglakó, visszamaradott népség manapság modernebb környezetben élni majd mindennapjait. Ám bármennyire is kecsegtető az, ahogyan élnek, nem szeretek feljönni ide. Nem az én világom és az, hogy az erőm fogytán van, ha sokáig tartózkodom itt, sosem volt az ínyemre. Ellenben Satoruval, aki a határait feszegetve folyton-folyvást eljutott a felszínre. Néha leültem volna vele megbeszélni az okait és felhívni arra a figyelmét, hogy egyszer odaveszik. Olyan, mintha a Föld egyszerűen nem tűrne meg minket, pokolbéli teremtményeket. Ám néha, mikor fontos feladatot tűzünk ki magunk elé, olyan lépéseket kell tennünk, amiket nem feltétlen akarunk. Ezért is vagyok most itt Akirával, útban a Salvatore ház felé. Érzékelem, hogy a mellettem levő férfi olykor rám néz, de én pont emiatt nem fordítom felé a tekintetemet. Jobb így. Akárhányszor ránézek, szinte máris izzik a levegő közöttünk és most erre nincs szükségünk. Koncentrálnunk kell arra, amiért idejöttünk. Megállok vele együtt, miközben mégis ránézek. A játékos éle a hangjának furcsa és meglepő, ritkán látom ilyennek. - Próbálj meg barátságos lenni. Ha nem segítőkész, majd jöhetnek a lángok – Elmosolyodok, majd összecsapom két tenyerem magam előtt. – Vagy van egy jobb ötletem. A képességünk, Akira! Nem feltétlen kell erőszakoskodnunk máris – A tekintetébe fúrom a magamét, mielőtt leengedném magam mellé a karjaimat. - Ha segíteni nem is szándékozik, elérjük, hogy elmondjon mindent, amit tudni óhajtunk. Ezért jöttünk és e nélkül el sem megyünk – Amennyiben nem kopog, megteszem helyette én. Nem számítok én sem nagy együttműködésre, de ha kell, mindent bevetünk, hogy eldalolják, amit tudni akarunk.
A lehető legtöbb dolgot akartam tudni a királynőnkről, mert tudatlanul nem bízhattam senkiben, hűséget így pedig végképp nem fogadtam. A pokol iránt hű voltam, az sosem változott, de a vezetőkhöz mindig kétkedve álltam hozzá. Arcadius figyelembe sem vett minket, Katherine érdeklődött irántunk, ám a céljai neki sem voltak tiszták, még az alvilághoz képest sem. Szerencsére Asamit minden rosszba bele tudtam rángatni - vagy épp ő engem -, támogatott, még akkor is, ha ő maga nem értett velem teljesen mértékben egyet. Örömmel fogadtam a társaságát, hiába próbáltuk némileg kerülni egymást, szükségünk volt a másikra, a kötelékünk által össze volt fonódva a sorsunk, ezt nem tagadhattuk meg. Egy portálon keresztül érkeztünk Mystic Fallsba, onnan pedig már nem volt nehéz kideríteni, merre is található a híres Salvatore birtok. A kutatómunkám hatásosnak bizonyult, az útvonal pedig egyáltalán nem volt bonyolult, könnyen oda lehetett találni, csak a város határán kellett megérkeznünk, onnan már nem volt messze. Ahogy sétáltunk a birtok irányába, lopva Asamira pillantottam, aki elszántan kitartott mellettem a hosszú évszázadok alatt. Néha meglepődtem a saját korunkon, hisz' ki mondaná meg, hogy több ezer évesek vagyunk? Egyedül a tekintetünk árulkodhatott mérhetetlen bölcsességről, tudásról, és nagy múltról, semmi más. Némán haladtunk egymás mellett, én legalábbis nem szóltam semmit, amíg el nem értük a házat. - Várjuk meg amíg valaki ajtót nyit, vagy nyújtsuk rájuk a házat? - kérdeztem játékos hangszínt megütve, de a bejáratnál megtorpantam. Könnyedén bejuthattunk volna a házba, ám nem a frászt akartuk rájuk hozni, vagy ellenséges szándékot közvetíteni feléjük. A bizalmukba kellett férkőznünk, legalább annyira, hogy információkat osszanak meg Katherine-ről és a korábbi életéről. - Mit gondolsz, segíteni fognak nekünk, vagy nem olyan erős az utálatuk a nő irányába? - morfondíroztam hangosan, pedig elég lett volna gondolnom rá, mégis szerettem hangosan gondolkodni. Jobban tudtam koncentrálni. S amíg beszélgettünk, legalább az idő is ment.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
