Olyan átkozott helyzetbe csöppentünk, nehéz már eldönteni itt, ki hibás és ki nem. Ha úgy vesszük, a démon sem tett rosszabbat, mint a fajtájától elvárható: alkut ajánlott és most várja a jogos jussát. Csakhogy ezzel még nem menthető fel és nem is szándékoztam csak úgy átadni az öcsémet. Márpedig ha átvállalni nem tudtam a terheket és arra sem vehettem rá, hogy a biztonságos rejtekhelyen maradjon, akkor csak egyetlen út állt előttünk. Nem akartam rálépni. Gyűlöltem a gondolatot, hogy mi vár ránk odakint és hogy nem tehetek mást, mint hogy újra kilépek oda. Vele. Szavai gyengéd, hálás mosolyt csalnak az arcomra. Hiába nőtt fel, enyhe büszkeséggel tölt el, mennyire jólelkű maradt.
- Leülünk és elmesélsz mindent, amit tudsz. Azt is, ami szerinted nem fontos. Elejétől a végéig, mindent. - Beletörődő sóhajom nem neki, hanem magamnak szól: beismerem a vereségem, beismerem azt, hogy nem őrizhetem tovább titokként az öcsémet. Ha meg akarom védeni, ki kell állítanom a frontvonalra és fegyvert adnom a kezébe, még ha úgy is érzem, belehalok közben a féltésbe.
- De nem itt. Elviszlek a Testvériséghez. Össze tudsz pakolni öt perc alatt? - Feltételezem, hogy a táskájában lévő holmik nem sok kiegészítésre szorulnak, így szigorú időlimitet állítok, hiszen az óra ketyeg. A ház többé nem biztonságos számára, ahogy az Ötök főhadiszállásához vezető úton is védtelenek vagyunk.
- Jaj, Shawn... - hagyom, hogy átöleljen, még ha lábujjhegyre is kell állnom, hogy a vállára tudjam hajtani a fejem. Mikor lett ennyire magas? Mikor szűnt meg kisgyereknek lenni, aki a derekamat ölelgette naphosszat? - Senki és semmi nincs odakint, ami fontosabb lenne nálad. - átöleltem, szorosan kapaszkodtam belé, ezúttal én az ő hátába. Istenem, mennyire nem akartam kivinni oda! Ha hallgatok az önzőségemre, a szobájába küldöm és elfelejtjük ezt az egészet, mégsem lettem volna képes ekkora árulásra. Árulás lett volna vele  és magammal szemben is.
- Ami pedig odakint van, azt megosztom veled is. - Hiába próbálok biztató és reményteljes lenni, láthatja rajtam, hogy kicsit csüggedt vagyok a döntéstől. Rettenetesen féltem őt és nem vagyok benne biztos, hogy ez a jó döntés... De ezt fogjuk tenni. A következményeken ráérünk agyalni, ha már bekövetkeztek. Elhúzódom tőle és gyengéden beleborzolok a hajába.
- Sipirc pakolni! Én lerendezem ezt apával.

@ •  

to my dear sister

Ugyan csak a sokadikra, de hallgatok a szép szóra. Ráemelem a tekintetemet, amiben továbbra is a bűntudat apró cseppjei csillognak. Az ajkaimat még mindig szorosan összeszorítom, pont, mint amikor kisfiúként sírni készültem. Bár most már messze nem potyognak könnyek a szemeimből, ehhez azért már felnőttem, mégis úgy állok előtte, mint egy kisgyerek, aki egyértelműen tudja, hogy rosszat tett, a következményt meg még csak sejteni sem meri. Mert tényleg ilyen vagyok. Bele sem gondoltam, milyen következményei lesznek az én kis kalandomnak. Nem is feltételeztem, hogy sikertelen lesz, arról nem is beszélve, hogy még egy démonba is belefutunk... Fogalmam sincs, mihez kezdek, ha Isaac megsérülne. Lehet, hogy számomra egy idegen, de a nővérem számára, még ha tagadja is, egyértelműen jelent valamit. Ha mást nem, szoros barátság biztos, hogy kialakult közöttük.
- De tudom, hogy nem is a ti hibátok... - elharapom a mondat végét. Mégis kinek a hibája lenne ez? A démoné, aki követte önnön kapzsiságát? A szüleimé, akik oly' annyira vágytak végre egy gyermekre? A nővéremé, aki szerencsétlenségére gyengének született? Vagy az enyém, aki mindössze véletlenül a világra jött? Senki és mindenki egyszerre ugyanannyira hibás.
- Nem megoldás, de... Meg kell találnom őt! Nem adhatom fel, Sissy - követem a szememmel, ahogy a kocsira mutat. Igaza van, mégis a hangom határozott, de kérlelő. Talán csalás, hogy mindig a gyerekkori becenevén hívom, amikor rá szeretném venni valamire, de nemigen van más lehetőségem. Tudni akarom, hogy Sarah még él-e, hogy hol van, hogy van, és miért nem írt. Ő az egyetlen barátom, ő mindig ott volt a számomra, egyértelműen a családom részévé nőtte ki magát. A családomat pedig sohasem hagynám cserben, és biztos vagyok benne, hogy ezt a nővérem is megérti majd, ha elmagyarázom neki.
- Soha nem akarnék veled cserélni. Neked sokkal rosszabb lenne, mint nekem. Én ebben nőttem fel, engem semmi és senki nem fűz a külvilághoz. Neked ott vannak az Ötök, a beavatottak. Rád számítanak, rád szükség van... - megölelem őt, és próbálom leplezni, ahogy a senkit kicsit sikerült megnyomnom. Rögtön Isaac arca bukkant fel előttem, amint arra gondoltam, hogy kik is állnak már mellette. A nővérem oldalán állva pont olyan volt, amilyen a filmekben is szokott lenni. Magas, erős, határozott és védelmező. Minden, ami én sosem lehettem, és minden, amivé válni szeretnék.

373 || Not gonna die tonight|| || :copyright:

Na, most legyen bölcs az ember lánya! A féltés keltette indulatok eluralkodtak rajtam és jó alaposan lekorholtam Shawnt, még a hangomat is megemeltem néhányszor, mert úgy láttam, még mindig nem fogja fel a helyzet komolyságát. Viszont olyan néma csendbe burkolózott a hazaúton, hogy képtelen voltam rá tovább haragudni - legalábbis nem ezen az őrjöngő módon. Hiába tudtam, hogy a magam módján igazam van és teljesen jogos a részemről a hajtépés, attól még azzal is tisztában voltam, hogy az öcsém jó gyerek, és az egyetlen vétke, hogy a külvilágba vágyik. Miattam nem teljesíthette soha ezt a vágyát, miattam kellett elszigetelt életet élnie. Azzal, hogy haragudtam rá, amiért ezen változtatni akart, magamat köptem szembe, így mire elértük a házunkat, szinte már jobban mardosott a bűntudat engem, mint amilyen vacakul Shawn érezhette magát.
Csakhogy a nővére vagyok, ha én nem dorgálom bele elég szigorúan a fejébe, mekkora hülyeséget művelt, akkor nagy eséllyel megteszi majd legközelebb is. Apa túlságosan lágy, ő nem fogja szigorúbban kezelni, vagy lakattal zárni az öcsém szobáját. Nekem kellett erőszakosabban nyomatékosítanom, hogy ilyen, amíg rajta van az átok, többet nem fordulhat elő. Viszont ahogy kiszálltunk a kocsiból és elindultunk a ház felé, Shawn hátát figyelve ezernyi érzelem kavargott bennem: harag fikarcnyi sem. Teljesen elpárolgott.
Amikor megtorpan az ajtó előtt, kis híján nekiütközök. Teljesen lecövekel, esélyem sincs az ajtóhoz férni, így csak hátrébb húzódom egy fél lépést, aggódva fürkészem.
- Shawn? - A bocsánatkérése tőrt állít a szívembe és alaposan meg is csavarja benne. Nyelnem kell, hogy torkom szárazságán enyhítsek. Megérintem a karját, az öcsém nevét ismételve fordítom őt magam felé. - Shawn... Nézz rám, kérlek! - Ha sikerül magam felé fordítanom, megérintem a másik karját is. Pillantásom az övét kutatja, láthatja rajtam, hogy ez a helyzet engem is megvisel.
- Elképzelni sem tudom, milyen nehéz lehet ez az egész neked... Tényleg nem, és sajnálom, hogy úgy érezted, nem bírod már tovább. Tudom, hogy amit apa és én elvárunk tőled, az... Túl sok. Vagy épp túl kevés, viszonyítás kérdése. - Egy egész életet elzárva tölteni, hazudni mindenkinek arról, ki ő, és megtagadni azt, aki lehetne... Nincs jogom haragudni rá azért, mert elege lett ebből. Akkor sem lenne jogom haragudni, ha minden egyes percben elege lenne.
- Te is tudod, hogy nem ez a megoldás. - hátrabökök a kocsi felé, a szökésére utalva. Még mindig próbálom megtalálni az egyensúlyt a fenyítő "ilyen többet elő ne forduljon" testvér-szerep és a megértő nővér közt, de úgy érzem, inkább utóbbi felé hajlok.
- Hidd el, nincs olyan nap, hogy ne kívánnám azt, bár cserélhetnék veled... - lehalkítom a hangom, szinte suttogok csak, hogy rajta kívül biztosan ne hallhassa más. Olyan ez, mint egyfajta titok nekem, hiszen a vágyam által azt is beismerem, hogy bűnös vagyok a jelenlegi helyzetben.

@ •  

to my dear sister

Síri csend, amióta csak Lara megtalált és leszidott, egyszerűen nem bírok a szemébe nézni. Igaza van, végig igaza volt. Gyerek vagyok még. Naiv és öntelt, hogy azt hittem, én majd találok bármi nyomot is, ami segíthet megtalálni őt. Lehet, hogy együtt nőttünk fel, de már az elejétől fogva csakis a házon belül létezhetett a mi barátságunk. Amint Sarah átlépte a küszöböt, egy teljesen más emberré vált. Én mégis bebeszéltem magamnak, hogy mindennél jobban ismerem, hogy én leszek az, aki megmenti őt, hogy nem hagyom, hogy értem áldozza fel magát... Hallgatnom kellett volna a családomra, csak hagyni, hogy segítsenek, és soha nem átlépnem az akadályt, amit csakis miattam állítottak fel. Nem is értem, mi járhatott a fejemben, vagyis pontosan értem. Sarah-n kattogott az agyam, hogy mi történhetett vele. Ő nem az a csendes típus, ha tehetné, levegőt se venne, csak mondaná a magáét, és ez az üzeneteire is érvényes volt mindig is.
Teljesen elvesztem a gondolataimban, miközben a saját tükörképemmel néztem farkasszemet. Ha Lara nem köszörüli meg a torkát, észre sem veszem, hogy a házunk előtt vagyunk. Fogalmam sem volt, hogy egész úton ilyen morcos fejet vághattam-e, de ahogy ismét szembenéztem magammal, el se tudtam képzelni, hogy mégis mikor lettem olyan, mint az apám, aki tudatlanul is folyamatosan ráncolja a szemöldökét, miközben metssző tekintettel mered maga elé. Megtorpanok az ajtó előtt. Ha most valaki ki akarná nyitni, nem járna sok sikerrel. Épppen csak nem súrolja a hátam a sötét barnára festett fát, valamint az ólom súly, ami jelenleg a vállaimra nehezedik, megakadályozza, hogy akár csak egy lépést is tegyek a ház belseje felé. Egészen eddig túltengett bennem az adrenalin, most viszont kezdek észhez térni. Látom, hogy mekkora hibát is követtem el, és milyen következményekkel is járhatott volna.
- Én... Sajnálom. Tényleg.
Lehajtom a fejemet, egyenesen a lábam elé nézek, mintha csak mindjárt szétnyílna a föld alattam, és én elsüllyedhetnék, hogy ne kelljen szembenéznem apával. Magamat is megleptem vele, ahogy kirohantam, sosem hittem volna, hogy azután a nap után, amikor először mesélt erről az alkuról, valaha is szembe fogok menni az akaratukkal. Még ha gondolatban sokszor el is játszottam a jelenetet, hogy végre kiléphetek az ajtónkon, sohasem így képzeltem el. Azt hittem, tudom kontrollálni az érzelmeimet, közben pedig tényleg nem vagyok több, mint egy kölyök, aki nem kapta meg, amire vágyott, ezért dühében megpróbált elszökni otthonról... Bár Sarah-ra ilyen módon utalni kissé furcsa, és erősen helytelen, de magam is látom, hogy ez tényleg gyerekes volt. Türelmesnek kellett volna lenne, segítséget kellett volna kérnem Larától, vagy akár Blair-től, ha már egyszer meséltem neki arról, hogy rossz előérzetem van az eltűnésével kapcsolatban.

428 || Not gonna die tonight|| || :copyright: