Igazából annyira nem volt kellemetlen számomra a legénybúcsú gondolata és emlékei, hisz végül nem tettem semmi ostobaságot. De néhány barátomban ettől függetlenül kicsit csalódtam – de a viselkedésüket rá lehet fogni az elfogyasztott alkohol mennyiségére is, szóval igyekeztem ehhez így hozzáállni. Meg hát, tényleg elég másképp láttuk a dolgokat. Nekem szükségem volt egy biztos pontra az életemben és ezt Kendra nyújtotta nekem. Míg nekik, a haverjaimnak nem volt szükségük ilyesmire, inkább a szabadságot és az élvezeteket hajszolták. Ezzel nem volt baj, de engem nem tudtak belerángatni. Évek óta el voltam kötelezve Kendra mellett. Nekem ő volt az igazi.
Örültem, hogy hallhattam Kendra szájából a bűvös szavakat, azt, hogy szeret, ráadásul őrületesen. Osztoztam az érzésen. Bolondultam ezért a lányért és ki tudja, pontosan miért! Azt mondják, ha meg tudod fogalmazni, mit szeretsz igazán valakiben, az nem is szerelem. Bátran mondhatom hát, hogy amit én éreztem és érzek Kendra iránt, az valódi.
A nyakát ostromoltam az ajkaimmal, belecsókolva olykor vagy beleharapva finoman, miközben élveztem a kezének érintését a mellkasomon és hátamon. Éreztem azt is, hogy egyre lejjebb terelődik a keze, de a szavai kizökkentettek a koncentrációból.
- Meglepetés? – Felemeltem a fejem, hogy rá tudjak nézni. – Azt mondtad, nem készültél… - Bár nem zavart, sőt, jólesett, ha mégis csak tartogatott számomra valamit és kíváncsi is voltam, de egyelőre nem akartam eltávolodni tőle teljesen. Az ajkaihoz hajolva csókoltam meg hosszabban, mielőtt lassan lemásztam volna róla. Aztán a kezemet nyújtottam neki, és ha megfogta, felhúztam a kanapéról, egyenesen a karjaimba. Megölelgettem szorosan, aztán gondoltam egyet és a karjaimba kaptam a lányt, így indultam el a hálószobánk felé.

Conrad mindennél fontosabb a számomra. Elmondhatatlanul szeretem és ezért is gyötör a bűntudat, hogy nem emlékszem arra, hogy mi is történt igazából. De mégis, hogyan csalhatnám meg azt a személyt, akit ennyire szeretek? Az egésznek semmi értelme mégis a legnyilvánvalóbb ok arra, hogy meztelenül ébredjek valaki mellett csakis ez lehet. Nem igazán tudok más okot előhúzni, de pont ezért is nem akarok rá gondolni, viszont kegyetlenül ott időzik minden időpillanatban a tudatom kis apró zugában. Folyamatosan jelen van megszüntetni nem tudom egyszerűen csak elnyomni. Sosem néztem másra úgy, mint Conrad-ra. Soha nem is vágytam másra, mert nekem csak rá volt szükségem és legszívesebben többszörösen felpofoznám magam, ha attól legalább közelebb kerülhetnék az igazsághoz. Még akkor is, ha az rettenetesen fájna, hogy a valóság az lenne, amitől a legjobban rettegek. Mert akkor biztosan elveszíteném. Vele együtt pedig a szívem az, aminek búcsút inthetnék és azzal nem tudom, hogyan birkóznék meg. Főleg, hogy valószínűleg még Charlie is elítélne, amiért ekkora idióta voltam.
Ahogy megcsikiz azonban felnevetek és ezzel együtt a keserves gondolataimat is sikerül elnyomnom és teljes egészében elfelejteni mindazt, amitől minden percben szinte ég a mellkasom.
Egy érszem szeretett volna rákérdezni, hogy miért szeretné elfelejteni, hogy mi rossz történt, de el akartam engedni az emlékeit a búcsúztatóinknak, hiszen láthatóan egyikünk számára sem kellemes és még talán el is feledtethetem mindkettőnkkel, miközben megfürösztöm őt a szeretettemben. Nem csak a bűntudat vezérel ebben a célomban, hanem az is, hogy rettenetesen hiányzott és mindig annyira jó volt hozzám most pedig még ajándékokkal is érkezett, hogy egyszerűen nem tudnám, nem elkényeztetni.
Csókját viszonozva feljebb kúsztak a kezeim a mellkasáról a nyakába, majd a hajába túrtam bele és úgy csókoltam. - Én is szeretlek.. Őrületesen. - A kanapén kényelmesen elhelyezkedve mosolyogva figyeltem, ahogy felém kerül tekintetemmel végig mertem a testét, ahogy a szétnyílt köntös betekintést engedett maga alá. Míg ő a nyakamat csókolgatta kezeimmel a köntös alatt cirógattam a mellkasát, a hátát ahol értem, miközben egyre lejjebb terelődtek a kezeim. - Mi lenne, ha a hálóban folytatnánk? Lenne egy meglepetésem. - Súgtam a fülébe, miközben egy vigyor szökött az arcomra. Lehet, hogy nem számítottam arra, hogy hazaér, de ettől még bevallom gondoltam arra, hogyha visszatér majd meglephetem valamivel, amit már a szekrényembe készítettem és most itt lenne rá a tökéletes alkalom, hogy felhasználjam.   

Kendra &  Conrad

⬤ remélem jó, my love.  

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd annyira várok egy bizonyos napot, minthogy végül vártam. Azt szerettem volna, ha minél előbb eljön az a nap, hogy Kendra a feleségemmé váljon. Fiatalok voltunk, az igaz, de ez koránt sem akadályozott minket abban, hogy életre szóló döntést hozzunk. S mikor Kendra igent mondott, azzal engem választott és azt az életet, amit én tudtam nyújtani, avagy biztosítani neki. Habár tudtam, hogy pénzben egyikünk sem bővelkedik, minden erőmmel azon voltam, hogy a tánc oktatói állásommal meg tudjam teremteni magunknak azt, ami kijárt nekünk. Neki. De a balesetem, ami közel 5 éve történt, rányomta a bélyeget az önbizalmamra. Koránt sem voltam annyira lelkes és elhivatott, mint egykor. Ezért sem versenyeztem már. Még Charlotte sem tudott rávenni, pedig ha valaki, akkor ő napi szinten tudta a fejembe verni, hogy ne adjam fel a táncos álmaimat. Elvégre őt is részben én tanítottam és mostanában is velem készül fel az esetleges fellépésekre. Meg a csapata.
A csikiző mozdulatom meghozta a kellő hatást. Kendra felnevetett és csilingelő hangja bejárta a szobát, ahogy a szívemet is megmelengette. Ezt akartam hallani, avagy jobban mondva ezt szerettem tőle igazán hallani. A nevetését és a jókedvét. Ő volt az én napsugaram. Aprót bólintottam végül a szavaira, majd az apró csókot igyekeztem viszonozni, amennyire az időmről telt.
- Igazad van, én sem… jobb szeretném inkább elfelejteni – A fiúk taplósága miatt, persze. Mármint alapvetően nem volt rossz a legénybúcsú, buliztunk, ittunk, még arra is rávettek, hogy táncoljak, de amikor hozták azt a lányt… akkor ment el végleg a kedvem az egésztől. Nem is akartam erre gondolni és szerencsére Kendra minden mozdulata, csókja, érintése egyre inkább terelte a gondolataimat. Éreztem, hogy az agyam készen áll arra, hogy teljesen kikapcsolja magát és átadja a testemnek, a vágyaimnak az irányítást, de nem terveztem lerohanni. Mégis minden csókja, apró harapása, a keze a mellkasomon… minden érintése egyre inkább a vágyaimat korbácsolta felfelé. – Kendra… - Halkan búgtam a nevét, majd a kezemet végigvezettem a hátán, fel a tarkójáig, hogy aztán magamhoz húzva szenvedélyesen csókolhassam meg, elmélyítve mindezt. Vágytam rá, talán túlságosan is. – Szeretlek, Kendra – Suttogtam az ajkaiba, majd újabb csókot nyomtam rá. Ezt követően pedig lassan a kanapéra fektettem magam mellé, hogy aztán fölé mászhassak. A köntös közben szétnyílt rajtam, de nem is igazán törődtem mindezzel. Csak Kendrával, ahogy odahajoltam hozzá és a nyakát vettem célba a csókjaimmal.

Mielőtt megérkezett volna olyan érzésem volt, mintha egy hatalmas vihar tombolt volna, mind a fejemben, mind a lelkemben. Most pedig, hogy itt van velem, mintha minden kitisztult volna. Elfelejtettem minden keserű gondolatot, amely savként égette a belsőmet és csak arra akartam fókuszálni, hogy vele lehetek. Elmondhatatlanul hiányzott nekem, amely talán önző dolog is lehet a történtek fényében, amelyeket még én sem tudok pontosan meghatározni, hiszen az emlékek azóta sem ütötték fel a fejüket az elmémben. De most nem is akarok erre koncentrálni csak arra, hogy itt van velem, semmi más nem érdekel.
- Én pedig nem is várhatnám jobban a pillanatot, amikor már hivatalosan is az leszel. - Elmondhatatlanul örülök, hogy minden egyes pillanatban érezteti velem, hogy mégis mennyire fontos vagyok neki. Arról nem is beszélve, hogy ajándékokkal érkezett vissza, amire tényleg nem volt szükségem, hiszen nekem egyedül igazán csak rá volt szükségem. A boldogságomhoz a kulcs az ő szíve, lelke. Bele is bolondulnék, ha el kellene veszítenem. Nem hiába remeg bele a lelkem a gondolatába is, hogy mi lehetett a lánybúcsún történtek oka.
Ahogy az ölébe húzott és rákérdezett a lánybúcsúra kicsit meg is fagyott bennem a vér, de reméltem, hogy nem látszott semmi rajtam. Nem akartam semmit sem elárulni legalábbis addig nem amíg nem tisztázom magamban, hogy történt-e valami vagy csak feleslegesen aggódom. Addig pedig jobb, ha lerázom a dolognak az emlékét is magamról.
- Hééé... - Kicsit megugrok, ahogy megcsikiz és felnevetek, hiszen nagyon csikis tudok lenni. Bár nem mindig. Nagyon ismernie kell valakinek ahhoz, hogy meg tudjon csikizni és, ha valaki ismer engem az Conrad.
- Nem akarok a lány-legénybúcsúkon rágódni.. Inkább csak itt lennék veled a jelenben.. - Apró csókot lehelek az ajkaira, majd pedig onnan indulva végig csókolom az arcát, az állának a vonalát és végül a nyakán állapodom meg ahol a csókokat finom harapásokkal váltom fel. Ahol finoman megharapom oda rögtön egy csókot lehelek, miközben kezeimet a mellkasán pihentetem meg.  

Kendra &  Conrad

⬤ remélem jó, my love.  

A kérdésre csak sejtelmes mosolyra húzódtak az ajkaim, de eszem ágában sem volt kimondani, mit és hogyan tennék vele, avagy hogyan törődnék vele. Nem lett volna ugyanis illendő kimondani azokat a gondolatokat, amik amúgy a fejemben jártak. Nem akartam viszont lerohanni őt – sosem tettem és nem is ma akartam elkezdeni. Én mindig úgy gondoltam, hogy egy kapcsolatban fontos, hogy a lehető legjobban odafigyeljünk egymásra és sose tegyünk olyat, amit a másik nem akar. Talán az egész világon alig akadt néhány ember, aki úgy gondolkozott, mint én, de nem érdekelt. Nekem így volt jó és korrekt.
- Hamarosan már a férjed – Kiegészítettem a szavait egy mosollyal, majd ezután tűntem el egy rövidebb időre összerendezni magam.
A boldogság, ami Kendra arcára rajzolódott a kis ajándékaimtól, mindennél többet ért.
Jólesett hallani, hogy belőlem sosem elég neki – az érzés ugyanis kölcsönös volt. Nem tudom, mivel érdemeltem őt ki, de számomra ő volt a világon a legtökéletesebb. Imádtam minden rezdülését, mosolyát, nevetését, de még szomorúan is imádnivaló volt és ölelgetnivaló. Mindig arra vágytam, hogy a karjaimban tarthassam. Azt akartam, hogy csak nálam leljen vigaszt, bármi is bántja. Talán ez önzőség volt.
Az ölembe húztam, a derekán pihentetve meg a kezem. Apró köröket írtam le rajta az egyik ujjammal, apró simogató mozdulatnak szánva, miközben hallgattam a nem túl bő válaszát. Felvontam a szemöldökömet és vissza szerettem volna kérdezni, de végül nem akartam túl nyomulós lenni ez ügyben. Tényleg rájuk tartozott, hogyan telt a buli, de őszintén? Rossz megérzésem volt. Féltem, hogy talán összekaptak a legjobb barátnőjével vagy valaki mással, vagy ilyesmi.
- Jól van. Te nem is kérdezel a legénybúcsúról? – Az oldalába csikiztem, majd ezután magamhoz is húztam, közelebb, hogy az orrunk összeérjen. – Nem mintha nekem több mesélnivalóm lenne. De az biztos, hogy a fiúk néha taplók tudnak lenni – Tekintettel arra, hogy lényegében azt akarták, éljem ki magam még egyszer utoljára egy vadidegen lánnyal… azt hiszem, a pokolra kívántam azt a bulit. Hiszen én sosem tudnám megcsalni Kendrát, legyek bármennyire is részeg. Nem ez számít, hanem az, amit a szívemben érzek.

Nem akartam erőszakosnak tűnni. Ha nem akar mesélni, akkor nem is kell. Majd, ha eljön az ideje és készen áll rá, meg fogom hallgatni. De attól még nagyon is kíváncsi lennék rá.
-Na és mik a terveid velem? – beharapom az ajkaim. Olyan sokáig volt távol és olyan jó lenne a karjaiban lenne, mondjuk egy másik pozícióban is. A gondolataim kezdtek elkalandozni. Nem bánnám, ha most azonnal felkapna és a hálóig meg se állna velem. Aztán ledobna az ágyra és a szépen bevetett ágyat egy kicsit összegyűrnénk. De nem is muszáj olyan sokáig vinnie, a kanapé is megtenné.
Bólintok, jelezve, hogy nekem is hasonlóak lennének a terveim. Vagy esetleg felkutatok valakit, a nagynéném barátai közül és akkor nem kell olyan sokat várnom. Bár erre igencsak haloványok az esélyek, de ugye szokták mondani, hogy a remény hal meg utoljára. Persze attól még annak örülnék a leginkább, ha Lucy visszatérne, bárhol is van most a világon.
Elpirulok, ahogy azt mondja én vagyok meseszép. Nem mintha nem szokott volna bókolni, de ebben a percben, annyira jól esik ezt hallani.
-Te pedig a világ legszexibb vőlegénye – jelentem ki. Számomra ő a nagybetűs férfi. Nem csak édes, de hihetetlenül jól is néz ki. Szinte felfoghatatlan, hogy pont ő az, aki engem választott. Bárkit megkaphatott volna, de ő mellettem döntött. Én pedig vagyok annyira bolond, hogy mindent elrontsak. Ha egyszer bekövetkezik az, amitől a legjobban félek, hogy elmegy, a lányok rávetik magukat. Akkor viszont, örökre el is veszíthetem.
Ahogy a karkötő a kezemen volt, csak néztem. Annyira tökéletes ajándék volt. Bár én is vettem volna valamit, hiszen az ő születésnapja is csak nem rég volt. Talán lenne is egy ötletem, de ahhoz én túl szégyenlős vagyok. Már olyan sokat hallottam arról, hogy a lányok, ha nincs ajándékötletük, meztelenül magukra kötnek egy masnit. De én erre képtelen lennék. Bár már évek óta együtt vagyunk, mégsem tudok teljesen ellazulni, még előtte sem.
Ahogy körbe puszilgat, szélesen elmosolyodom. Annyira szeretem amikor ezt csinálja, olyan aranyos. Most komolyan… lehetne őt nem szeretni?
-Az lehetetlen. Belőled sosem elég. Még egy örökkévalóság is kevés lenne ahhoz, hogy rád unjak – meghúzom a vállam és amennyire csak tudok édesen rámosolygok. Ez van. Ha lehetne a nap minden másodpercében vele lennék és sosem válnék el tőle. Csak akkor, ha nagyon muszáj.
Ahogy leült és az ölébe húzott, megkaptam azt a kérdést, ami elől legszívesebben elmenekültem volna. Éreztem ahogy az arcom falfehérré változik. Reméltem, hogy csak érzem és ő ebből semmit sem vesz észre. Elfordítottam a fejem. Mielőtt bármit is felelhettem volna, ő folytatta.
-Tudom, és nem is fogom bánni – zavarodottságomat ismét mosolygással próbálom leplezni.
-Jó volt – tudom, hogy ezzel a két szóval inkább csak felhívom a figyelmét arra, hogy valami nem stimmel. De nem tudom, így hirtelen mit is mondhatnék. Sosem gondolkoztam azon, hogy ha egyszer erre rákérdez akkor mit fogok mondani.

❀ 466 ❀ youtube ❀ Rajtad kívül nem kérek mást… ❀

made by Isaac Lestrange

Mikor azt kérte, meséljek az utamról, csak gyengén megráztam a fejemet. Nem akartam mesélni, hiszen nem feltétlenül olyan miatt mentem el, amiről tudott, vagy tudnia kellett.
- Örülök, hogy vége van… hogy itthon vagyok. Fárasztó volt az út és inkább törődnék veled, minthogy meséljek – Magyaráztam neki mosolyogva és reméltem, hogy mindezzel letudjuk a felesleges köröket és nem faggat tovább. Nem tudtam volna neki mit kitalálni. Így is hazudtam, de ez inkább csak elhallgatás volt, nem is hazugság. Azonban kitalálni valami fedősztorit és azt elmesélni, nos, az nem lett volna az én stílusom. Inkább burkolóztam a csendbe, minthogy olyan hagyja el a számat, ami tényleg hazugság.
Valóban elvarázsol. Minden egyes nap azt érzem, hogy elvarázsol, de ezt szerintem ő is pontosan tudja.
- Amint előkerül, kérd meg, hogy tanítson – Javasoltam, bár nem akartam semmit sem ráerőltetni. Azonban egy részem aggódott Lucy néni miatt. Hova tűnhetett? Nem ismertem túlságosan, hiába volt Kendrának fontos, nem nagyon találkoztam még a nővel.
A gyors zuhany után átadtam végül mindkét ajándékot a lánynak és vártam, figyeltem a reakcióját. A mosolya, a meglepettsége jó érzéssel töltött el. Boldog voltam, hogy boldognak láttam őt. Mosolyogtam.
- Te vagy meseszép, butus – Motyogtam, és figyeltem őt, ahogyan a karkötőt szemlélte. Aztán bólintottam. – Persze, add csak ide – Átvettem tőle a karkötőt, hogy aztán egy ügyes és gyakorlott mozdulattal bekapcsoljam azt a csuklóján. Végül szorosan öleltem magamhoz, mint aki el sem akarja őt engedni.
Viszonoztam a csókját és őszintén, el tudtam volna fogadni, ha egész este a karjaimban tarthatom így és ennyire közel magamhoz. Hiányzott. Úgy éreztem, soha többé nem akarok távol lenni tőle, még csak egy percre sem. Menthetetlenül szerelmes voltam és tudtam, hogy a haverjaim megint csak cukkolnának miatta. De hát, én tudtam, mi a jó, ők viszont… mindegy is.
- A kedvenc sütim tökéletes, de igazából… tudod mi jobb annál? Te – Válaszoltam meg azonnal a kérdésemet, majd hallgatni kezdtem a továbbiakat. Meglepve fürkésztem néhány másodpercig, majd elmosolyodtam és röviden felnevettem. – Ez annyira édes… Kendra – Odabújtam hozzá és csókot nyomtam a nyakára, majd az arcára, végül a homlokára. – Nem tervezek újra elmenni itthonról. A nyakadon maradok, még rám is fogsz unni – Duruzsoltam halkabban neki, jókedvűen. Aztán leültem vele a kanapéra, hogy ott az ölembe húzhassam és magamhoz karolhassam újra.
- Apropó, mivel gyorsan kellett elutaznom… így nem volt alkalmam megkérdezni, hogy milyen volt a lánybúcsú? – Érdeklődtem, majd sietve kiegészítettem. – Mármint, nyilván nem kell elmondanod a részleteket, csak kíváncsi vagyok, jól telt-e az utolsó világraszóló buli a csajokkal. Tudod, ezután csak velem mehetsz bárhova is, nincs több csajos este meg ilyesmi – Nevettem. Nem gondoltam komolyan, nem akartam őt magamhoz láncolni, legalábbis nem úgy. Csak húzni akartam az agyát egy kicsit, hogy érezze a törődést.

A kérdésére csak elgondolkozom, de nem felelek. Nem tudom mit is mondhatnék, még elkezdeni se tudnám. Nem mintha ez lenne rá a megfelelő alkalom. Ha eljön az ideje meg fogom találni a megfelelő szavakat. De az nem most van.
Még mielőtt bármit is válaszolhatnék, megnyugtat, hogy ő bízik bennem. Ettől most elég kellemetlenül érzem magam… bár kikiabálhatnám, következmények nélkül, hogy mit tettem. Csak, hogy tudja, közel sem vagyok tökéletes. Bár az lehetnék! De nem vagyok. Lehet, hogy egy évvel ezelőtt, amikor megkérte a kezem, még az voltam a számára. A kapcsolatunk olyan volt, mint a mesékben és mi is a happy endre készültünk. Most pedig azt sem tudom, hogy eljutunk-e az oltárig. Megérteném, ha már nem akarna engem, miután megtudja a titkom, de nem élném túl. Szükségem van rá, nélküle semmi se lenne már ugyanolyan. A fény, a boldogság, ami bennem van megfakulna és semmit nem hagyna maga után.
-Mesélj az utadról – nézek rá kíváncsian. Bár, ha az előbb már bizalomról volt szó, nekem végképp nem lenne okom a bizalmatlanságra, legalábbis azt hiszem. Nem is várom el, hogy mindent elmondjon azonnal, ráér idővel is beavatni abba, hogy hol járt. De, amit úgy érez elmondana, azt szeretném is tudni.
Elmosolyodom ahogy azt mondja elvarázsolom. Remélem ezt komolyan gondolja, na jó azt hiszem, tudom, hogy igen, de remélem a későbbiekben is így marad.
-Én próbálok, de egyedül elég nehéz, majd belejövök, ha lesz, aki segít – Lucy néni eltűnése nem segít ezen. Azt pedig inkább el se mondom, hogy pár héttel ezelőtt mi történt. Hogy sikerült megidéznem egy démont és ezáltal egy kitsune is a házunkban járt. Nem tudom mennyire ijedne meg attól, hogy a barátnője egyedül volt, két ilyen lénnyel.
Ahogy a szerelmem visszatér a zuhanyzásból egy plüss nyuszival lep meg. Nagyon tetszik, még ha nem is az én korosztályomnak való, de azt hiszem rám mondhatják azt, hogy örök gyerek. Ez a nyuszi pedig annyira cuki. Majd átölelem Conradot és az ajándékom.
Izgatott leszek amikor azt súgja, hogy van még egy ajándék. Vajon mi lehet az? Kíváncsian várom, hogy megmutassa, bár a nyuszi is bőven elég lett volna. Hiszen a legnagyobb ajándék, az ő maga és az, hogy épségben kaptam vissza.
Egy kis ékszerdobozt húz elő a háta mögül. Imádom az ékszereket, vajon ez a doboz mit rejthet? Ahogy átadja, azonnal kinyitom. Egy meseszép karkötőt pillantok meg. A legszebbet, amit valaha is láttam. A jelentése pedig többet elmond bárminél. Hiszen mi mást is jelenthet a szív és a végtelen szimbóluma, mint az örök szerelmünket.
-Meseszép! – csak ennyit tudok kimondani a meghatódottságtól. Annyira szeretem őt.
Pár percig csak néztem és csodáltam az ajándékom.
-Segítesz bekapcsolni? – nyújtom ki a kezem, hogy rám tudja adni. Majd, ha segített akkor tovább csodálom, most már a csuklómon. Közben még szorosabban a fiúhoz simulok. Annyira jó most ez a pillanat, nem akarom, hogy véget érjen. Maradjunk meg örökké itt, kettesben, a boldog tudatlanságban. Mert csak addig lesz ilyen szép és jó, amíg a titkom ki nem derül.
Majd egy újabb pár perc után ismét megcsókolom, ha megengedi.
-Én csak a kedvenc sütidet, tudom neked adni – nézek fel rá.
-Nem számítottam rád, de szerettelek volna valahogy ide varázsolni karácsonykor, úgyhogy azt találtam ki, hogy elkészítem azt, amit a legjobban szeretsz – mosolygok rá. Ugyan ez tényleg szinte semmiség, de szívből jön.

❀ 547 ❀ youtube ❀ Rajtad kívül nem kérek mást… ❀

made by Isaac Lestrange

- Miért, talán titkolsz valamit? – Kérdeztem vissza játékosan, de mielőtt azt hitte volna, hogy kételkedek benne, folytattam. – Bízok benned, édes – Fürkésztem néhány hosszabb pillanatig, mielőtt másik témára tértünk volna.
- Hidd el, most sem szívesen mentem el, de így alakult. És nem ígérem, hogy nem lesz több ilyen – Akármennyire is a barátnőmmel akartam maradni, tudtam, hogy amíg el nem intézem Heloise-t, addig nem lehet teljesen nyugodt az életünk. Azonban ezt nem akartam elmondani neki, ez… ez nem olyasmi volt, amit fel tudtam volna vállalni. Még nem. Egyáltalán nem tudtam, hogyan foghattam volna neki. Hiszen mégis csak az volt a küldetésem, hogy megöljek valakit. Én, aki a légynek se tudott volna ártani alapjáraton. Féltem, hogy Kendra csalódni fog bennem vagy épp elfordul tőlem. A megfelelő pillanatot akartam kivárni tehát, ami nem tudtam, mikor jön el. Bár tény, hogy az esküvő előtt akartam elmondani mindenképp, ehhez pedig ragaszkodni is akartam.
Tovább hallgattam a barátnőmet és meg-megcsóváltam a fejemet. Nem hitt magában, nem értettem, miért.
- Elkezdhetnél komolyabban foglalkozni a varázslással… mert oké, hogy engem elvarázsolsz, de ennél többre vagy te képes, tudom – Megsimítottam gyengéden az arcát, mielőtt visszahúztam volna tőle a kezem.
Elmentem végül zuhanyozni, hogy lemoshassam az út mocskát magamról, majd vissza is tértem a barátnőmhöz az ajándékkal. Bíztam benne, hogy örülni fog az apróságnak és a reakciója pont az, amit szerettem volna. Pedig csak egy plüss.
- Örülök, hogy tetszik, de ez nem minden – Suttogtam, miközben hagytam, hogy átöleljen engem és a nyuszit is, ami így beékelődött kettőnk közé. – Van még valami… - Tettem hozzá sejtelmesebben, majd előrehúztam azt a kezemet is a hátam mögül, amit eddig rejtegettem. Egy kis doboz volt benne, ezt nyújtottam át a lánynak; ha pedig kinyitotta, akkor egy karkötőt talált benne. – Boldog születésnapot, Kendra – Ha mindkét kezem már szabad volt, akkor a derekára simítottam mindkét tenyerem, így fürkészve tovább a szépséget.

- Inkább nem, ha nem gond – mosolyodok el én is. Abból rögtön rájönne, hogy valami nem stimmel most köztünk. Ezt pedig nem szeretném. Nekem kell elmondanom az igazat és nem egy naplónak. Még nagyon nem is állok rá készen. Nem tudom mikor állok majd készen rá. De biztosan nem most. Viszont én szívesen belekukkantottam volna. Már csak a kíváncsi természetem miatt is.
- Én is szeretlek, nagyon – ismét egy apró csókot leheltem ajkaira, ezzel alátámasztva a szavaimat.
- Remélem többet nem hagysz magamra – mondom ki a gondolataimat. Tudom, hogy vétkeztem és volt, hogy el is voltam bizonytalanodva. De az még akkor volt, amikor elment. Olyan hirtelen történt minden. A lánybúcsút követő napon, mikor ott hagytam a lányt, még kavarogtak bennem a gondolatok. Össze voltam zavarodva, még akkor is, amikor elbúcsúztunk. Alig beszéltünk azon a reggelen amikor elment.
Szavaira lesütöm a szemem. Igaza van, Charliera mindig számíthattam, de valamiért úgy éreztem ma nem akarom felzaklatni. A legjobb barátnőm, egyszer őt is be kell avatnom mindenbe. Lucy néni eltűnésébe és abba, hogy mi történt miután ott hagytak a lánybúcsú után. Mindig úgy képzeltem, hogy először a könnyebbiket fogom választani. Vagyis előbb Charlienak mondom el, őt avatom be a titokba. Hátha tudna valami jó tanáccsal szolgálni, mit és hogyan. Mert egyelőre elképzelésem sincs, hogy fogok előállni, hogy fogok a leendő férjem szemébe nézni, miközben kimondom azokat a szavakat, amikkel biztosan meg fogom sebezni.
- Könnyen szerezhetek valamit, ami Lucy nénié. Be tudok menni a lakásába, majd körülnézek – már amikor elköltöztem tőle adott egy pótkulcsot, hogy bármikor be tudjak menni. Nem mintha olyan gyakran jártam volna oda, mikor nincs otthon. Csak amióta eltűnt, szoktam elmenni. Főleg öntözni jártam át, rengeteg virága van, nem szeretném, hogy elhervadjanak.
- De a varázslás… nem is tudom. Megpróbálhatom, de nem biztos, hogy sikerülni fog – nem bízok a tudásomban. Szerintem a boszik között én vagyok az egyik legügyetlenebb.
Miközben Conrad zuhanyozik, én a kanapén ülök gondolataimba mélyedve. Igyekszem elkergetni mindazt, ami most megzavarhat minket. Amennyire vártam, hogy hazaérkezzen, most annyira is félek a következő napoktól. De legalább ma ne ezzel legyek elfoglalva.
Gondolataimból Conrad szakít félbe. Ő is szeretné, hogy a ma csak a boldogságunkról szóljon.
- Jujj, de édes – nyúlok a nyuszi után fülig érő mosollyal. Vetek rá egy pillantást, majd jó szorosan magamhoz ölelem. Pont úgy, ahogy az előbb a vőlegényem velem tette.
- Köszönöm – pattanok fel a kanapéról és fonom a karjaim a nyaka köré, miközben az ajándékomat is tartom.

❀ 411 ❀ youtube ❀ Rajtad kívül nem kérek mást… ❀

made by Isaac Lestrange

Felnevettem a kérdés, miközben megcsóváltam a fejemet, ezzel választ is adva, azonban nem bírtam ki, hogy ne szólaljak meg.
- Miért, te engednéd, hogy elolvassam a tiédet? Már ha írsz… úgy hiszem, írsz – Tettem hozzá elgondolkodva, elpillantva a lány mellett a naplónak tűnő tárgy felé, majd vissza rá. Nem zavart, ha ő is írt, megvolt hozzá a joga, ahogyan nekem is. Bár azt nem mondom, hogy nem furdalt a kíváncsiság, mit írhat le abba a naplóba, de bíztam benne annyira, hogy ne akarjam elkobozni és beleolvasni. Köztünk soha nem volt még probléma. Sosem voltam egy féltékeny idióta, aki elveszi a barátnője telefonját és átnézi az üzeneteit, vagy épp a hívás listáját.
- Szeretlek, Kendra – Az elmúlt napokban milliószor mondtam ki ezt gondolatban, de most túl jól esett kimondani ezt hangosan. De megérdemelte, tudnia kellett.
- Hát, pedig előbb választana téged, mint őket. Szerintem – Jegyeztem meg csendesebben, majd sóhajtottam egy aprót. Lucy néni eltűnt. Nem örültem, hogy még ezért is aggódnia kellett a barátnőmnek. Hümmögtem, így hallgattam végig őt, nem szólva közbe. Látszott, hogy mindenre gondolt és mindenen átrágta már magát.
- Tudom, hogy nem tartod magad nagy boszorkánynak, de szerintem egy keresőbűbájt el tudnál végezni, nem? Biztos van Lucy nénitől valami személyes tárgyad… ez kell hozzá, nem? – Nem mintha annyira értettem volna hozzá. Az én mágiám nem olyan volt, mint az övé. Én az elemeket tudtam irányítani egy bizonyos mértékig és valljuk be, az elég kevésnek is bizonyult. Nem tudom, miért gondolta bárki, hogy ezzel a minimális erővel képes legyőzni bárki egy félvért.
Azt, hogy „de én nem vettem semmit”, meg sem hallottam; mármint igen, de nem reagáltam rá. Nem volt lényeges, hogy ő készült-e nekem vagy sem, mert amúgy is bejelentés nélkül jöttem haza. Meglepetésként. Nem vártam el, hogy ő is készüljön nekem bármivel.
A zuhanyzást igyekeztem hamar letudni, majd köntösbe bújva indultam előkutatni az ajándékokat. Azt a két apróságot. Amennyire tudtam, a hátam mögé rejtettem mindkét dolgot, így indultam a nappaliba. Kendra eléggé a gondolataiba volt merülve, így a nappali küszöbén megállva figyeltem, gyönyörködtem benne néhány percig, mielőtt elindultam volna felé.
- Hé, édes… felejtsd el kicsit a gondokat, oké? Kicsit koncentrálj csak a mai napra. Estére – Magyaráztam, miközben egyik kezemet előrehúztam a hátam mögül, a plüss nyuszival együtt. Egy táblácska volt a nyuszi kezében, amin az állt, hogy „Boldog születésnapot!”. – Inkább köszönj Mrs. Rabbitnak! – Mosolyogtam. Reméltem, hogy el tudom feledtetni vele kicsit Lucy néni eltünését.