-Elolvashatom? – nagyon kíváncsi lennék, hogy miket ír a naplójába. De az is tény, hogy a naplót nem szokás megmutatni másnak, még a párodnak sem. De vajon Conradnak is lehetnek titkai? Ezen még sosem gondolkoztam el. Szerintem egészen a lánybúcsúig nem voltak közöttünk titkok. De mi van, ha mégis? Ha van valami, amit sosem mondott el nekem, csak elzárta a naplójába? Ha létezik ilyen… azért nem tudok róla mert fájna, vagy egészen más okból kifolyólag?
- Csoda és a legszebb ajándék, mást nem is kívánhatnék. Ha velem vagy már semmi más nem számít – az utóbbi mondatot inkább már csak suttogom magam elé. Annyira össze vagyok zavarodva. Bár úgy tudnám ezeket a szavakat kimondani, hogy egy csöppnyi megbánást se kelljen éreznem.
- Igen, ezt én is így gondolom. Charlie biztos átjött volna, ha kérem. De nem akartam a családjától elszakítani és én se voltam olyan magányos – őszintén szólva nem volt olyan jó egyedül. De nem akarom, hogy Conrad aggódjon. Most már itt van és csak ez számít.
- Biztos. Jártam is nála és semmi nyoma nem volt, de alig pár dolog hiányzott a lakásából. Lucy más, mint Mary, Mary néni zárkózik el folyton, olyan magányos szegény, néha úgy tennék valamit azért, hogy ne legyen az – a két nagynéném közül Mary az, akiért általában aggódok. Egyedül él. Ha én nem lennék, már nem lenne senkije és ez úgy elszomorít néha.
- Aggódom Lucyért, ő nem hagyott volna csak így itt – biztos vagyok benne, hogy utazást tervezett volna, akkor szól. Biztos, hogy itt lett volna velem karácsonykor, hiszen ő is azt hihette egyedül leszek. Lucy valamilyen szinten olyan, mintha az anyukám lenne. Ő nevelt fel, gondoskodott rólam és még ha eleinte nehezen is indult a kapcsolatunk, mostanra teljesen megváltozott.
- Arra gondoltam, hogy fel kellene keresnem egy boszorkány ismerősét, de nem tudom hol és kivel kezdhetném. Igazából én nem is nagyon ismerem őket. Bár közéjük tartozom, de nem szoktam velük találkozni. Ha összegyűlnek, csak Lucy néni szokott elmenni. Úgyhogy nem tudom mihez kezdjek – felsóhajtok. Ha egy kicsit jobba odafigyeltem volna gyerekként, legalább valakit ismernék azok közül, akik átjöttek hozzánk.
- Ha egy kicsit jobban menne a varázslás… akkor magam is utána járhatnék, hogy hol lehet – mindig elszomorít, hogy nem vagyok erős boszi. Tanulok, amennyit tudok, de az nagyon nem elég.
- Nekem te vagy a legszuperebb ajándék, amit valaha is kaphatok – kaphatnék… ebben majd csak akkor leszek biztos, ha beavattam abba, hogy mit tettem. Addig pedig azon izgulhatok, hogy leszünk-e egyszer férj és feleség.
- De én nem vettem semmit – szontyolodok el. Bár adhatnék valamit én is, de csak a szívemet tudom becsomagolni, amit remélem nem fog összetörni. Attól tartok, hogy én fogom az övét, bár megóvhatnám attól a fájdalomtól, amit egyszer okozni fogok neki.
A következő válaszával nem jutottam közelebb ahhoz, hogy vajon merre is járhatott. De nem akarom még a kíváncsiságommal is fárasztani. Ha eljön az idő, úgyis meg fogom tudni, vagy ha nem majd rákérdezek. Lehet, hogy valami, ami az esküvővel kapcsolatos. Valami, amiről nem tudhatok, de nagyon fogok neki örülni.
Ahogy a fürdő felé veszi az irányt, visszahuppanok a kanapéra. Megpróbálom rendezni a gondolataim, megpróbálom kitörölni mindazt, ami most csak elrontaná a hangulatot. A lánnyal kapcsolatos emlékeimet jó mélyre elásni magamban. Emlékek? Hiszen csak a reggelre emlékszem, egyáltalán semmi másra. De… akkor lehet, hogy nem is történt meg az, amire gondolok? Nem is követtem el semmilyen hibát? De akkor mivel magyarázható az, hogy pucéron feküdtem egy ismeretlen ágyban, egy ismeretlen lány mellett. Erre csak ő tudna választ adni, de egyáltalán nem biztos, hogy valaha találkozni fogok még vele. Szóval maradnak a kételyek és a lelkiismeretfurdalás.
Olyannyira a gondolataimba mélyedek, hogy fel se tűnik amikor ismét nyílik a fürdőszoba ajtó.

❀ 618 ❀ youtube ❀ Rajtad kívül nem kérek mást… ❀

made by Isaac Lestrange

Remélem, hogy nem kell újra elszakadnom Kendrától, de nem vagyok naiv, tudom azt is, hogy Heloise nem áll le és nekem sem szabad futni hagynom őt. De talán tanácsot kellene kérnem. Kendra jószívű és jólelkű… mi van, ha pont ő kellene ahhoz, hogy Heloise észhez térjen és a jó oldalra billenjen? Ezen elmerengtem egy hosszabb pillanatra, de aztán el is vetettem ezt a bugyuta ötletet. Hiszen miért kevertem volna szándékosan bajba a páromat? Nem akartam, hogy baja essen.
A szavaira meglepődtem, különösen a naplós részre.
- Naplót írsz? – Kérdeztem vissza, bár csupán költőinek szántam. Felnevettem röviden, majd köhintettem. – Én évek óta írok… - Vallottam be végül halkabban, majd felfogva a többi mondandóját, újból elmosolyodtam. – Karácsonyi csoda vagyok, hm? Azt kívántad, itt legyek és itt vagyok. De az is lehet, hogy csak elvarázsoltál – Motyogtam, majd a válaszát hallgatva ezúttal a számat kezdtem húzni. Egyedül karácsonykor, pazar.
- Szerintem átjött volna, ha hívod. A legjobb barátok mindig ott vannak, ha szeretnénk – Sóhajtottam egy nagyobbat, majd lassan kifújtam a levegőt. – Tanúnak? Nála jobbat nem is választhattál volna – Ez eszembe jutatta, hogy én még senkit sem kértem fel. Nem tudom, Oliver vagy Jack lenne-e alkalmasabb a szerepre. De talán Oliverre fog esni a választásom. – Ami Lucy nénit illeti… biztos, hogy eltűnt? Nem csak elzárkózott a világ elől? – Tapogatóztam; nem akartam, hogy Kendra túlaggódja a dolgokat. De ha féltette Lucy nénit, hajlandó lettem volna valahogy utánajárni a dolognak.
- Elvégre karácsony van, nem? És a születésnapod… és a lánykérés évfordulója – Soroltam. – Mondhatjuk, hogy ez a legkülönlegesebb nap az évben – Mosolyogtam. Aztán a kérdésre bólintottam. – Fárasztó volt inkább, nem is hosszú. Bár ne kérdezd, hogy az ülésben hogy lehet elfáradni… - Vállat vontam, majd ezután indultam lassan kifelé, de a fa fényei és díszei megállásra késztettek. A válaszára csak egy mosolyt küldtem felé, mielőtt a fürdőszobában kötöttem volna ki. Nekiláttam a zuhanyzásnak, de nem időztem túl sokat a víz alatt. Tíz percen belül már léptem is ki a fürdőből, egy szál köntösben, amit megkötöttem a derekamon. Lábamon pedig papucs díszelgett. Nem volt egy tipikus ünnepi öltözék, de a célnak megfelelt ezúttal. Viszont ahelyett, hogy a nappaliba indultam volna, a bejárati ajtóhoz mentem. Ott raktam le a táskáimat, azokat fogtam meg és vittem be a hálószobába. Aztán kutakodni kezdtem a meglepik után. Az egyik elfért a kezemben, a másik viszont nagyobb volt és szőrösebb. Utóbbinak nem tudtam, mennyire fog örülni. Elgondolkodtam, hogyan is kellene átadnom neki, miféle körítéssel, de nem jutott eszembe semmi.

Annyira hihetetlen, hogy csak jó erősen koncentráltam a kívánságomra és meg is kaptam azt. A gondolatok ereje… eddig hittem is benne, meg nem is, de ezután biztosan fogok.
Olyan jó érzés volt újra Conrad karjaiban lenni. A szívem majd kiugrott a helyéről. Azt hiszem a szerelmem az irányába az idő múlásával sem enyhült, ha lehet, talán még erősödött is. Lehet, hogy ezt hívják igaz szerelemnek. Úgy gondolom a miénk az, legalábbis nagyon remélem.
-Te is eszméletlenül hiányoztál – szavakkal lehetetlen lenne leírni, hogy mennyire így van. Bár, őszintén szólva, rettegtem is ettől a perctől. Jó, hogy most ahogy ölel nem láthatja a megbánást a szemeimben. Nem hiszem, hogy tudnék neki hazudni, pedig ez a nap nem arról szól, hogy szint valljak.  Egyszer megfogom tenni, de nem ma és nem most.
- Ez… óriási meglepetés és annyira örülök neki. De közben hihetetlen is. Képzeld elkezdtem írni egy naplót és pont azt kívántam, hogy veled legyek és akkor benyitottál – szinte levegőt se veszek ahogy elkezdem neki mesélni az előbb történteket. Néha hajlamos vagyok hadarni, főleg, ha izgatott vagyok. Mielőtt válaszolhatnék az kérdésére ismét megcsókol, annyira hiányzott már ez is. Legszívesebben csak csüngenék az ajkain.
- Most nem akartam zavarni Charliet, meg mást se. Tudod most mindenki a családjával van, bár a napokban úgyis talizni fogunk. Amíg nem voltál felkértem az esküvői tanúmnak. De ma nem akartam, hogy aggódjon, Lucy néni is eltűnt – folytatom a szóáradatot. Annyi mindent kell bepótolnunk, annyi minden történt mióta magamra hagyott. Persze van időnk, úgyhogy nem kell most azonnal mindent a nyakába zúdítanom.
- Meglepi? – csillannak fel újra a szemeim. Imádom a meglepetéseket, ebben a tekintetben olyan tudok lenni, mint egy kisgyerek.
Bár én nem számítottam rá, így nem is tudnék neki semmit sem adni. Vagy ha mégis, akkor annak biztosan nem örülne. Becsomagolhatnám a titkom és a fa alá tehetném… ah, olyan ostoba vagyok. Legalább vehettem volna valami apróságot. Ehelyett én mit csinálok? Szörnyűséget!
- Hosszú volt az út? - kérdezem, hogy eltereljem a gondolataimat és mert valóban nem tudom, hogy merre is járt. Remélem hamarosan kiderül és remélem nem történt semmi komolyabb probléma. Vagy egyáltalán semmilyen probléma és nem is került bajba.
- Ugye? Annyira imádom – mosolyogtam rá vissza. Annyira ismer és ez annyira jó. Bár örökre megmaradnánk ebben a pillanatban.

❀ 379 ❀ youtube ❀ Rajtad kívül nem kérek mást… ❀

made by Isaac Lestrange

Nem kaptam azonnali reakciót, így kezdtem azt hinni, nincs is itthon és az ajtót meg elfelejtette bezárni, de végül, mielőtt a nappaliba léptem volna, ő jött ki onnan. Azonnal elmosolyodtam, és lopva végigmértem, miközben már öleltem is magamhoz, jó szorosan, hogy kiszoríthassam belőle a szuszt is.
- Hiányoztál, baby – Suttogtam az ajkaiba, viszonozva a csókját, miközben kezem a derekán pihentettem meg. Hiányzott, rohadtul hiányzott a jegyesem és most, hogy újra a karjaimban tarthassam, úgy éreztem, máris felöltődök energiával. Ő táplált engem, mindenféle értelemben. Ha ő nem lett volna, nem is tudom, mi lett volna velem. Megölelgettem, és ha engedte, akkor így maradtam vele még egy ideig. – Nem akartam szólni, hogy jövök, mert meglepetésnek szántam… remélem, nem bánod – A hajába motyogtam a szavakat, a szőke fürtökbe, amikbe bele is túrtam szabad kezemmel. Imádtam a samponja illatát, olyan tipikusan Kendrás volt. Cukrozott, édes és olyan, mint amivel az ember nem tud betelni.
- De… hé, egyedül vagy? Azt hittem, legalább áthívod Charliet vagy másvalakit a barátaid közül – Kissé elszomorított a tudat, hogy ha nem jöttem volna haza, egyedül van karácsonykor és a születésnapján. Bűntudatom volt.
Lassan elszakadtam tőle, de előtte még egy csókot nyomtam az ajkaira.
- Lezuhanyzok. Utána viszont van egy meglepim… helyesbítve kettő – Rámosolyogtam és rajta is felejtettem a tekintetemet néhány hosszabb másodpercre, mielőtt elindultam volna a fürdőszoba felé, hogy tényleg vegyek egy gyors zuhanyt. Nem akartam húzni az időt, de az utazás után fel akartam frissíteni magam.
Ám mielőtt kiléptem volna a nappaliból, a karácsonyfa felé is elpillantottam. Ekkor tűnt fel, igen. A színei megleptek, meg is torpantam.
- Kék és rózsaszín? – Elpillantottam Kendrára, majd vissza a fára és végül ismét csak elmosolyodtam. – Ez tetszik. Tükröz téged – Jegyeztem meg még mindig mosolyogva, ezután viszont tényleg meg sem álltam a fürdőszobáig. Hamar levetkőztem és beálltam a víz alá, hogy lemossam az utazás mocskát magamról. Meg talán a denveri emlékeket is. Heloiset.

Ahogy becsukom az új kis naplómat a karácsonyfára téved tekintetem. Imádom, ahogy a fények játszanak rajta. A díszek is olyan gyönyörűek. Némelyik még kiskoromból maradt meg, de van egészen új is, amit a napokban vettem. Idén úgy döntöttem rózsaszín és kék árnyalatokban fog pompázni. Igaz elég picike, de nem tudtam volna nagyobbat, egyedül hazacipelni. Mégis imádom.
Tekintetem visszavándorol a füzetemre. Ezt is csak nem rég találtam meg a padláson, amikor nagytakarítást végeztem. Nem akartam kidobni, olyan szép volt, hiába fakultak már meg a lapjai. Valószínűleg már nem mai darab. Most pedig ki is használhatom, talán így, hogy lefoglalom magam az írással nem is fogom olyan egyedül érezni magam.
Csak tudnám merre járhat Conrad, olyan jó lenne most vele beszélni. Annyira szeretném legalább a hangját hallani, ha nem is lehet itt. Annyira hiányzik, olyan régen elment. Olyan nehezen telnek a napok nélküle. Nehéz távol lenni attól, akit szeretsz. Nehéz, ha nem lehetek vele minden nap, nehéz, hogy nem mellette alszok el. Annyira szeretném, ha itt lenne. Ahogy a naplómban írtam, nekem tényleg nincs szükségem semmi másra csak rá, karácsonykor.
Majd a következő pillanatban hallom ahogy nyílik az ajtó és meghallom a hangját. De ez nem lehet, lehetetlen, hogy a kívánságok az egyik pillanatról a másikra megvalósuljanak. Vagy mégis?
Kell pár perc mire feleszmélek a döbbenetből. De győz a kíváncsiságom így felkelek a kanapéról és elindulok a bejárat felé. Bár még mindig nem akarok hinni a fülemnek, lehet, hogy a hangokat csak képzeltem. Annyira vágytam arra, hogy itt legyen, hogy a képzeletem játéka volt csupán az előbbi.
- Conrad? – már a szememnek se akarok hinni. Egy percig csak némán állok és nézem ahogy bepakolja a táskáit. De ez nem csak álom, valóban itt van. Csillognak a szemeim ahogy ránézek és mosoly szalad ajkaimra. Szinte repülök felé és a karjaiba vetem magam. Szeretném, ha jó szorosan magához ölelne. Olyan rég volt, hogy utoljára átölelt volna.
- Annyira örülök, hogy itt vagy – majd, ha engedi, egy csókot lehelek ajkaira.

❀ 317 ❀ youtube ❀ Rajtad kívül nem kérek mást… ❀

made by Isaac Lestrange

Talán gyerekes volt naplót vezetnem, írogatnom az érzéseimről, gondolataimról, azonban engem megnyugtatott. Nem egy naplót írtam már tele és raktam el biztonságos helyre, hiszen ki akarná másra bízni a legbelsőbb gondolatait? Nem mintha titkolózni akartam volna Kendra előtt. Persze, két dolgot muszáj volt, legalábbis eddig. Az esküvő előtt el kell mondanom neki.
Néhány perce szálltam le a gépről, és kaptam meg az egyszem csomagomat, amit nem vihettem fel az utastérbe. Néha igazán bosszantónak találtam, hogy még egy apróbb csomagot sem engedtek fel oda… mintha atombombát vinne fel az ember a gépre.
További percekbe telt, mire sikerült kiérnem a repülőtérről, ami tömve volt emberekkel. Nyilván sokan érkeztek haza a szeretteikhez ezen a napon. Karácsonykor. Igazából kicsit utáltam magam, hogy nem tudtam hamarabb jönni. Ez a nap fontos volt. Az évforduló a lánykérést illetően és Kendra születésnapja is. Nem tudtam volna nyugodtan aludni, ha nem érek haza hozzá. Az órámra pillantottam, majd bosszúsan vettem tudomásul, hogy az egyik taxi az orrom előtt ment el. Újabb percek teltek el, mire jött egy üres autó, amit végre birtokba tudtam venni.
A gondolataimba merültem a viszonylag rövid autóúton. Kendrán merengtem újfent. Azon gondolkodtam, örülni fog-e annak az ajándéknak, amit Denverben vettem neki. Helyesbítve két dolog. Az egyik apróság, a másik talán gyerekes, de amikor megláttam, ő jutott eszembe.
Fel sem tűnt, mikor megállt az autó. Mindegy, sietve összeszedtem magam, fizettem és kiszállta. Még vetettem egy pillantást az órámra, mielőtt az ajtóhoz léptem volna kinyitni azt.
- Kendraaaa, megjöttem! – Szóltam egyből, a hangomat is némileg megemelve, hogy bárhol is van a lakásban, hallja. Beljebb léptem, majd lepakoltam a nagyobb és a kisebb táskámat is a földre, aztán kibújtam a cipőmből, kabátomból. Ezután csuktam csak be az ajtót, mert nagy figyelmetlenségemben azt elfelejtettem. Végül elindultam a nappali felé, mert úgy tippeltem ott lehet, vagy esetleg a konyhában.