Még mindig a démon járt a fejemben, mikor visszaértem a kocsihoz, jobban mondva a nőhöz és az öccséhez. A reakcióra, avagy az ölelésre egyáltalán nem számítottam, de kellőképpen kirántott a gondolataim közül. Nagyot nyeltem, próbáltam lenyugodni, hogy ne érezze, mennyire hevesen ver a szívem a közelségétől. Újból nyeltem egyet, miközben egy fél pillanat erejéig visszaöleltem, de abban a minutumban el is szakadt. Nyilván rájött, hogy az edzőteremi csókunk után nem kifizetődő újból közelebb kerülnie hozzám. De nem baj, így volt ez jó.
Hagytam, hogy eltávolodjon tőlem, miközben kifejtettem a véleményemet a helyzettel kapcsolatban és azzal, hogy Shawnt én magam hová vinném. A döntést ráhagytam, de a szavaiból úgy tűnt, hogy egyetért velem.
- Pontosan. A szervezetben viszont védett helyen van – Elvégre mágia is védte, mégha nem is olyan magas szinten. De mindent megtettünk, hogy távol tartsuk az épülettől a nem kívánt betolakodókat.
Ahogy viszont akadékoskodni kezdett azt illetően, hogy szétváljunk, sóhajtottam. Némán tűrtem a tekintetét és azon gondolkodtam, mégis mivel győzhetném meg őt, mikor Shawnt türelmetlenkedni kezdett. Elnéztem arrafelé, majd vissza és mielőtt a nő beszállt volna az autóba, megszólaltam.
- Szerintem van miről beszélnetek, Blackwell. Használd ki az alkalmat – Azzal pedig biccentettem egy aprót feléjük, az autó felé, majd sarkon fordulva előszedtem a cigarettás dobozt a zsebemből és rágyújtottam. Habár kénytelen voltam mágiát alkalmazni, hisz az öngyújtóm azóta sem lett meg.
Jót tett az éjszakai séta; magányos volt a város, kihaltak az utcák… pont, mint én. Még sokáig gondolkoztam a nap történésein, a démonon, vagy a nő öccsén, de… de leginkább Blackwellen és azon a csókon. Olyan érzéseket ébresztett bennem az a nő, amikkel nem tudtam mit kezdeni. Csak az járt a fejemben, hogy jobb lesz, ha távol maradok tőle. Pont, ahogyan most is tettem. Bármennyire is fájt ez nekem is. Csak így óvhattam meg…

Minden egyes eltelt perccel egyre jobban aggódtam Isaacért. Próbáltam leplezni Shawn előtt, de biztos voltam benne, hogy látja rajtam. Minden neszre megugrottam, minden árnyékban ellenséget láttam, így amikor Isaac végre felbukkant az állatkert kapujában, kissé gyanakvón méricskéltem, próbáltam átlátni rajta, ha esetlegesen a démon volna, de teljesen önmagának tűnt, valódinak, úgyhogy az öcsémre néztem, eltettem a kardom és Isaachez sietve, gondolkodás nélkül megöleltem.
Néhány pillanattal később, fáziskéséssel húzódtam csak el tőle, zavartan köszörültem a torkomon a mellkasára bámulva, hogy véletlenül se kelljen a szemébe néznem. Annak tükrében, mi történt köztünk korábban, eléggé zavarba jöttem a saját közvetlenségemtől - és igen, azt sem gondoltam át jól, hogy az öcsém is szemtanújává válik ennek.
- Jó. Az jó. - motyogtam, a fülem mögé igazítva egy tincset, aztán visszaléptem Shawnhoz és betuszkoltam a kocsiba, a hátsó ülésre. Készültem megkerülni az autót, hogy a volán mögé üljek, mikor Isaac felvetette az ötletét. Elgondolkodva az öcsémre néztem, fürkésztem kicsit, mérlegelve a lehetőségeinket, majd megadó sóhajjal vállat vontam. Bármennyire utáltam is beismerni, ez volt a legjobb módja annak, hogy biztonságban tudjuk őt.
- Igazad van. A házunk többé nem biztonságos. - Nem tagadhattam többé meg Shawntól azt, amire vágyott. Nem tarthattam többé kalitkában, muszáj volt figyelembe vennem, ő mire vágyik. Ahogy Isaac közölte, hogy maradna, felnéztem rá és megcsóváltam a fejem.
- Jobb, ha együtt maradunk. Gyere velünk! Összeszedjük néhány cuccát és mehetünk tovább. - Szinte kérleltem őt arra, hogy velünk jöjjön, egyrészt mert nem akartam aggódni amiatt, hogy épségben visszaér-e a főhadiszállásra, másrészt mert megnyugtatott a jelenléte. Önzőség vagy sem, jól esett, hogy tudtam, számíthatok rá. Úgyhogy kérlelőn bámultam rá, könyörögve, csak akkor rezzentem össze, mikor Shawn türelmetlenül megkocogtatta az ablaküveget mögöttünk.
- Jöttök már, vagy mi lesz?
Még vetettem egy pillantást Isaacre, aztán megkerültem az autót és beszálltam a volán mögé. Vártam és reméltem, hogy ő is csatlakozni fog.

@ nagyon köszönöm a csodás kört!

A visszakérdezésre inkább jobban láttam nem reagálni. Halandó korcs, mi? Ebből is látszott, mennyivel felsőbbrendűnek gondolják magukat ezek a mocskok. Mintha tényleg ők lennének a világ istenei, akik bármit megtehetnek. Morrantam csak, majd a további kérdésre a szemeimet forgattam.
- Látom, szópárbajban jó vagy. De ezzel még egyik kérdésemre sem reagáltál – Jegyeztem meg, ekkor sodort hátrébb. Majdnem elvesztettem az egyensúlyomat, de végül talpon maradtam. Mélyen szívtam magamba a levegőt, ahogy végigmértem a démont.
- Nem értem, miért segítenél… - Mormogtam, de mire felfoghattam volna, eltűnt. Sóhajtottam és hosszasan bámultam azt a helyet, ahol szinte elsüllyedt a démon. Vissza a pokolba. – Vajon miért nem bántott? Megtehette volna. – Elgondolkodtam, majd a kardomat visszacsúsztattam a helyére. Kicsit ácsorogtam még, a gondolataimba merülve, mielőtt sietős léptekkel kimentem volna az állatkertből. Kint rögtön Laráékat kerestem, s ahogy megtaláltam őket, odasiettem.
- Menjünk. Talán… de csak talán, ez a démon mégsem akart nekünk rosszat. – Komolyan néztem a nőre, a fiúra rá sem pillantva. – Jobb lesz, ha a szervezetbe költözik egy időre. – Közöltem, de a végső döntés… az övé volt. Én bármit mondhattam, nem igaz? Elléptem tőlük, lazán zsebre dugva a kezeimet.
- Az lenne a legjobb, ha hazamennétek a cuccaiért. Én visszatalálok innen a szervezetbe. – Halványan rámosolyogtam. Nem arról volt szó, hogy magára akartam hagyni a nőt, de jobbnak láttam, ha nem vagyok a terhükre. Ez a kettejük ügye volt és Shawn látszólag nem szimpatizált velem, amihez meg is volt a joga.

Szemöldöke összeszalad, szeme keskeny réssé szűkül, ahogy a vadászok undorító pengéje a torkának szegeződik. Nem féli egyáltalán, arcáról harag és megvetés kettőse süt a férfi felé, a pillantását pedig nagyon is állja - egy darabig mozdulatlanul.
- Hogy merészelsz ilyen hangon beszélni velem, halandó korcs? - Szavai csöpögnek a fojtott indulattól, a következő pillanatban pedig rámarkol a pengére, durván és hirtelen. Vére helyett fekete, füstös anyag csap fel a bőréből, egyenesen Isaac szemébe csapódhat bele: mérgező, démoni aura.
- És ti nem értitek, miért ítéltetett pusztulásra a fajotok? Szánalmasak vagytok. - Azzal eltaszítja magától a pengét, mágiájával lökve egyet a férfin; a mellkasa közepén üti meg, lehetőleg minél messzebbre sodorva magától.
- Ha az én tanácsom rühes számodra, úgy pusztuljatok mindannyian. Sorsotok nem az én gondom, úgysem miattatok jöttem. - Más dolga volt a városban, mellyel már végzett, ez a kitérő pedig teljesen elvette a folytatástól a kedvét. Tenyerét letartva átjárót nyit magának a Pokolba. Talpa alatt süllyedni kezd a föld, míg végül teljesen elnyeli, csak szavainak fenyegető baritonja marad hátra utána, mint baljóslatú átok, egyedül hagyva a vadászt a kihalt, éjjeli állatkertben.

Csak morrantam. Nem hittem ennek az alaknak egy pillanatig sem. Segíteni akarna? Miért kellene, hogy ezt elhiggyem? Csak úgy feltűnt a semmiből és előadja a nagy szavakat, de hol a mögöttes igazság? Honnan tudhatnám, hogy kinek az oldalán áll? A válasza nem volt konkrét, de nagyjából sejtettem, hogy rátapintottam a lényegre. Ha viszont Katherine egyik hű kiskutyája, akkor aztán végképp nem tudom, miért kellene bíznom benne egy kicsit is. Kedvem lett volna levágni a fejét, vagy egyszerűen a kardomra tűzni, de amíg a két Blackwell itt volt, nem engedhettem meg magamnak, hogy elragadjanak az indulatok. Meg akartam védeni őket és úgy éreztem, bárki is ez az alak, bármelyik démon, akár Drogol, akár nem… jobb, ha visszaküldöm a pokolba.
Tudtam, hogy Larissa nem díjazná az ötletet, de pontosan ezért nem kellett, hogy itt maradjanak.
- Azt mondtam, menjetek – Kissé erélyesebben szóltam rá a nőre, mire végül elindultak az öccsével. Helyes. Azonban rögtön visszaemeltem a tekintetemet a démonra és végre, mikor valóban magunkra maradtunk, a kardom éle azonnal a férfi torkához simult. Pont, mikor feltette a kérdését, hogy mit is szeretnék vele kettesben.
- Kettőt tippelhetsz, te pokolfajzat. Van két perced elmondani, mi az oka a nagy „segítőkészségednek”, vagy hogy kibökd, merre találom Drogolt. Ez a két választási lehetőséged van, mielőtt leszúrlak – Vagy egy pillanat, hogy ő öljön meg, de ez részletkérdés volt. A szám nagy volt, mert az indulatok tomboltak bennem és hát sajnos, vagy épp nem, de így csapódott le.
- A párkapcsolati maszlagot pedig nyugodtan hagyhatod. Nincs szükségem a tanácsaidra, ugyanis párkapcsolatom sincs, sem gondom vele – Amúgy is, miből gondolta, hogy meg akarom szerezni magamnak Larissát? Nem akartam. Pont, hogy ellöktem magamtól néhány órával ezelőtt és ennek ígyis kellett lennie. Hiba volt a csókunk, hiba volt egyáltalán közelednie felém. Még akkor is, ha ez az egész úgy éreztem, széttép belülről. Fontos volt nekem az a nő, de pont ezért kellett távol tartanom magamtól, amennyire csak lehetséges volt.
A tekintetem egy pillanatra sem szakadt el a démonétól, csakis őt figyeltem és bármilyen gyanús mozdulatot is ejtett, támadtam.

Karcos, mély baritonon tör fel belőle a nevetés a vadász vádaskodása hallatán. Még mindig lezserül zsebre dugott kezekkel álldogál a triótól pár száz méterre, jelezvén, a legcsekélyebb fenyegetést sem látja bennük. Nem tudja, kifélék-mifélék lehetnek, és őszintén szólva a legkevésbé sem érdekli. - Ha én lennék az, a barátotok már halott lenne. Veletek együtt. - Csak az állával bök a kölyök felé, látja rajta, hogy az amúgy is be van tojva, nem szükséges különösebben fitogtatni az erejét. Őszintén szólva komolyabb indok nélkül is végezhetne velük, csakhogy a.) az nem igazán az ő stílusa, b.) azzal csak felesleges terheket róna Katherine úrnő nyakába. Nem, utóbbit még véletlenül sem követné el.
Meglepte ugyan, hogy a vadász milyen jól átlátta a helyzetet, és mivel nem sarkallta semmi rá, hogy hazudjon, így a kérdésre csak, némi fejingatás után, bólintott.
- Viszonyítás kérdése. - A rangsor alapján? Feltétlenül. Saját vágyai alapján? Nem eléggé. De hát egyéni preferenciáját sajnos nem vetíthette ki a hierarchiájukra, főleg, mióta az a lábtörlőnek való korcs a nyakukba szakadt. Malachai Parker.
- Milyen lovagias. - Mosolya negédes, szinte már gúnyos, ahogy a távolodó párost figyeli. Az úrnő megbízásának tett eleget, amikor Denverbe jött, az csupán puszta véletlen, hogy megérezte Drogol lenyomatát egy gyereken. Saját indíttatásból döntött úgy, hogy megnézi magának démon társa kísérleti egerét, és szórakoztatónak találta, hogy ennyire nem veszik komolyan a figyelmeztetését. Nos, ő megpróbált szólni, ha ezek a halandók csak húznák az időt, úgy magukra vessenek...
- És mégis mit szeretnél kettesben velem? - Mosolya kiszélesedik az arcán, ahogy az előtte állót méricskéli, majd lassan előhúzza a kabátja zsebéből a kezét. Összecsapásra egyelőre ugyan még nem készül, de a férfi kisugárzása valahogy figyelemre, óvatosságra inti. Mégis csak egy vadász áll vele szemben, jobb szeretné elkerülni a kellemetlenségeket.
- Remélem, nem párkapcsolati tanácsra vágysz, mert akkor csak annyit mondhatok, hogy légy kicsit tökösebb és szerezd meg. - ejt vállat, mintha ez ilyen egyszerű lenne. Nos, az embereknél talán. A királynője esetében... De hát épp elég nő van az életében, más nők, akiket pont azért tart, hogy betömjék a Katherine iránt érzett űrt a lelkén. Kisebb vagy nagyobb sikerrel, ezt az információt megtartja magának.

Szóra nyitottam a szám, hogy rákérdezzek, mert nem értettem, mi ütött Isaacbe, miért hasonlítja magát állandóan Reghez, mik ezek az elejtett célzások kettőnket illetően, mikor néhány órája pont ő erősködött velem, hogy nem lehet köztünk még csak barátság sem. De a megjelenő démon félbeszakított minket, talán jobb is, mert nem vállaltam volna felelősséget azért, miféle jelenetet rendezünk az öcsém előtt... Képtelen lettem volna lemosni magamról, hogy tényleg van köztünk valami.
Egyáltalán nem bíztam az idegenben, de úgy tűnt, a mi oldalunkon állt, és jelenleg ennyi elég volt. Ismerte a szóban forgó démont, úgyhogy az vált számomra az elsődleges feladattá, hogy biztonságban tudjuk Shawnt. Két démonnal különben sem bírtunk volna el. Épp ezért kicsit sürgetőn pillantgattam Isaacre, mert igen, más esetben nekem is rengeteg kérdésem lett volna ehhez a gyanús alakhoz, de most minél előbb haza akartam érni az öcsémmel. Az átok miatt a démon bármikor rátalálhatott - ezek szerint bármelyik démon, ha felismerték a társuk lenyomatát. Nem tetszett az sem, hogy ennyire kihívóan viselkedik, féltettem, és láttam, hogy ez az öcsémnek is feltűnt, de kivételesen nem szólt semmit. A kezem beleakadt az övébe.
- Maximum öt percet kapsz. Utána a fülednél fogva rángatlak haza téged is... - morogtam oda Isaacnek, majd néhány lépésnyi hátrálás után sarkon fordultam az öcsémmel és kifelé vontattam. Futóléptekben értük el a feltört kaput, amin kitoltam magam előtt, aztán beültettem az autó hátsó ülésére. Én nem szálltam be, kint maradtam, hogy ha megtámadnának, megvédhessem.
- A barátod rendben lesz? Az egy démon volt... Ugye? - szólalt meg kissé aggódva, miközben az övével babrált. Nem néztem rá, az állatkert bejáratát fürkésztem, Isaacre várva.
- Igen. És... igen. Ne aggódj.
- Nem aggódom. - vágta rá egyből, kissé duzzogva a feltételezésen, ami mosolyt csalt az arcomra. Ez egészen addig tartott, míg fel nem támadt kissé a szél. Megborzongtam, némán fordítottam az ég felé az arcom, majd vissza a kapura. Kérlek, Iz, siess...

Csak pillanatokkal később esett le, hogy az, amit mondtam, kicsit… kicsit félreérthető volt. Illetve nem félreérthető, hanem olyan, mintha… köztem és Blackwell közt lenne valami, vagyis… vagyis valami olyasmi. Te jó ég. A szemem sarkából elnéztem a nő felé, majd inkább a fiúra. Kínos helyzetbe hoztam magam, de örültem, hogy igazából egyikük sem kérdőjelezett meg semmiféle értelemben. Csak úgy kicsúszott a számon és nem is szívtam volna vissza, hiszen… biztos voltam benne, hogy meg akarnám vigasztalni a nőt, ha ekkora veszteség érné. Tudom, milyen a fájdalom… tudom, milyen az, mikor az ember elveszíti a testvérét – még akkor is, ha az nem vérszerinti. Amy. Sosem hevertem ki és ráadásként nekem egyes egyedül kellett megküzdenem a gyásszal. Nem volt senki, akihez odabújhattam volna, vagy akinek elsírhattam volna a bajomat. Leszámítva Angelát, aki… aki életem egyik tévedése volt.
Shawnt fürkésztem, majd hallgattam Blackwellt, végül pedig a nőre emeltem a tekintetemet.
- Én? Ugyan. Nem gond, ha nem kedvel. Én nem vagyok Blair – Még egy mosolyt is villantottam rá, aztán megzavart minket egy igencsak érdekes és különös alak. Egyből bekapcsolt a vészjelző a fejemben. A kardomat rá is emeltem, jelezve, mennyire nem bízok benne.
- Még szép, hogy számít. Hiszen semmi okunk bízni egy hozzád hasonló, rejtélyes alakban… honnan tudhatnánk, hogy nem Te vagy az a démon? – Csak egy teória volt, de igazam is lehetett volna, nem? Éreztem a belőle áradó démoni energiát. Erősebb volt, mint amiket eddig éreztem és az ösztöneim is arra sarkalltak, hogy szúrjam belé a kardot. De egyelőre ellenálltam a kard hívásának. Végig akartam hallgatni… Mikor hátrébb lépett, leengedtem a kardomat, de továbbra is gyanakodva figyeltem.
- A királynő egyik közeli démona vagy? – Sosem gondoltam bele, miféle hierarchia rendszer működhet a pokolban. De úgy tűnt, hogy ez a démon eléggé magas rangban lehet, ha így beszél Miss Pierceről. Az, hogy megerősítette az előbbi felvetésemet… hát nem tudom. Minden porcikám azt sugallta, hogy öljem meg és ne törődjek a „segítő” szándékával. De nem csak én voltam a tét, hanem Shawnt. Sőt, csakis ő. Morrantam egyet az orrom alatt, majd a hüvelyébe csúsztattam a kardot.
- Blackwell, menjetek a kocsihoz… mindjárt követlek én is titeket – Közöltem odanézés nélkül, miközben az én tekintetem továbbra is a démonon pihent.

Különös érzés volt kettejük kereszttüzében tengődni, mintha egyensúlyt próbálnék találni a mérleghintán, melynek két végén teljesen eltérő súly fityeg. Precíz és nehéz feladat volt, és szívesen megkérdeztem volna, Isaac miből gondolta, hogy hozzá mentem volna vigasztalódni a tragédia esetén, de aztán rájöttem, hogy igaza volt, így nem szóltam inkább semmit. Shawn meg csak annyit dörmögött:
- Mindegy. - De látszott rajta, hogy nem szívesen képzelte el a saját halálát, sem pedig azt, milyen fájdalmat hagyna bennem. Bennünk. Elgondolkodott azokon, amit Isaac mondott, és ennek örültem, mert végre az indulatok csillapodni látszottak.
- Apa halálra aggódta magát. - tettem hozzá, mert eddig csak a saját érzéseimről beszéltem neki, holott apa azóta is betegre izgulhatta magát az eltűnése miatt. Erről eszembe jutott, hogy küldenem kéne neki egy sms-t, úgyhogy elővettem a mobilomat.
- Ne vedd magadra, gyerek még. - sandítottam Isaacre, fittyet hányva Shawn tiltakozására. Épp csak hogy elküldtem az sms-t, máris meghallottuk azt az idegen hangot, ami megtorpanásra késztetett. Ösztönösen magam mögé húztam az öcsémet, aki kivételesen nem igazán tiltakozott. A fickó türelmesen, láthatóan nyugodtan fürkészett minket, előbb Isaacet mérte végig, hisz ő állt legelöl, aztán engem, végül amennyit látott belőle, Shawnt is és elvigyorodott.
- Számít az? Tekintsetek erre névtelen jó tanácsként.
Nem igazán tetszett a férfi, és attól féltem, míg feltart minket, esetleg a démon is idetalálhat, úgyhogy előhúztam én is a kardomat. Hagytam, hogy Isaac előttünk legyen, így ha a fickó úgy dönt, ránk támad, előbb kettőnkön kell átvágnia magát, csak aztán érhet az öcsémhez, és ez adott némi megnyugvást.
- Nem az én dolgom, vadász - vont vállat a férfi a kérdésre, a figyelmét visszavezetve Isaacre. - Csak erre jártam és megéreztem a szagát. - Itt a fejével Shawnra bökött, de Isaacen tartotta a tekintetét. - Gondoltam, megnézem magamnak, miféle. A királynőm nem igazán szereti, ha a pórnép kedvére portyázik, főleg a vadászok városában. Persze ez rám nem vonatkozik - tárta végül szét a kezét egy mosollyal, és a pillantása lejjebb siklott a Wallace kardokra.
- Ne olyan hevesen. Igen kellemetlen lenne, ha elkezdenétek azokkal hadonászni. - Azzal tett egy lépést hátra, jelezve, indulni készül. - A szervezet jó ötlet. Drogol ostoba ugyan, de oda még ő sem merészkedne. Annyit egyetlen zsákmánya sem ér.
- Mi legyen? - Hihettünk neki? Nem voltam benne biztos. Talán ez egy csapda, bár én sem hittem volna, hogy lenne olyan démon, aki önként merészkedne a vadászok bázisára, mégis érdekelt, Isaacnek mi a véleménye erről.

Hálát adtam az égnek, hogy nem kapott az alkalmon és kezdett el faggatni a családi hátteremről. Igaz, ha megtette volna sem mesélem el neki töviről-hegyire a dolgokat, hiszen nem akartam magamat sajnáltatni és amúgy sem változtatott semmin az, ha beszéltem a múltamról. Sőt, már-már hiba volt egyáltalán említenem is, de már kicsúszott a számon. A továbbiakra csak bólintottam egy aprót, de tudtam, hogy ez esetben igenis meggondolatlan tudna lenni. Legalábbis gyanítottam. Elvégre az öccséről volt szó, a saját véréről – biztos voltam benne, hogy a saját életét is odadobná a fiúért. Ami érthető is lett volna, de ilyesmire gondolni sem akartam.
Szerencsére hamar megtaláltuk a fiút, aminek hálát is adtam magamban. Talán megússzuk ennyivel a kalandot, ugye? Figyeltem, hogyan húzza Blackwell a kisebbiket, majd a kölyök szavaira kissé elhúztam a számat. Persze, világos, miért is szólok bele?
- Igazad van, a te dolgod, ha megöleted magad. De a nővéred az én dolgom, ha fel kell szárítanom a könnyeit, amit érted ejt a történtek után – Közöltem a lehető legszíntelenebb hangon, hogy a kölyök érezze a súlyát a dolgoknak. A démon, ha itt ólálkodik, pillanatok alatt elégtételt vehet rajta és akkor aztán már nem pimaszkodhat így senkivel. Figyeltem, hogyan civakodnak és egy részem örült, hogy Blackwell a védelmemre kelt, de nem akartam, hogy miattam veszekedjenek.
- Hagyd, Blackwell… érthető, hogy nem kér egy idegen pátyolgatásából – Vállat vontam és elléptem mellettük, majd a nő szavaira fordultam vissza.
- Jobb lenne, ha inkább a szervezetben töltené az estét, nem? – Vetettem fel, de ahogy meghallottam mögülem az ismeretlen férfi hangját, azonnal megfordultam, rámarkolva a kardom markolatára. Végigmértem és a szavait követően arra próbáltam rájönni, hogy vajon ő mellettünk áll-e vagy ellenség.
- Ki az ördög vagy te? – Kérdeztem rá nyíltan, miközben szabad kezemmel intettem Blackwellnek, hogy maradjanak mögöttem, én meg intézem a különös alakot, ha úgy hozná a sor. Persze, nem hittem, hogy a nő követné az utasításaimat, de egy próbát megért. – Láttad a démont? Hol van? – Szegeztem neki újabb kérdéseket, de úgy, hogy a kardot is kihúztam a helyéről. Nem szavaztam egyelőre bizalmat a férfinak.

Kíváncsi lettem volna a Lestrange család titkaira, de sem az idő, sem a hely nem volt alkalmas a túlságosan mély eszmecserékre. Azért a kelleténél tovább fürkésztem Isaacet, mintha az arcáról próbálnám leolvasni az engem érdeklő válaszokat, aztán ejtettük inkább a témát és behatoltunk az állatkert területére, noha egyáltalán nem fűlött hozzá a fogam, hogy egy ilyen kísérteties helyen koslassunk az éjszaka közepén.
- Annyira azért nem vagyok meggondolatlan. - csóváltam meg a fejem, de tényleg jól esett a törődése. Az öcsémmel kapcsolatban az ítélőképességem hajlamos volt elhomályosulni, igaz, de ez nem azt jelentette, hogy minden másba is szokásom volt fejjel beleugrani. Mondjuk tényleg fontolóra vettem, hogy véget vetek minden problémánknak és egyszerűen megölöm az öcsémet, főleg, amikor felbukkant a semmiből és még neki állt feljebb. Egyrészt borzasztóan örültem, hogy igazam volt és tényleg itt bujkált, másrészt olyan mérges voltam rá a rengeteg aggodalomért, amit okozott, hogy szívem szerint lenyomtam volna a torkán a zseblámpámat.
Csendben maradtam, amíg próbáltam lebeszélni magam a szándékomról, és figyeltem, Isaac hogyan közelíti meg Shawnt. Az öcsém méltatlankodva próbált szabadulni a hajborzolás alól, ami futólag mosolyt csalt az arcomra, mert eszembe juttatta, hogy utálta, ha gyerekként kezelte valaki. De hát az én szememben örökké gyerek marad.
- Héé! Várj, mi? Reagannel jársz? - szegezte nekem Shawn a kérdést, a haját igazgatva, mire feszült sóhajjal mellé léptem és megragadtam a grabancát.
- Nem járok senkivel! Nyomás! - Sarkon fordultam vele, és a fájdalmas sziszegésére fittyet hányva, a tarkójánál fogva indultam vele vissza a kocsihoz. Eszemben sem volt elengedni, a végén még megint meglép.
- Ja, persze. - mormogta az öcsém Isaac szavaira. - Ne üsd bele az orrod olyasmibe, ami nem tartozik rád. - elengedtem a tarkóját és aprót löktem rajta, gyengéd tasliként a tiszteletlensége hallatán. Tudtam, hogy ideges és csak ezért bunkózik, de attól még nem tetszett.
- Én kértem meg Isaacet, hogy segítsen, mivel ennyire felelőtlen voltál, úgyhogy rá is tartozik.
- Nem vagyok gyerek!
- Akkor viselkedj is úgy! - Ezúttal nem dühösen vágtam vissza, hanem teljesen higgadtan, és ez elvette kicsit Shawn harci kedvét is. Előbb rám nézett, majd Isaacre, aztán vissza rám.
- Tudod, hogy nem akartam...
- Tudom, és megértem. - vágtam közbe, és mellé húzódva finoman átkaroltam a nyakát. - De nem lehet. Csak egy kicsit tarts még ki, jó? Megígérem, hogy megtalálom a módját, hogyan szedjük le rólad az átkot. - Magamhoz öleltem a fejét, ő pedig engedékenyen a vállamra hajtotta. Halkan elmotyogott nekem egy bocsánatkérést. A haját simogatva pillantottam fel Isaacre, kissé megkönnyebbülten és hálásan, amiért segített megtalálni és még időben a nyomára akadtunk.
- Vigyük haza. - vetettem fel Isaacnek, amikor az állatkert kísérteties csendjét egy mély férfihang törte meg.
- Nem lenne bölcs ötlet, hacsak nem akarjátok elvezetni Drogolt a családi fészekbe.
Az ösvényen, tőlünk jópár méterrel előrébb, egy bőrkabátos férfi ácsorgott, zsebre dugott kezekkel.