Már legalább negyed órája rovom a folyosókat, mert folyton eltévesztem, hogy merre is kellene befordulnom, hogy rátaláljak az edzőteremre, ahová a következő programot lebeszéltük. Valójában már lassan több mint egy fél napja itt vagyok Denverben, de Blair folyamatosan elfoglalt, épp csak fogadott az érkezésem után, egy vadászatról visszatérve, aztán már tovább is állt. Nem is értettem, mi dolga akadt hirtelen, csak azt reméltem, hogy hamar visszatér, és belevághatunk a dologba, hiszen égek a vágytól, hogy tanuljak valamit. Így viszont már kezdek attól tartani, hogy a kamu tanulmányi kirándulásom egy időpazarlás lesz, feleslegesen tömtem az otthoniak fejét hazugságokkal, hogy megszökhessek, és talán tíz percnyi edzés után megint le leszek koppintva. Bár valószínűleg csak türelmetlen vagyok, mint az velem gyakran megesik. De a belső feszültségemnek jó oka van, meg akad neve is: Kai Parker. Ezt a nevet pedig elég csak magamban felidézni ahhoz, hogy lerázzam magam, újra türelmet erőltessek magamra, és elszántan folytassam az utamat. Végül már muszáj egy srácot megkérnem, hogy útbaigazítson, mert nekem ez a hely még mindig egy labirintus. Ám amikor megérkezem a megfelelő helyre, meg kell állapítanom, hogy a késésem ellenére sem várakozik rám az egykori elrablóm. Helyette egy másik vadász bitorolja épp a helyet.
- Bocsánat! Lehet, hogy megint rossz helyen járok. Én Blairt keresem, mert, azt hiszem, itt lenne egy edzésünk – vonogatom a vállam tanácstalanul.