Emlékeimben még élt Írország, álmaimban sokszor megjelentek előttem a képek. A mindig zöld táj, az állandó szél, ami olykor a légzést is nehézzé teszi. Az óceán. Bárányok.
Egészen kicsi voltam még, mikor elköltöztünk, talán hat, vagy hét éves lehettem. Lehet, hogy kevesebb. Nem sokat fogtam fel az egészből, nem volt honvágyam, nem túlzottan foglalkoztatott a költözés. Sőt, talán némi boldogság is szétáradt bennem, új ország, új város, még több kaland, amint a bátyáimmal élhetek át. Felnőtt fejjel azonban hiányozni kezdett az ország, sőt, már kamaszként. Egy ideig úgy gondoltam, ha nem jöttünk volna az államokba, nem történik meg a tragédia, nem veszítem el a családom idő előtt. Ugyanakkor, talán a kardot sem lelem meg, mert bárki bármit mond, te találod meg a kardot, s nem ő téged. Amikor készen állsz rá, amikor képes vagy befogadni az erőt, s mindent, ami vele jár. Akkor választ ki téged. Erről persze még soha senkinek nem beszéltem, minek jártatnám fölöslegesen a számat? A véleményem nem változtat semmin, értelmetlen, s haszontalan. A vadászat volt az életem, még akkor is, ha ezt egykor nem gondoltam volna. Nem akartam vadász lenni, fegyvert ragadni, s olyan lények után eredni, akikről semmit nem tudunk, mégis... ez vált a célommá.
Azon a bizonyos napon változott meg minden, azon az estén, amit elmém legsötétebb zugába rejtettem; az érzelmeimmel együtt.
Ha mégis fel akarnám idézni - amit az első pár évben meg is tettem rengetegszer -, csak a végére emlékeznék tisztán. Arra, hogy mezítláb, pizsamában indulok útnak, az avar zörög a talpam alatt, majd képszakadás. A következő képsorok viszont olyannyira az agyamba égtek, talán még igézéssel sem vehetné el senki, akkor is, ha az elmém nem állna ellen a vámpírok módszerének. A testvéreim kiabálását hallottam meg először, amint megpróbálnak hazaparancsolni, de mire egyáltalán felfogtam volna az álmosságtól, mi történik, már egy vámpír állt előttem, vöröslő, démoni szemekkel, eltorzult arccal. Teljesen lefagytam, megmoccanni sem bírtam, sikoltani végképp, valószínűleg nem is jött volna ki hang a torkomon, ha megpróbálom. Azonnal halott lettem volna, ha a bátyáim nem reagálnak, mindent bevetettek, a szörny figyelme rájuk szegeződjön, ne rám, ezzel megmentve az életemet. Mire úgy igazán magamhoz tértem, az avart vér borította, a testvéreim torkából pedig üvöltés hangzott fel, ami csak a vérbugyogás miatt szakadt meg. Az üvöltés helyét felvette egy undorító, gurgulázó hang, ez volt az, ami végül észhez térített annyira, miképp menekülőre fogjam. Befogott fülekkel futottam egészen hazáig, s hiába faggattak a szüleim, képtelen voltam megszólalni. Vörös, kisírt szemekkel mutattam az ajtóra, mire keresni kezdték Rydet és Ralt. Mindössze tompán hallottam anyám sírását, apám káromkodását, s a hangot, mikor apám térde összetalálkozik a parkettával. Anyám kérdéseire nem feleltem. Onnantól fogva egy évig nem beszéltem.

Egy órával el kellett halasztanom az edzést Hastingsszel, hogy beszerezzek pár új dolgot, amire neki, illetve Saltzmannek is szüksége lehet. Bandázsok, boxzsákok, kesztyűk, védőfelszerelés... Az edzésekhez elengedhetetlen, bár én sosem részesítettem előnyben a védőfelszereléseket, vagy a boxkesztyűket. Szerintem az edzés úgy a leghasznosabb, ha fájdalmat érzel, hiszen a vadászatok során sem védőfelszerelésben rohangálsz, mint egy félőrült. A kezdeti edzéseken fontos, Saltzmannek például, aki kicsit sem konyít a dologhoz, ne sérüljön meg túlzottan. Hastingszet már kicsit keményebb pórázon fogom, hiszen évek óta a testvériség tagja. Sóhajtva álltam be a pénztárhoz, türelmetlenül doboltam a lábammal amíg az eladó végre kidugta a fejét a raktárból. Nem szóltam semmit, csak biccentettem köszönésképpen. Nem szerettem túl sokat beszélni, csak és kizárólag akkor szólaltam meg, ha tényleg fontos volt, ha lényeges dolgot akartam közölni. Fizetés után rögtön a kocsihoz mentem, beültem, s már hajtottam is vissza a főhadiszállásra. Nem szerettem volna még többet késni, ismertem a nőket, szerették szavakba önteni a nemtetszésüket, gúnyolódni, tulajdonképpen az érzelmeik igen nagy szerepet játszottak az életükben. Nem voltam sosem nőgyűlölő, sőt, elismerem, hogy úgy alapjában véve az emberek legtöbbje ilyen, nem csak a férfiak, mégis... tekervényesebb aggyal rendelkeztek. Számomra viszont nem csak ők, minden más ember is bonyolult volt, míg én a színtiszta egyszerűség. Mint egy digitális óra, ami csak a számokat mutatja, semmi mást. Csak azt, amire tényleg szükséged van.
A terembe sétálva már ott volt a lány, edzőszerelésben, haja lófarokba fogva. Biccentettem neki, s elindultam az öltözőbe, hogy felvegyek egy fekete trikót, s egy térdig érő pamutnadrágot. Semmi extra nem volt a kinézetemben, a hajam is épp olyan kusza volt, mint ahogy ébredéskor hagytam. Ha edzésről volt szó, semmi sem érdekelt. Kizárólag az edzés, a külsőm ilyenkor nem számított, az sem, hogy mi van rajtam, bár a pamuthoz ragaszkodtam, az izzadság és a műszálas ruhák kombinációjánál nem volt rosszabb. - Hoztam néhány dolgot. - Kivettem a kezemben tartott kartondobozból a bandázst, és szó szerint hozzávágtam, az sem érdekelt, ha épp nem figyel, bár valószínűleg már tanult az edzéseinkből, tudta, hogy a gyorsaság és a reflexek sokszor fontosabbak, mint az izmok, vagy a technikák. - Remélem kipihented magad, mert nem foglak kímélni. - jelentettem ki kifejezéstelen arccal. Ma valahogy nem volt kedvem egy csöpp kedvességet sem magamra erőltetni.