Tessék, megint itt vagyok.
Mint valami függő, aki képtelen leállni azzal a mérgező szarral, ami ugyan meg nem szünteti a problémáit, de legalább egy kis időre enyhülést ad a szenvedésének. S közben tönkreteszi.
Az én drogom is hasonló, csak csillogó fehér por helyett emlékekről van szó. Igen, emlékekről, amik ugyanúgy tönkre tudnak tenni, ha nem vigyázol. Túl régóta kapaszkodom már a múltba, túl régóta csinálom ezt. Abba kellene hagynom, a képességem nem azért van, hogy a régi otthonomban simogassam a bútorokat és közben azokat a képeket idézzem vissza, amiket el kellett volna már engednem. A múlt határoz meg mindenkit, a múlt a részed, így nem lehet elengedni, úgy semmiképp, hogy aztán nyoma se maradjon.

Most utoljára– mindig ezt mondom és két hét múlva megint itt vagyok. Csak azt nem tudom, hogy azért, hogy enyhítsem a fájdalmam, vagy hogy tovább fokozzam… Nehéz kérdés. A legutóbbi látogatásom majd’ egy éve esett meg, azóta elég sok dolog történt, így nem nagyon volt időm mérgezni magam. Ez persze nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem is gondoltam rá, csak… nem jöttem el ide, hogy ilyen módon elevenítsem fel az emlékeket. A tárgyak úgy vetítik a fejembe a hozzájuk kapcsolódó emlékeket, mintha újra megtörténne minden. Ezért csinálom. Azt hiszem, így már érthető. Ki ne akarná újra látni a halott kedvesét, hallani a hangját és érezni az illatát? Ki ne vágyna arra, hogy csak egy még egy kicsit itt tarthassa őt? Őt, akit úgy szeretett.

Az életem az ő érkezéséig rutinszerű volt, de ezt sosem bántam. Szerettem a megszokott dolgokat, hogy volt egy ritmusa az életemnek, amit tudtam tartani. Fáradt, boldogtalan emberek vettek körül, akik utálták a munkájukat, az életüket, önmagukat és azon voltam, hogy velem ne így legyen. Szeressem, amit csinálok, elégedett legyek magammal és a környezetemmel is, azt hittem, ez a boldogság. Aztán betoppant az életembe ő, akit nem lehetett nem észrevenni, mert olyan volt, mint a Nap. Melegséget árasztott és már csak attól jó kedvem lett, hogy láthattam őt reggelente a kávézóban. Elég sokáig kerülhettük egymást, mire rászántam magam, hogy ködös udvarlás helyett végre randizni hívjam, így utólag visszagondolva már annyira érthetetlen, hogy hogy nem vettük észre előbb, hogy kölcsönösen vonzódunk egymáshoz, ha nem vagyok ilyen töketlen talán… több időnk lett volna együtt.
Furcsa, hogy az ember néha mennyire képes megfeledkezni a halandóságról, ha boldog. Persze, hiszen, ha életed szerelme a karjaidban fekszik nem épp a halálon töprengsz, hanem a jövőn, amit együtt terveztetek meg, ami már nem csak a te jövőd és nem csak az övé, hanem a tiétek. Naivan tényleg nem gondoltam erre, arra pedig végképp nem, hogy egy mágikus kard majd üzeneteket kezd el küldeni nekem az álmaimon keresztül. Eleinte próbáltam ésszerű magyarázatot adni az ismétlődő furcsa álmokra, de valahol mélyen tudtam, hogy több ez, mint véletlen, hiába álltam két lábbal a földön. A kard nem hagyott nyugtot, elérte, hogy másra se tudjak gondolni és végül elindultam arra a helyre, amit az álmaimban láttam, hogy megértsem mi ez az egész. A kard felfedte előttem a világ igazi arcát, általa megtudtam, hogy minden, amiben hittem csak a jéghegy csúcsa és a világ sokkal több titkot rejteget, mint azt elképzeltem volna.  Denverbe szólított, azt akarta, hogy csatlakozzak a vadászokhoz, akik a rendért felelnek, én viszont nem álltam ilyesmire készen. Nem akartam egy nagyobb dolog része lenni, csak azt az életet élni, amit vele elterveztem, amiben nem szerepelt az, hogy vérfarkasokra és vámpírokra vadásszak. Hogy végül miért maradtam mégis? Miért fogadtam el a sorsot, amit a kard kijelölt nekem? Mert meghal. Azt hiszem, utánam akart jönni, ami nem csoda, hisz az éjszaka közepén egyetlen szó nélkül léptem le, biztosan a frászt hoztam rá. A rendőrök nem tudtak sokat mondani, az autó szénné égett, így egy üres koporsót temethettem csak el. Semmim sem maradt, az élet, amire vágytam, aminek a középpontja ő volt végleg eltűnt. Nem akartam úgy folytatni, mint mielőtt megismertem, így csatlakoztam az ötökhöz és… teszem a dolgom, bár boldognak épp nem nevezném magam.

- Most utoljára – mondom ki a jól ismert  hazugságot, amit mindig és az ajtóhoz lépek, szélesre tárom. Ahogy meglátom őt az az első gondolatom, hogy csak egy emlék, amit a kilincs megérintése miatt látok, de ahhoz túl eleven, túl… A vadász ösztön úgy kapcsol be nálam, mintha megnyomnának egy gombot. Tudom mi ő, de a megdöbbenésem, hogy életben… vagy valami olyasmiben van sokkal nagyobb,
- Olivia…