Szeretve és szeretve lenni; olyan egyszerűen hangzik, mégis van, aki évszázadokon keresztül hiába hajkurássza. Sosem volt szerencsém a másokhoz való kötődéssel; úgy éreztem, hiába adok bele mindent, hiába tárom fel a teljes szívem, semmit sem ér, mert mindig lesz valami vagy valaki, aki fontosabb nálam, aki megkaphat mindent, amire vágyom anélkül, hogy próbálkozna. Kezdődött ez a szüleimmel, majd folytatódott a barátaimmal és a szerelmi életemmel. A munka volt az első anya számára, Steven pedig apa számára. A gimiben végig úgy éreztem, a Bonnie és Elena közt húzódó kötelékhez sosem érhetek fel egyikükkel sem. Aztán jött a fiúk hada, mindegyik lehetett volna tökéletes, meseszerű, én mégsem voltam egyiküknek sem az - egészen Stefanig. Talán már az első találkozáskor, az első kikosarazás után éreztem, hogy ez többről is szólhatna. Kész voltam rá, hogy többről is szóljon.
A füzet sarkára szívecskékbe kezdőbetűket firkálós-féle szerelem volt, mely végül barátságba fordult, hogy mélyebb gyökereket eresztve lángoljon fel újra. Néha elgondolkodom rajta, létezhet-e a végzet, a felsőbb hatalom, melynek létezését annyian védik és cáfolják, és ha igen, mi járhatott a fejében, mikor a mi történetünket írta. Bármit is ivott mellé, biztos vagyok benne, hogy remekül szórakozott.


Előbb jobbra fordultam a tükörben, majd balra. A ráncok a homlokomon egyre mélyebb redőkbe gyűrődtek, szemöldököm rosszallón összeszaladt. Az állótükör sarkából észrevettem, hogy Bonnie a végkimerültség jeleivel dörgöli az arcát.
- Úgy nézek ki, mint egy elefánt. - közöltem végül az ítéletem, megsimogatva igencsak terebélyes pocakomat a finom tapintású, kék szöveten keresztül. - Éva tiltott gyümölcse? Meg a fenéket! Egy egész zsákkal lenyeltem az almákból!
Hiába soroltam azonban tovább a hasonlatokat kövérségemet illetően, Bonnie nem úgy tűnt, mint aki hozzá kíván szólni a témához, így elfordultam a tükörtől, hogy szembenézhessek vele.
- Hahó! Nem most kéne megnyugtatnod, hogy "ne aggódj, Caroline, még így is gyönyörű vagy"? - A derekam le akart szakadni, a lábaim sajogtak, és ahogy kijjebb húztam az asztaltól a széket, hogy leüljek rá, úgy kellett rogyasztanom, mint aki egy dinnyét készül menten megszülni. Borzasztó volt. Mielőtt Bonnie esélyt kapott volna a válaszra, kinyílt az ajtó és Stefan lépett be rajta - pontosabban a jól megérdemelt sajtburgerem, Stefan társaságában.
- Ééés ezt a kérdést meg is hagyom neked. - pördült sarkon Bonnie, kihasználva a nyitott ajtó nyújtotta lehetőségeket, megpaskolva Stefan vállát, ahogy elhúzódott mellette. - A tiéd. Sok szerencsét!
Annyira azért nem lehettem szörnyű társaság! Vagy igen? Mármint, egy bizonyos szinten nem kívánt és nem is tervezett terhesség, főleg ikrekkel, még egy normális anyukát is kikészített volna, márpedig én messze voltam a normálistól, bizonyos értelemben pedig az anyaságtól is. Szerintem ahhoz képest egész jól viseltem, és ennek megerősítését reméltem volna viszont látni a fiatalabb Salvatore arcán is, de annak félszeg és együtt érző mosolya láttán csak durcásan felsóhajtottam.
Áruló.


A kelleténél erősebben vágtam be a kocsiajtót, ami felturbózott anyai haragomnak és vámpírképességeimnek köszönhetően enyhén behorpadt a lendületem nyomán. Nem tudtam megállapítani, Stefan sajnálkozása az autónak szólt-e vagy nekem, mindenesetre nyugodt mosolyától egyáltalán nem lettem jobban, sőt, csak még idegesebbé tett.
- Caroline, nyugodj meg! - Ezek a férfiak semmiből sem tanulnak? A génjeikbe van kódolva, hogy hülyeségeket mondjanak akkor is, ha egyértelműen lerí róla, mekkora hülyeség? Láthatta ő is, hogy két egyszerű szó nem fogja lejjebb vinni a vérnyomásomat, így megkerülte az autót, hogy a belőle áradó, kedves és szerelmes aura csitítsa a pulzusszámomat. Fene belé, ezzel máris hatásosabbnak bizonyult.
- Nem tudok, Stef. A varázslat képes feltámasztani a holtakat. Képes megtörni egy ősi köteléket a vámpírok közt. Képes egy már halott testbe átültetni két magzatot. Az ég szerelmére, kell lennie olyan varázslatnak, ami képes megtörni egy másik varázslatot! - Kellett lennie, máskülönben ez azt jelentette volna, hogy teljesen feleslegesen hagytam magukra a lányaimat. Teljesen feleslegesen utaztunk Stefannal annyit, hogy megtaláljuk a módot a Gemini-átok megtörésére. Az egész teljesen felesleges lett volna, és ez annyira, annyira dühössé tett, hogy sírni akartam, törni-zúzni, üvölteni,, míg meg nem éreztem a gyengéd simítást a karomon, a homlokom pedig Stefan vállán kötött ki. Belebújtam az ismerős ölelésbe és hagytam, hogy elringasson.
- Tovább keresgélünk. - búgta a fülembe, nekem pedig ennyi elég volt, hogy az imént kioltott remény halványan újra parázslani kezdjen. Sokkal jobban éreztem magam, tudván, hogy nem kell egyedül végigcsinálnom ezt az egészet. Lassan átkaroltam, átbujtattam a karom az övé alatt és felmarkoltam a hátán a felsőjét. Éreztem az ölelését szorosabbá válni a derekamon, már kész lettem volna teljesen átadni neki magam, mikor váratlanul megcsörrent a mobilja. Az éles zajon fintorogva, kelletlenül húzódtam el, míg Stefan szabadkozva felvette a telefont.
Az arckifejezése azonban elfeledtette velem minden gondom. A gyomrom ökölnyire szűkült.
- Mi az? - kérdeztem, miután letette és még mindig nem mondott semmit. Láthatóan birkózott a szavakkal.
- Bonnie volt az. Vissza kell mennünk. Elena...
Nem kellett többet mondania. Kinyitottam az ajtót és visszaszálltam az autóba.