Általában az emberek mesébe illő történeteket várnak, vagy mítoszokat, legendákat, de én nem szolgálhatok eggyel sem, csak feltárom az igazságot.

Nem megyek bele, hogy mennyi idős vagyok, legyen elég számodra annyi, kedves olvasó, hogy egy idős vagyok a Pokollal. Jó sok mi? Hát, én sem vagyok már mai gyerek, de a mai napig imádok rosszalkodni, szinte már-már a véremben van.

Évszázadokon keresztül uralkodtam a Pokolban, amolyan önjelölt királynő voltam, aztán egyszer csak megjelent Katherine Pierce, a nagy túlélő.
Viszonylag rövid időn belül el is foglalta a helyemet és hivatalosan is a Pokol királynője lett. Mindaddig amíg ő nem jelent meg, én voltam az önkényes igazságosztó, most pedig elvette a démonokat tőlem, elvett mindent, amit évszázadok alatt kiépítettem. Egy démon sem húzott velem újat, hiszen tisztában vannak a korommal és az erőmmel is, mivel minél idősebb vagyok, annál erőteljesebb és pontosabban tudom használni a képességeimet, én pedig, nos, Pokoli idős vagyok. Nincsen nagy rajongótáborom, mert nem vagyok egy túl kellemes és jó személyiség, de még sem kötöttek belém egyszer sem. Fogalmam sincs, hogy ez talán a félelemnek vagy másnak tudható be, de boldogan éltem így Indrában. Mondhatni Katherine meg én belsőleg egyformán viselkedünk: mindketten hercegnőnek képzeljük magunkat, csak ő hivatalosan is királynő lett, míg én, nos csak egy koronázatlan hercegnő… Tetszik-e? Nem. Tudok tenni ellene? Lehet, de nem teszek. Egyenlőre legalábbis.
Eleinte én lettem volna Arcadius hű társa, de Katherine levette a lábáról, mint eddigi életében minden férfit, bár be kell vallanom, nem is fáradoztam azon, hogy engem válasszon, túl büszke voltam ahhoz, hogy könyörögjek neki.
Bevallom, dühös vagyok: nekem kéne a trónon lennem most és nem neki, de nem tervezek lázadást, nem tervezem Katherine Pierce leváltatását, bár tudom, hogy mások igen, és néha-néha megfordul a fejemben, hogy átálljak hozzájuk, segítsek nekik, de még sem teszem meg. Még sem szítok háborút, csak csendben figyelem az eseményeket, pártatlan vagyok, hiába fortyog bennem a düh.

Hm, a leírtak alapján tényleg szívtelennek tűnhetek, de nem vagyok az. Egyszer voltam már szerelmes, nagyon szerelmes. Van az az érzés amikor mindent megtennél valakiért csak azért, hogy a szeretett személy boldog legyen. Nos, én is ezt tettem, harcoltam a férfi kegyeiért, harcoltam a figyelméért, de az egész csak plátói szerelem volt, egyirányú, mert ő nem érzett irántam semmit, nem szeretett csak kihasznált a céljainak elérése érdekében, én pedig akkor ott, abban a pillanatban megígértem magamnak, hogy soha többé nem fogok szerelembe esni.

Most, hogy tudod nem vagyok csupa szívtelenség, itt az ideje egy portál létrehozásának és megjelenni a Földön.