"It's nothing, it's nothing, oh, just a heartbreak."
- Pfff, hogy én, csücsüljek a Poklon? - elfintorodtam, mert végre leesett, hol csúszott félre a kommunikációnk. Még a gondolat is fárasztott, hogy uralkodónak képzeljem magam. - Isten ments. Vagy az ördög. Sátán. Bárkit is szolgáltok. Előbb tenyerelnék rá egy bekapcsolt főzőlapra, minthogy bármekkora részt is akarjak a Pokolból. Uralkodni szívás, a királyok sorsa pedig mindig tragikus. Komolyan, ember, több Shakespeare-t kéne olvasnod. - A fejemet csóváltam. Egyáltalán nem akartam vele uralkodni, sőt, részemről teljesen rendben volt, ha minden dicsőség az övé. - Csak arra céloztam, hogy egyedül nem lehet háborút nyerni. Szükséged lesz segítségre, én pedig melletted állok. A korona a tiéd lehet. - Elég paranoiás lehetett, ha már a segítő szándékomat is hatalomátvételnek vette, de hát nem hibáztathattam ezért. Az emberi lét paranoiássá tesz, márpedig a legtöbb démon egykor ember volt, tisztelet a kivételnek. Azért ezer év után sem mondhatnám, hogy kevésbé lettem cinikus. - Nem kell ahhoz....... Jó, mindegy. - Ki akartam oktatni, hogy felesleges címkéznie magát, anélkül is lefekhet egy férfival, hogy meleg lenne, hiszen én sem voltam az, de kezdtem ráérezni a beszélgetés ízére és kezdtem belátni, mikor jobb csendben maradnom. - Jól van. - bólintottam rá az ajánlatára. Szinte látni lehetett a visszaszámlálót a fejem felett, meddig voltam képes tartani magam az elhatározásomhoz és csendben maradni. Nos, eddig: - Végül is teljesen korrekt. Mit számít több száz élet, ha az a kettő nincs benne... És egy listányi teendő teljesen lefed egy apró infót egy üstökösről. Yep, kvittek vagyunk. - duzzogtam, de hát nem tudtam, hogyan máshogy kezelhetném Kait. Kénytelen voltam valamiben engedni, vagy legalábbis ezt a látszatot kelteni. Kezdett borzasztóan untatni és azt akartam, hogy mielőbb lelépjen. - Egyéb óhaj-sóhaj? - érdeklődtem végül, célozva rá, hogy lassan könnyes búcsút mondhatnánk egymásnak.
Nem tetszett a stílusa, sem az, hogy túlságosan sokat tudott. Tényleg nem rémlett, hogy önként és dalolva meséltem volna a terveimről, céljaimról, de ezek szerint az alkohol gonosz hatása a démonokra is ugyanúgy ártalmas. Legalább ezt megtanultam: ne igyak annyit. Irritáltan sóhajtottam, hisz nem tudtam mit mondani erre. A továbbiakra viszont kezdtem úgy érezni, lassan elszakad nálam a cérna. Ez teljesen megőrült. - Már ne is haragudj, de te vagy az öregebb – A szemeimet forgattam. – Másrészt, nem érzed az iróniát a hangomban? Sosem volt arról szó, hogy ketten vesszük át a poklot. Még részegen sem ígérnék ilyesmit, mert nem vagyok egy osztozkodó fajta. – Újabb szemforgatás következett a részemről, majd mély levegőt vettem. – Nem mondtam, hogy egyedül csinálom. De egyedül fogok uralkodni. – Vetettem rá egy szútós pillantást. Bár az egyedül szócskát ezúttal nem is gondoltam komolyan. Ugyanis egy valakit magam mellé akartam emelni, de nem Sera-t, akit alig ismertem és akihez semmi sem kötött. Másvalakit akartam. Mégis elgondolkodtatott ez az önfejű, már-már őrült fazon. Érdekelt volna, miféle szerepet szán magának a poklomban. De nem kérdeztem rá, úgy voltam vele, hogy úgyis kifejti majd nekem, ha akarja. Nem voltunk egy hullámhosszon, valahogy nem vette komolyan az intelmeimet, sőt, egyenesen az arcomba nevetett, a vicceimet meg komolyan vette. Kezdtem feladni a vele való kommunikációt és kezdtem úgy érezni, vannak nálam furább emberek. Elkezdtem visszaidézni magamban az estét, mikor találkoztunk. Mintha mesélt volna magáról… igen. Kezdett rémleni minden. Az arrogáns viselkedése, az iszogatásunk, aztán ahogy mesélt és én is meséltem. Még a képzeletek terére is elvittem. Vagy azt már csak én képzeltem? Hümmentettem, majd vállat vontam. Na jó, talán nem tűnt annyira menthetetlennek a dolog. - Mondjuk… - Kezdtem töprengeni a szavakra, avagy a visszakérdezésre, de a következőre egyenesen kirázott a hideg. A pokolba már! Miért jön mindenki ezzel a… mármint a… atyaég. - Te magadnál vagy? – Néztem rá úgy, mintha szellemet látnék; értetlenül és zavarodottan. – Ezzel nem győzöl meg, csak mondom. És egyébként, ha érdekel, nem, nem voltam férfival, ugyanis nem vagyok meleg! – Vágtam hozzá minden egyes szót, duzzogva, mint egy kisgyerek. Egek. Ezek után gyanakodva mértem végig, majd kaptam el róla a tekintetem. Ez teljesen megőrült… hogy én és ő… még nővel sem voltam! Úgy éreztem, totál le vagyok maradva és most az egész univerzum arra akar kényszeríteni, hogy átlépjek egy határt. De nem érdekelt sosem a szex. Mindig lekötött más. Ahogyan most is. A testi élvezetek azoknak valók, akiknek nincs semmi más, amit igazán élveznének. Én így voltam ezzel. - Ha bármivel próbálkozol, kinyírlak – Néztem rá végül újra, komolyan, majd mély levegőt vettem. Nem volt egyébként ötletem, mivel győzhetne meg, de nem a felhozott ötlettel, ebben biztos voltam. – Visszatérve pedig… ha elintézed, amit kértem. Ha végig azt teszed, amit mondok és a végén az ikrek meghalnak, az lehet a belépőd a pokolba. Mással úgysem érem be, nem adom alább az igényeimet – Aprót rántottam a vállamon, őt figyelve. Kíváncsi voltam, még ígyis belépőt akar-e a poklomba, vagy inkább visszahátrál.
"It's nothing, it's nothing, oh, just a heartbreak."
Olyan közel jártam már a végéhez. Ezer év folyamatos, szűnni nem akaró szenvedése látszott véget érni, már a küszöb felett volt a lábam, és... Igen, nyilván Kainak be kellett toppannia az életembe, hogy jól megnehezítse. Megölhettem volna. Persze csak arra lett volna jó, hogy visszaküldjem a Pokolba és magamra haragítsam, de legalább időt nyertem és elkerülhettem volna, hogy addig is csicskáztasson. A lehetőségeimet mérlegelve lassan, fájdalmasan felsóhajtottam. - Csak hogy tudd, ha valaha ajánlanom kell a szolgáltatásaidat, ez is benne lesz. - fenyegettem meg, bár valószínűleg hallott már ennél komolyabb fenyegetést is, de azért megfeddtem a mutatóujjammal. Igaz, hogy amúgy is együtt lógtam volna Lizzie-vel, tehát amit kért, nem volt túl macerás, de zavarta az igazságérzetemet, hogy nincs egy szinten a mérleg két nyelve. Egy infóért cserébe pofátlanul sokat kért, nekem meg semmi kedvem nem volt megleckéztetni és kirobbantani ezzel egy háborút. - Hadd gondolkozzak! - És gondolkodóba estem. - Szerintem a pia volt. Aha. - Komolyan bólogattam, bár őszintén szólva annyit ittunk, hogy nem esküdtem volna az életemre. Az is lehet, hogy csak ilyen szuper megfigyelő és emberismerő vagyok. Ezer év, kérem szépen... - Te hallottad félre. Majd hozzászoksz, a korral jár. - legyintettem. Nem hallottam ki a hangszínéből, amit ki kellett volna, ezért azt hittem, tényleg teljesen komolyan gondolja a kérdését, hát komolyan is feleltem rá. - Szóval, átvesszük. Te átveszed, én meg nyilván segítek. Nem csinálhatsz mindent egyedül, csúnya vége lesz. Nem láttad a Macbethet? - A fejemet csóváltam. Ezek a mai fiatalok elég műveletlenek... Pedig Shakespeare nagyon profi módokat talált ki arra, hogyan lehet eltenni láb alól nagy királyokat. Tudom, hiszen némelyik drámáját pont hogy rólam mintázta. Az uralkodásban meg egyébként semmilyen részt nem kívántam, csak nyugodt, biztonságos, nyugdíjas démon-évekre vágytam Kai oldalán, semmi többre. A szavaira elnevettem magam. Valahogy nem éreztem rá a stílusára, mert a viccét komolyan vettem, a komolyságát pedig kinevettem. - Édes, le fogok mészárolni egy komplett várost. Ez része a kiscserkészek teendőinek? Mi démonibbat kéne tennem ennél? - Kérdőn széttártam a karom. Tényleg halvány gőzöm sem volt, mit várhat még tőlem, de kész voltam ezer örömmel megtenni, ha konkretizálja vagy listába szedi az igényeit. - Hmm, háltál már férfival? A középkorban az elég nagy bűnnek számított. - Talán jobb lett volna, ha meghallgatom az ő ötleteit, mert nekem semmi más nem jutott eszembe. Kifogytam a kreativitásomból, manapság ráadásul már a homoszexualitás sem olyan nagy dolog, hogy belépőt nyerhetnék fele Kai poklába.
A kérdése nem, de amit azután mondott, elgondolkodtatott. Megváltásként gondol a halálra? Egy időben én is ilyesféle gondolatokat kötöttem hozzá. Főleg akkor, mikor a börtönvilágban sínylődtem már ki tudja, hány hónapja… aztán évek teltek el. Akkor, ott, tényleg megváltás lett volna számomra a halál és számtalan alkalommal próbáltam öngyilkos lenni. De az átkozott Gemini koven olyasféle időhurokba száműzött engem, ahol még megölni sem tudtam magam. Szerintem mára már bánják, avagy bánnák, ha tudnák, hogy túléltem mindent és kijutottam, sőt, hatalmasabb lettem, mint azt valaha gondolták volna. Seraphimnak csak hümmentettem egyet, ennél jobban azonban nem reagáltam le. Megváltás. Legyen az, ha úgy akarja. Máris ellenkezett, amivel nem derített túlságosan jó kedvre. Egyre jobban bosszantott, hogy ennyire nem akarja azt tenni, amit kérek tőle. Pedig nélkülem kizárt, hogy tudott volna az üstökösről – na jó, nem, biztos más is megadta volna neki ezt az infót, de sajnálatos módon Én voltam az, így nekem igenis tartozott ezzel-azzal. Többek közt azzal, hogy azt teszi, amit mondok. - Pontosan... mire ideér az üstökösöd, már rég elintézed, amire megkértelek – Jó-jó! Parancsoltam. Tudom. De akkor is. Igyekeztem kedvesebb hangszínt megütni, hátha akkor beadja a derekát, de tovább morgott és tiltakozott. – Sajnálom, de tőlem tudtad meg, így meg kell fizetned az árát. Nálam semmi sincs ingyen, Seraphim – Ennyit a kedves hangszínről. Még a tekintetemet is rávillantottam, melyek furcsán csillogtak, aztán sóhajtottam egy aprót. Az ötletre, miszerint ajánljak valami pluszt neki, felvontam az egyik szemöldökömet. Aztán magára az ötletre lefagytam. Hosszú pillanatokon keresztül csak figyeltem a srácot, azon tűnődve, jól hallottam-e, aztán azon, hogy épelméjű-e, végül pedig azon, hogy… oké, ez totál hülye. Elröhögtem magamat, nem kímélve senki fülét a nevetésemtől. - Ez… ez abszurd, Seraphim. Nem tudom, kinek gondolod magad, de ha ilyesmire vágysz, nos… hm - Végül abbahagytam a nevetést, hogy fontolóra vegyem végső soron az ajánlatát. Igazság szerint, ha a jobb kezemmé akar válni, az nekem csak jó, nem? Mármint, feltéve… ha ez azt jelenti, hogy hűséges korcsként követi a parancsaimat. Számomra ezt jelenti. Továbbá viszont… - …ennyire nyilvánvaló, hogy a pokolra hajtok, vagy múltkor annyit ittunk, hogy elcsacsogtam neked? – Pislogtam néhányat, majd vállat vontam. – Ja éééés… „átvesszük”? Megbotlott a nyelved, vagy én hallottam félre valamit? – Nincs „átvesszük”. „Átveszem” van. Nem tudom, hogy gondolta, hogy osztozkodom vele… tényleg őrült. Megcsóváltam a fejemet, majd elpillantottam az ablak felé. Különös érzésem volt. Mintha figyelnének. – Győzz meg. – Közöltem végül, lassan újra ráemelve a tekintetemet. – Győzz meg, hogy megfelelő vagy démonnak.
"It's nothing, it's nothing, oh, just a heartbreak."
Elnevettem magam Kai megjegyzésén, miszerint a pokolbéli lét álmatlan éjszakákat kéne, hogy okozzon. Ezek szerint nem sikerült még teljesen kiismernie. - Tényleg azt hiszed, a halál számomra fenyegetés? - Előrébb dőltem a kanapén és a térdemre támaszkodva figyeltem. Lassan, tagoltan és suttogva folytattam. - Inkább m e g v á l t á s. - A szemem közben eléggé őrülten csillogott, de fel sem tűnt. Teljesen beleéltem magam az elém vetített jövőképbe. Magam mögött hagyni ezt a világot és démonná válni... Igen. Meg tudnám szokni. Nem kellett kimondanom a nevet, magától is rájött, így csak helyeslőn bólintottam. Nem irigyeltem szegényt. Vámpír anyuci, Gemini felmenők, Salvatore család és most Mikaelson pártfogók. Mintha az ég is összeesküdött volna Kai tervei ellen. Viszont ahogy elkezdte sorolni, milyen feladatot szán nekem, összeszaladt a szemöldököm és felkeltem az ágyról. - Hé, egy pillanat... Nem akarok belerombolni a kéjes fantáziádba, de kizárt, hogy egy kislánnyal enyelegjek heteken keresztül. Ha elfelejtetted volna, el kell pusztítanom ezt a várost, mikor az üstökös ideér. - A plafonra böktem, utalva az égi jelenségre. Közben megkerültem a dohányzóasztalt és Kai elé álltam. - Nem érek rá udvarolgatni és hajtincseket tekergetni. - Undorodva köptem a szavakat, mintha még a feltételezés is sértő lett volna, hogy Don Juant játsszak. - Egyébként is, túl sokat kérsz egy infóért cserébe. Ha nem te, valaki más mesélt volna arról az üstökösről... - végigmértem Kait és összefontam a mellkasom előtt a karjaimat. Nem érdekelt, mennyire veszélyes, tüntettem a parancsai ellen. - Szóval ha azt akarod, hogy virágokat cipeljek neki és verseket duruzsoljak a fülébe, akkor kicsit meg kell dobnod a te részed. Ajánlj fel valamit pluszban cserébe. - Ismét végigfutott rajta a pillantásom. Belém hasított egy gondolat, hogy ő meg én... Rég volt már, hogy utoljára... De aztán el is hessegettem. Nem tűnt olyasvalakinek, aki belement volna, plusz egyetlen éjszaka még mindig nem kárpótol több hétnyi maceráért. Ekkor eszembe jutott valami. - Démonná fogsz tenni. - közöltem, mintha ez már lefixált tény lenne köztünk. - És amikor átvesszük a Poklot, ott akarok lenni melletted. A jobb kezedként. A palotádban. - kérhettem volna saját palotát is, de ezer évig voltam egyedül, kizárt, hogy az örökkévalóságon is a magánnyal osztozzak.
Nem volt valami lelkes, ezt viszont betudtam a jelenlétemnek. Nekem senki sem örült, sőt, mindenki utált – egy-két kivétellel legalábbis. Eltöprengtem egy röpke pillanatra a válaszára. - Nos, pedig pont attól kéne… hiszen a pokolra jut a bűnös kis lelkecskéd. Azaz hozzám. – Villantottam rá egy vigyorfélét, aztán ez le is olvadt rólam. Bosszantó volt a srác, de egyelőre nem akartam drasztikus módszerekhez folyamodni. Túl jót whiskyztünk a pokolban ahhoz, hogy félresöpörjem ezt a haverságot. Bár nem, nem voltunk haverok. - Miért őrizgetnék fényképet róla? – Pislogtam, de költői kérdés volt. Ha valakit gyűlölünk, akkor nyilván nem rejtünk el semmiféle fotót a „pénztárcába”. Elég, ha az emlékezetünkben megvan, nem? Pont elég. Nekem legalábbis. - Látni akarom, hogy teszed, amit kérek. Szóval gyerünk – Én magam is el tudtam volna végezni a bűbájt, de azt akartam, hogy ő csinálja. Szerettem volna, ha irányíthatom őt és a bábommá válik, de eddig nem volt túl készséges. Ez pedig kellemetlen volt. - Nincs semmi. Csináld. – Vetettem oda szúrósan, majd figyeltem, hogy mit vesz magához. Jah, kés. Ha kérte volna, én megvágom anélkül is az ujját (még le is vágtam volna, ha azt kéri). Figyeltem, hogyan végzi el a bűbájt, majd oldalra döntöttem a fejemet. Összevontam a szemeimet a szavakra. - Hm? Ne kertelj, bökd ki végre… - Türelmetlenkedtem. Mégis kik vették a szárnyuk alá? Bár ahogy így belegondoltam, volt egy tippem. – Mikaelsonék? – Halk voltam, szinte suttogtam. Azon agyaltam, mi az ördögért ment volna el hozzájuk… bár ott volt a Mikaelson nővérke, mi a neve… öhm, Layla? Nem. De valami hasonló. Az a boszi csaj. Elgondolkodtam, majd vettem egy mély levegőt. – Oké, akkor még ma keresd fel. Érd el, hogy eljöjjön onnan. Érd el, hogy ne bízzon bennük. Sőt… Te férkőzz a bizalmába. – Töröltem az előző tervet. Jobb lett volna ugyanis, ha Sera teljességgel Lizzie bizalmába férkőzik és elszakítja az újdonsült pártfogóitól, hogy utána… utána csaphassunk le rá kegyetlen módon. – Ha pedig ez sikerült és bízik benned… akkor szúrd hátba szépen. – Vigyorogva ejtettem ki a szavakat, még fel is nevettem szórakozottan.
"It's nothing, it's nothing, oh, just a heartbreak."
- Hurrá. - Legalább annyi életöröm volt a hangomban, mint egy döglött hintalóban. Kai Parker a világ legtökéletesebb szövetségese lehetett volna, ha a sors néhány nappal korábban időzíti be a látogatását. Ha tudom Lizzie-ről már a találkozásunk elején, kicsoda. Ha nem döntök úgy időközben, hogy oldalt váltok, ellenféllé avanzsálva a tökéletes szövetségest. Nos hát, mindegy, előbb-utóbb úgyis meg kell halnom valahogy. Békésebb távozásban reménykedtem, de hadd legyen a démonnak is jó napja egyszer. - Én is félek. Mindenki fél valamitől. A haláltól pont nem. - Vállat vontam. Nekem is megvoltak a magam félelmei, tudott volna olyat mondani, amitől görcsbe ugrik a gyomrom, de az, hogy a testi épségemmel fenyegetett, néhány száz éve már nem igazán hatott meg. Ha meg is öli ezt a testet, bármikor újba ugorhatok, és onnantól nehezen fog rám találni. - Ostoba nem, csak lusta. Azt reméltem, őrizgetsz róluk egy fényképet a pénztárcádban, vagy ilyesmi. Természetesen egy bűbájjal seperc alatt megtalálom. - Az elém dobott nyaklánc láttán kíváncsian előre dőltem ültömben, óvatosan a kezembe fogtam a láncot. Szép darab volt, illett Lizziehez. Értőn bólintottam, jelezve, meglesz, ám Kai várakozó állása láttán kérdőn felvontam a szemöldököm. - Most rögtön? Te sem vagy egy türelmes alak... Jól van. - végignéztem a telepakolt asztalon, aztán egy lendítéssel lesöpörtem róla mindent. A holmik szanaszét szóródtak a szobában, de nem különösebben foglalkoztatott. Óvatosan lehelyeztem középre a láncot, aztán körbenéztem magam körül. - Nincs valami...? Ah, hagyjad. - kihalásztam a földre esett, bontott levélkupacok alól a levélkést és felhasítottam fele a mutatóujjam begyét. Megugrott az arcizmom, de nem éreztem különösebb fájdalmat. A kiserkenő vért használva felrajzoltam egy kört a lánc köré, behúzkodtam az ágait, aztán egy zsepit az ujjamra szorítva az ékszer fölé helyeztem a tenyerem és lehunytam a szemem. Képek villantak az elmémbe, ablakok, emberek, egy udvar, a ház falán a szám, utcatábla részlete, Lizzie arca. Beletelt néhány percbe, mire felnyitottam a szemem és Kaira néztem. - Nem fog tetszeni, kik vették a szárnyuk alá.
A visszakérdezés nem túlzottan tetszett, de mit várhattam volna? Nem mindenki fogadott el engem, sőt, nagyjából egy kezemen meg tudtam számolni, kinek nem jelentettem gondot. - Persze, hogy az vagyok. Hülye lennél, ha nem problémaként tekintetnél rám. Mégis te jöttél hozzám önként és kérted a segítségemet. Sajnálom, öregem, de ezzel felhívtad magadra a figyelmemet – Vállat vontam nevetve. Nyilván nem akart ekkora figyelmet, én mégis megtiszteltem vele. Hát nem vagyok tök rendes? - Te egyáltalán nem félsz, mi? Vicces fiú vagy – Újabb nevetés hagyta el a számat. Talán még tetszett is egy kicsit, hogy ennyire nem érdekli, mekkora veszélyt jelentek rá. Lehet, a mágiája ősi, de nekem démoni mágiám van, s némi plusz is. Nem mintha az orrára akartam volna kötni. A nappali bejáratánál torpantam csak meg, majd a félfának dőlve fordultam vissza. - A fogkefe… ugye van nálad pót? Fogat kell mosnom a chips után – Bólogattam tök komolyan, majd karbatettem a kezeimet. – Na jó. Ha annyira sajnálod az újabb sört, nem iszok – Sóhajtottam. - Lizziet illetően… nyilván nem vagy ostoba egy keresőbűbájhoz, ugye? – Elővettem a zsebemből egy nyakláncot, amit Lizzie szobájából loptam el még Mystic Fallsban, mikor ott jártam. Odadobtam Sera elé. – Ezzel két perc alatt megoldod. Egyébként meg… Elisabeth Saltzman. Ez a teljes neve – Még kimondani is rossz volt. Saltzman… a fenéket. Parker. A Parker vér ott csörgedezett az ereiben. Pontosan ezért sikerült a börtönvilágos kis akciójuk… pedig talán… …talán ők nem ítéltek volna úgy el, mint mindenki más. De persze, a díszes Salvatore csipet-csapatnak be kellett vonnia őket is a buliba, mi? Hát akkor ezzel az ő sorsuk is megpecsételődött. Persze naivság… megöltem a drága anyucijukat. Mindenképpen gyűlöltek volna. A kérdésére megráztam a fejemet, némileg sürgetőn figyelve őt. Látni akartam, miként áll neki a feladatának. Már csak egy ostor kellett volna a kezembe és úgy néztem volna ki, mint egy igazi kis rabszolgahajcsár… muris.
"It's nothing, it's nothing, oh, just a heartbreak."
Kendőzetlen fenyegetésére egy sóhajjal letettem a sörömet az asztalra. - Ki mondta, hogy már most nem vagy probléma? - széttártam a kezem, pimasz mosollyal figyeltem, hogyan kel fel a kanapéról. Nem hiányzott még egy plusz ellenség, főleg nem egy démon személyében, így próbáltam letörölni a képemről a kaján vigyort és úgy tenni, mint aki komolyan veszi a felé intézett fenyegetést. Valahogy nehezen ment. Az elmúlt ezer év kikoptatott belőlem minden veszélyérzetet, vagy csak szimplán beleőrültem a halhatatlanságba. - Jól van, na. Nyilván segítek, csak nem szeretem, ha dirigálnak. Ez amolyan ősi boszi dolog. - Ez egyébként még igaz is volt. Ha egy kicsit szebben nyitott volna felém, nos, igazából akkor sem lett volna több kedvem megkínozni az unokahúgait... Lizzie-t meg főleg nem, de sok múlik a hangszínen attól még, nagyon is. Nem hiába ér véget annyi házasság válással. - Mielőtt bekészítünk neked egy plusz fogkefét és hozzám cuccolsz, megihatod az enyémet. Már ha nem vagy látens homofób. - böktem az asztalra tett sörömre, amiből alig néhány kortyot ittam csak. A chipsre nem voltam érzékeny ugyan, de azt már nehezebben viseltem, hogy meg akarta inni az összes alkoholt a hűtőmből. Mindennek van határa, még cimborák között is. - Na és hogy találjam meg ezt a Lizzie-t? Plakátoljam ki az arcát a városban? - Erről eszembe jutott valami és előkaptam a mobilomat. - Megnézem, van-e facebookja! Mit mondtál, mi is a vezetékneve? - Valamilyen szinten szórakoztatott ez a helyzet. Ha Kai tudta volna, hogy a minap együtt fagyiztam az unokahúgával, valószínűleg már nem sokat számított volna a hangszín, abban a minutumban a pokol tüzére vetett volna. - Meglátogatom őt egyszer, a kedvedért. Ezzel kvittek leszünk? - pillantottam fel a mobilomból kérdőn, egyúttal kissé elkomolyodva. Gyűlöltem adósságban maradni.
A válasza nem tetszett túlzottan. Felért egy elutasítással és ez… nos, nem tetszett. Ha már én segítettem neki, fogalmazzunk úgy: voltam olyan hülye, ő miért nem teszi meg nekem ugyanezt, kérdések nélkül? Legszívesebben máris megöltem volna. A tekintetemen láthatta is, mennyire nem volt ínyemre a válasza. - Ha nem teszed meg, amit kérek, nem csak az ő problémájuk leszek, hanem a tiéd is – Vállat vontam, majd az üres sörös dobozt leraktam az asztalra és felálltam. A kérdésre sem fordultam vissza, az ablakhoz lépve kipillantottam, mintha annyira érdekes lenne. - Lizzie itt tartózkodik – Figyelemmel követtem az unokahúgaimat… tudtam, hogy New Orleansba jött, állítólag valami iskolai tábor miatt. Kamunak éreztem, de nem jártam tüzetesebben utána. Ennyi infó viszont elég volt ahhoz, hogy Seraphimot ráállítsam a dologra, már ha hajlandó az együttműködésre. Egyelőre az volt a megérzésem, hogy könnyebb lenne végeznem vele, minthogy elvállalná a feladatot. - Van egy perced eldönteni, hogy melyik oldalon állsz. Addig kiszolgálom magam még egy doboz sörrel – Ezzel a végszóval pedig a konyhába indultam.
"It's nothing, it's nothing, oh, just a heartbreak."
A "visszautasíthatatlan ajánlatára" felvontam a szemöldököm. Nem tetszett a hangszín, amit megütött. Szívesen ápoltam volna vele haveri viszonyt, mert bírtam a kattantságát és tetszett, hogy ilyen erős és könyörtelen, de az, hogy kedvére ugráltasson, az nem jöhetett szóba. Idegesített. - Hmm, valami Lizzie mintha derengne... - Gondolkodást színleltem, majd sunyi mosolyom a sörös doboz mögé rejtve kortyoltam belőle. Ahogy kibökte végre, mit akart, elhúztam a számat. - Neked van velük bajod, nekem mi örömöm lenne a gyötrésükben? - Vele ellentétben én nem voltam annyira vérszomjas. Sajátos módon végeztem az ellenségeimmel, ez igaz, de különösebb örömöt nem leltem a gyilkolászásban, sem pedig a fájdalomkeltésben. - Na és hol vannak ezek az unokahúgaid? New Orleansben legalább? - érdeklődtem, mert egyből azért nem akartam visszautasítani az ajánlatát. Kai nem is tűnt olyan fazonnak, aki beérte volna egy egyenes nemmel.
Hamar a tárgyra akartam térni, de ehelyett feleslegesen fecsegni kezdett. - Oh, nem. Valami sokkal egyszerűbb feladatom volna a számodra és ez egy visszautasíthatatlan ajánlat, hidd el nekem – Inkább fenyegető éllel a hangomban mondtam ki az utolsó szavakat. Aztán újabbat kortyoltam a sörből, majd oldalra döntöttem a fejemet. - Meséltem neked múltkor az unokahúgaimról, ugye? Josie és Lizzie… - Vártam néhány pillanatot, amíg visszakeresi az emlékeiben a dolgokat, ha akarta, aztán folytattam. – Nos, szeretném, ha segítenél a kínzásukban. Még megölni nem akarom őket, s nem is az a célom egyelőre… hosszú és lassú halált szánok nekik, pont ezért nem árt néhány jóra való boszi, aki a segítségemre van ebben – Amúgy sem tudtam, mi mással lehetne a segítségemre, ez viszont… az én szemszögemből jó volt. Én is kínoztam Lizziéket, amikor csak lehetőségem adódott rá. Jobban mondva mindig a legváratlanabb pillanatokban csaptam le… és élveztem. Azt akartam, hogy Seraphim részt vegyen a játékban, ahogyan Jackie, a vörös hajú ördög is megtette egyszer.
Kezdőlap
️
