"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Talán csak táplálkoznom kellett volna a szenvedéséből, de valamiért nem akartam. Nem azért maradtam ott mellette, hogy ezt tegyem, de nem jöttem rá magamtól, miért. El is gondolkodtatott egy kis időre, egészen addig, míg meg nem szólalt. Hangja keménynek tűnt a szavainak tartalma ellenére is. Kíváncsian néztem rá. - Sajnálom – Közöltem halkan. Én nem éltem át még csak hasonlót sem soha, maximum elképzelésem volt, milyen lehet elveszíteni valakit. Belegondolni sem volt jó, de ez is csak azt mutatta, hogy elkezdtem érezni, ezt meg nem akartam éppenséggel elfogadni. Nem kellettek érzések… A nevetésre felvontam a szemöldökömet. Nos, inkább vártam volna még némi tombolást, könnyeket, vagy bármi, de tőle valamiért furcsán festett ez a hirtelen hangulatváltozás. Habár örülnöm kellett volna, hogy ennyire gyilkos hangulatba került, nem tudtam, tőle mit várhatok ilyen szempontból. Az őrülteket nehéz volt elemezni, még nekem sem ment. - Bosszú a húgodért? – Kérdeztem rá a nyilvánvalóra és valójában eszem ágában sem volt lebeszélni róla. – Az üstökös érkezését nem tudjuk előrehozni, de azzal elérheted a célod – Tettem hozzá, majd elgondolkodtam. Nem azon, hogy elpusztítja New Orleanst, az nem érdekelt. Hanem máson. – Miért tette a húgod? – Érdekelt. Magam sem tudtam, miért, de érdekelt, mi késztette arra, hogy kioltsa a saját életét. Nekem meglett volna rá az okom a börtönvilágban és meg is tettem néhányszor, csakhogy a gemini koven átkához az is hozzátartozott, hogy hiába nyírtam ki magam, másnap mindig felkeltem, hogy újrakezdődjön a nap. Az örök korforgás… minden egyes átkozott nap ugyanolyan volt.
"It's nothing, it's nothing, oh, just a heartbreak."
A valóság lassan kezdett visszakúszni a tudatomba. Feltűntek a lakás szűknek ható falai, a káosz, amit okoztam, és végül, igen lassan, Kai is. Azt hittem, elment, ezért némileg meglepett, mikor megéreztem tőlem nem is olyan messze a jelenlétét. A démonok a szenvedésünkből táplálkoztak, így nem csodálkoztam volna, ha szórakoztatta volna az imént nyújtott műsor, ám nem úgy tűnt, mint aki rajtam nevet. Épp ellenkezőleg, most végre csendben volt, ami bizarr módon zavart. Nem állt jól neki. Nem ismertük egymást, nem voltunk barátok, nem tartoztunk egymásnak a kötelességen túl semmivel, és mégis jól esett, hogy itt maradt és nem csinált semmit. Talán így működött a gyász... - A húgom öngyilkos lett - Fájdalmas sóhajként szakadt fel belőlem a vallomás. A harag nagy része elpárolgott, csak az a hideg, végtelennek ható űr maradt a mellkasom mélyén, mely úgy éreztem, percről percre jobban felemészt. Megtöröltem az orrom és a szőnyeget bámultam magam előtt, a szétszóródott szilánkokat, az összetört bútorokat. Nem éreztem megbánást, sőt, csak egyre növekvő éhséget a pusztítás iránt. Lágyan, szórakozottan felnevettem, végül Kai felé fordítottam az arcom. - El fogom pusztítani New Orleanst. - közöltem olyan vidám természetességgel, ami a legkevésbé sem tükrözte a téma súlyát. Szembogaram körül őrült fények vibráltak, arcomról sütött a mániákus megszállottság. - Férfi, nő, gyerek... Mindenki pusztulni fog. - Megrázkódott a vállam, ahogy néma szusszanásba fojtottam egy újabb nevetést. Valamiért szórakoztatott a téma és nagyon viccesnek találtam a tervem.
Kizárt. Érezhetően kizárt az egész hallucinációjából vagy bármi is volt az; éreztem, hogy van valaki velünk a szobában, de nem tudtam, ki az. Mégis megpróbáltam elérni őt, a karját, mert ki akartam rángatni ebből az állapotból – magam sem értettem, miért. Nem tartoztam neki semmivel, nem kellett vele foglalkoznom, mégsem akartam tétlenül nézni a szenvedését. Hisz szenvedett. Aztán a mágiájával némileg odébb lökött, csupán néhány lépésre. Morrantam. Nem tetszett a viselkedése… egyszer akarok törődni valakivel, aztán ezt kapom? A szemeimet forgattam, majd hátrébb léptem magamtól is párat. Aztán sarkon fordultam. Hallottam Sera lassankénti kiborulását; ahogy a hangjába egyre inkább beleköltözött a kétségbeesés, a reménytelenség, a fájdalom, a gyűlölet egyvelege. Aria. A húga, nem? Mintha említette volna. Meghalt? Őt látja? A vállam felett néztem hátra rá, pont akkor, mikor elszakadt nála valami. Tombolni kezdett. Megfordultam és ledöbbenve figyeltem, miként rombol… Talán percekig hagytam, hogy ezt tegye, azt remélve, hogy ezzel kiadja magából a feszültséget. Aztán egyszer csak abbahagyta. A földön kötött ki, térdelve, megtörten. Szinte ijesztő volt. Bizonyos értelemben Zackre emlékeztetett. Azonban nem voltam jó mások megvigasztalásában. Nem jutottak eszembe a megfelelő szavak, mert én sem kaptam sose olyanokat. Nagyot nyeltem, majd tettem felé néhány lépést. Aztán felállítottam az elborított széket tőle nem messze. Megfordult a fejemben, hogy tényleg itt hagyom, mert már nem láttam túl sok esélyt arra, hogy a megtörtsége után a hasznát veszem… mégsem sétáltam el. - Sera…? – Letérdeltem mellé. Ezen túl viszont nem tettem semmit és nem is mondtam semmit. Nem kérdezhettem meg, mi baja, mikor tudtam. Nem kérdezhettem meg, mit tehetek érte, mikor nem tehettem semmit. Értelmetlen volt bármit is tennem, meg aztán… pont tőlem várt volna vigasztalást? Törődést? Tudtam, hogy gyűlöli a létezésemet, ahogyan sokan mások is.
"It's nothing, it's nothing, oh, just a heartbreak."
Tudtam, mit látok; az volt a baj, hogy nem akartam elfogadni. Mi értelme volt az elmúlt ezer évnek? Mi értelme volt a rengeteg gyötrődésnek és szenvedésnek, ha nem Aria? És hol rontottam el hogy most, olyan közel a célhoz kell őt elveszítenem? Válaszokat akartam, még ha el is késtem már velük, akkor is muszáj volt megértenem az okokat és miérteket. Annyira a húgomra fókuszáltam, hogy Kait teljesen kizártam, még csak meg sem hallottam, hogy beszél hozzám. - Miattam? - A felismerés gyomorszájon vágott. A fájdalom elillant és semmit sem éreztem már, csak kongó ürességet. Azt hittem, jót teszek neki azzal, ha nem fedem fel magam idő előtt. Már csak egy egészen kicsit kellett volna várnia, hogy újra egyesülhessünk... Ehelyett... Pont ezzel kergettem a halálba? Az önvád és a keserűség elöntött, és ahogy Kai megérintette a karom, elrántottam azt, a mágiámmal felé csapva ezzel a lendülettel. - NEM! - Képtelen voltam koordinálni az erőm, ezért a löket, amit felé küldtem, elhalt, mielőtt elérhette volna. Maximum arra volt jó, hogy pár lépést hátrébb billentse, ám végtelenül gyengén lökődött a mellkasának, és a figyelmem már ismét Ariáé volt, ahogy közelebb léptem hozzá. - Nem, nem, nem... Aria, hol vagy? Visszahozlak. Megígérem, hogy visszahozlak. Megkereslek, és... Újra együtt leszünk. Megígérem, hogy mi... Újra... - Ökölbe szorítottam a kezem. Miattam. Hibáztam. Elrontottam. A húgom... Hogy tehette? Hogy végezhetett magával, amikor már olyan közel voltunk? Elfordultam tőle és dühös kiáltással a szekrénysor felé csaptam. A ráküldött mágialökettől berobbantak a vitrinek üvegablakai. A tv felé ütöttem, lesodortam az állványról, hangos csattanással ért földet. A varázserőmmel felborítottam az asztalt is, aztán lesodortam a polcról a különböző tárgyakat. Zúztam, őrjöngtem, törtem és romboltam magam körül, így akartam kiadni magamból a haragot és a fájdalmat, ami újra a bőröm alá kúszott, lassan kiszívta minden erőmet és a térdeimre küldött a nappali közepén, hogy csak zihálva nézzem azt a pontot, ahol a húgomat láttam, könnyezve, megtörten, a káosz közepén.
Magam is meglepődtem, hogy meghallotta a hangom. Talán nem hiába kerültem ide, még egyszer utoljára… látnom kellett a bátyámat. Mindent miatta csináltam, egész végig miatta igyekeztem bosszút állni Dahlián. S mikor sikerült, jött az újabb… Sosem sejtettem, hogy valójában él. Pedig rengeteg mindent tőle tanultam annak idején, kislányként. Amikor pedig azt hittem, álmomban látom csak őt… most már biztos voltam benne, hogy az nem álom volt. Ha tudtam volna… - Will… - Végigfolytak a könnyek az arcomon, ahogy megláttam az ő könnyeit. Meg akartam ölelni, érinteni, de ahogy a kezem felé nyúlt, csak a levegőt kaptam el. – Ha tudtam volna, hogy te tényleg… hogy tényleg te vagy az… ha nem álomnak hittem volna… - Megráztam a fejemet, majd összefontam magam előtt a karjaimat. A földet kezdtem figyelni, mélyre hajtva a fejemet. - Meghaltam, Will… meg… megöltem magam – Suttogtam. Képtelen voltam a szemébe nézni azok után, hogy ezt tettem. Habár ő is megtette annak idején; elhitette velem, hogy meghalt. De ez nem volt mentség a tettemre. Én csak gyáván feladtam. Ő viszont tovább élt…
Áradt belőle a kedvesség, bár nem zavart, és nem is esett rosszul. Megszoktam már, hogy nem kedvelnek, sőt, az volt az iszonyatosan furcsa, ha az ellenkezője történt. Például Zack. De Katherine sem ellenséges volt alapjáraton velem, hanem… fogalmam sincs. Nem is számít. Most nem. - Hát ez igaz. És az engedélyedet sem kértem – Vállat vontam és kortyolgattam a whiskyt. Aztán feltűnt, hogy valamit nagyon néz a srác. Felvontam a szemöldökömet és elnéztem abba az irányba, amerre ő. De nem láttam semmit. Tényleg semmit. Oldalra döntöttem a fejemet, majd visszafordítottam a tekintetem Seraphim felé. - Hé, jól vagy? – Nem tudom, érdekelt-e a válasz, de a kérdés csak úgy kicsúszott a számon. Amikor valami Ariáról kezdett hadoválni, még furábban néztem rá. Felkelt a kanapéról. Inkább csendben maradtam és figyeltem őt. Talán akkor kellett volna lelépnem, mikor volt rá lehetőségem? Visszavettem a poharamat az asztalról kínomban és ittam belőle, de aztán Sera elkezdett sírni. Meg beszélni megint. Öregem… tényleg valami baj van a fejeddel. Leraktam a whiskymet és odaléptem mellé, megérintve a karját. - Öreg, vagy drog volt a whiskyben és démonokra nem hat, vagy valami komoly baj van a fejeddel… hallucinálsz – Megfogtam és próbáltam a kanapéhoz húzni, hogy leültethessem, de végül csak egy lépést tettem. Megéreztem valami különös energiát. Talán nem hallucinált. De én mégsem voltam képes látni azt, akit ő. Elengedtem a férfit. – Kit látsz? – Kérdeztem végül, el-elnézve abba az irányba, amerre azt a valakit tippeltem.
"It's nothing, it's nothing, oh, just a heartbreak."
Máskor egész biztosan jobban meg fogom gondolni, kihez fordulok; summáztam magamban, amiből csak egy szemforgatást engedtem láttatni. Nem sok dolgot bántam meg az elmúlt ezer évben, de Malachai Parker köztük volt. Még ha az izgalom és az intrika, amit cserébe kínált, némileg kárpótolt is, akkor is kezdett az agyamra menni. Józanul már nem bírtam, úgyhogy inkább töltöttem mindkettőnknek inni. A kérdésére, miszerint tettem-e bele mérget, csak kinevettem és inkább a sajátomba kortyoltam. - Nos, nem marasztallak. A kijáratot szerintem ismered, ha már befelé is megtaláltad. - böktem végül az ajtó felé, hogy érezze azért a segítő szándékomat. Ismét kortyolni akartam, ám a következő pillanatban a pohár megakadt a szám előtt. Will? Egyből felismertem a hangot, ám eltartott egy darabig, mire megpillantottam a szoba túlsó felén a kivetülést. Lassan, vontatottan tettem vissza a poharat az asztalra, miközben lassan előrébb dőltem ültömben. Vonásaim elnyúltak, elsápadtam. Nem akartam hinni az érzékeim által befogadott jeleknek, pedig tévedhetetlenül igazuk volt. - Aria...? - Pontosan tudtam, mit jelent mindez, mégsem akartam elhinni. Nem, az nem lehetett... Felkeltem a kanapéról, olyan lassan, mintha attól félnék, egyetlen elsietett mozdulat megtöri az illúziót. - Aria. - nyögtem ki ismét, ahogy az asztalt megkerülve elém tárult a látvány. A húgom vérben úszott. A rettegés és a fájdalom mázsás súllyal omlott rám, a könnyeik végiggördültek az arcomon. - Hol... Hol vagy? Odamegyek és... Hol vagy? - A hangom remegett, egész testemben reszkettem én is. Meg kellett találnom. Meg kellett mentenem! Egyetlen percet sem vesztegethettem, de közben a sírás rázott, mert pontosan tudtam, hogy nem érhetek oda időben. Már rég elkéstem.
Nem féltem a haláltól. Egyáltalán nem. Annyival rosszabb helyzeteket kellett már átélnem, hogy a halál egyfajta megváltásként szolgált. Megvágtam a csuklómat. Összeszorított fogakkal vágtam meg ezután újra, s nem engedtem meg magamnak, hogy bármiféle hangot kiadjak. A könnyeim némán folytak, aztán a falnak döntöttem a fejemet. A kés lassan kiesett a kezemből, magam mellé, a vérem pedig egyre inkább folyt a sebből; egyre erőtlenebbnek éreztem magamat. Szaggatottan kezdtem venni a levegőt, sőt, egyre inkább kapkodva. Lehunytam a szemeimet. Egyre gyengébbnek éreztem magamat, ahogy a vér szivárgott a testemből. A rosszullét is hamar rám tört, szédülni kezdtem. Aztán hányingerem lett. Lassan a földre feküdtem. Nem küzdöttem az életért, egyszerűen hagytam, hogy a sötétség egyre inkább magához öleljen. Azaz maga a halál. Lassan ledőltem a földre. A vértócsa egyre nagyobb lett körülöttem, míg végül a szívem dobbant egy utolsót és meghaltam.
Ahogy kinyitottam a szemem, először elfogott a félelem és a kétségbeesés – élek? Nem, nem éltem. Egyáltalán nem. Ürességet éreztem és azt, hogy a sötétség egyre inkább körbeölel. Mégis… ismerős alakot pillantottam meg a szobában. Igen, egy szobában voltam, de nem tudtam, hogy hol van ez a hely és azt sem, én miért vagyok itt. Az ismerős alak a férfi volt a temetőből. Helyesbítve a bátyám. De az csak álom volt, nem? Értetlenül húztam össze a szemeimet, aztán fázósan összefontam magam előtt a karjaimat. - Will…? – Halk voltam, sőt, szinte hangtalan. Mintha nem lett volna hangom, ami elérhette volna őt. De különösebben nem is tudtam, mi ez az egész. Talán csak a vérveszteség okozta képzetek? És ki az az alak a bátyámmal? Életemben nem láttam… Fáztam. Ahogy végigpillantottam végül magamon, láttam, hogy csurom vér vagyok… a csuklómból még mindig folyt a vörös életelixír. Visszapillantottam a bátyámra és ekkor raktam össze, hogy ez nem tévképzet, hanem a valóság. A búcsú ideje…
Nem tetszett ez az arrogáns viselkedése; attól, hogy néhány évvel idősebb volt nálam, nem hittem volna, hogy sokkal bölcsebb és okosabb nálam. Sőt. Lehet, megélt néhány dolgot, de mégsem tudhatott mindent. A nevetésére csak megforgattam a szemeimet. Érdekes volt, hogy legutóbb valamennyire kijöttünk egymással, de most ez az összhang nem volt meg. Talán tényleg csak a whisky oldotta kettőnk között a feszültséget, de nem kívántam állandóan leinni magam. Félrepillantottam, majd a szavakra vissza. - Mégis az én segítségemre szorultál, szegény… máskor jobban válaszd meg a partnered – Vetettem rá egy rosszalló pillantást, de aztán túl lusta voltam tovább morogni rá. Voltaképpen csak ki akartam adni a feladatot, a bájcsevej része már csak púp volt a hátamon. Ahogy whiskyt varázsolt, felvontam a szemöldököm. Egészen addig meg sem szólaltam, míg egy másik pohárba nem töltött az italból; feltételezhetően nekem. - Nincs benne méreg? – Gyanakodva figyeltem az italt, majd magamhoz vettem a poharat és meglötyögtettem. A jégkockák a pohár falának csapódtak, aztán egy sóhaj után kortyoltam belőle. – Apropó, nem rontom tovább a levegőt. Tudod a dolgod, tehát… majd jövök és ellenőrzöm a kedvenc kis katonámat – A poharat visszacsúsztattam az asztalra és így álltam végül fel.
"It's nothing, it's nothing, oh, just a heartbreak."
Elmosolyodtam a magabiztosságán, mármint nem gúnyosan vagy fölényesen, hanem őszintén. Tetszett, ahogy vélekedett magáról, ahogyan az is, hogy nem látta, merre tart valójában. - Mindenki ugyanezt gondolja magáróll. - Ezer év alatt sokat lát az ember, főleg, hogy az időm nagy részét amúgy is megfigyeléssel töltöttem. Mindenki különbnek hiszi magát, és végül mindannyian ugyanúgy elbuknak; ez az élet rendje, de nem vártam el, hogy hallgasson rám csak azért, mert öreg vagyok. Az örökös lázadás amúgy is a fiatalok velejárója. - Ha lenne még ezer évem, akkor sem tenném - nevettem, de fogalmam sem volt, mennyire gondoltam komolyan. Elég sok negatív karakter mellett megfordultam az idők folyamán és sosem találtam őket unalmasnak, épp ezért tértem vissza hozzájuk újra és újra, segítettem őket a céljaik elérésében, amíg örömöm és érdekem leltem benne. Kai lehetett a következő. Amennyire kezdtem gyűlölni őt, pont annyira éreztem úgy, hogy szövetségesévé tudnék válni; mellette sosem unatkoztam volna, az biztos. - Tényleg, miért is? Most kifejezetten irritálsz. - Hümmögve próbáltam átgondolni, miben más a mostani találkozónk az előzőnél. Igaz, ott nem sózott a nyakamba plusz feladatokat és nem dirigált ennyit - ellenben meg akart ölni, ami meg a mostani találkából maradt ki. - Ahh, hát persze! - varázsoltam egy keveset az asztal felett, mire egy üveg whisky jelent meg előttem a szomszéd lakás készletéből. Loptam tőlük egy poharat is és elégedetten töltöttem magamnak. - Ha valamit megtanultam az ezer év alatt: mindig a whisky a kulcs. Mindig. - Elégedetten kortyoltam az italból, majd elgondolkodva Kaira néztem. Kerítettem még egy poharat, töltöttem abba is az italból, varázsoltam bele jégkockákat és odatoltam elé az asztalon.
Kérdőn vontam fel a szemöldökömet; nem igazán tudta, hogy a pokol miként működik, vagy épp kit „szolgálunk”. Egek. Senkit! Ez abszurd volt. Mármint, oké, persze, Kitkat volt a királynő, de ettől még nem hódolt be neki mindenki és nem szolgálták őt a legtöbben. Az viszont megnyugtató tény volt, hogy nem tervezett uralkodni. Bár hogy hittem-e neki? Nem, nem hittem. Hiszen nem bíztam benne. Miért tettem volna? - A rossz királyoknak talán tragikus végük van, de én más vagyok – Megejtettem felé egy vigyorfélét, aztán a továbbiakra a szemeimet forgattam. – Tudod, világéletemben mindent magam intéztem – Vagyis helyesbítve inkább a magam módján, de ezt nem tettem hozzá. Sera is csak egy „áldozat” volt a sok közül. Kihasználtam őt. Igyekeztem rávenni őt olyan dolgokra, amikkel az én malmomra hajtotta a vizet. S cserébe ígértem, adtam neki segítséget, de… ha elvégzett mindent, amit kértem tőle, már nem lesz rá szükségem. Az pedig, hogy azt „ígértem”, démonná teszem. Ugyan máááár! Miért is tartanám be a szavamat? Hogy aztán démonként mégis csak ellenem mesterkedjen a pokolban, ha már trónra kerültem? Felejtős az ügy. - Szerintem fogd be – Elég csúnyán néztem rá ahhoz, hogy végül tényleg befogja. Legalábbis reméltem, hogy nem kíván több ízléstelen dolgot magyarázni. Ahogy végül belement, avagy rájött, hogy nincs semmiféle módja arra, miszerint meggyőzön… biccentettem. - Pontosan. Ez az ár még elég kicsi is. Tehát remélem, legközelebb is engem hívsz segítségül – Fürkésztem pár pillanatig, majd vállat vontam. - Látom, nem élvezed a társaságomat. Mondd csak, miért van ez? Múltkor olyan jól elvoltunk… - Fürkésztem kíváncsian, bár a „jól” elvoltunk kicsit lehet, túlzás volt. Az az iszogatós akármi, beszélgetés, nos… elég fura volt. Mindenesetre bátor volt, hogy felkeresett.
Kezdőlap
️
