94' tavaszán láttam meg a napvilágot Franciaország egyik jól felszerelt kórházában. Legalábbis édesanyám így nyilatkozott, mikor a tizennyolcadik szülinapomon a születésem történetét mesélte el nekem. Szép napsütéses nap volt, már a virágok is javában virágoztak és az egész várost körbejárta a friss virágillat. Jó anyám szerint rendkívül könnyű volt velem, mégsem gondolkoztak kis tesóban. Én pontosan betöltöttem a szívükben az űrt. Már kisebb koromban is szerettem táncolni és énekelni. Vagyis inkább csak kornyikálni, ahogy mások mondanák. De mindenesetre már akkor érezték a szüleim, hogy belőlem különleges ember lehet. Így hát mikor elkezdtem az iskolát, beírattak egy nagyon elit, zenei iskolába. Sajnos az ott elvártakat nem igazán tudtam teljesíteni. Talán azért, mert nem tudtam még mi szeretnék lenni, vagy csak mert féltem énekelni mások előtt. Jobban szerettem volna megtartani magamnak ezt a különlegességet, amit születésem óta magamban hordozok, és várom, hogy kiteljesedjék. Úgyhogy egy időre abba is hagytam minden munkálatot ezzel kapcsolatban. Ráadásul ekkor sok változás volt az életemben. Elköltöztünk. Új hely, új város, új emberek. Teljesen elvesztem és vele a hangom is. Úgy döntöttem megtalálom a célomat, ekkor döntöttem úgy, hogy saját kézbe veszem az életemet és mindenképpen a Mystic Falls-i középiskolába szerettem volna folytatni a tanulmányaimat. A kezdeti nehézségek ellenére idővel belerázódtam. Még egy időre a zenei csoportba is becsatlakoztam, csak hogy kipróbáljak bizonyos hangszereket. Idővel elkezdtem ismét foglalkozni az énekléssel. Persze csak otthon, a saját kis zugomban. A tanulást nem hanyagoltam és amint befejeztem az iskolát, tovább mentem a Whitemore-i Egyetemre. Ekkor volt időm gondolkozni az életemen, mert távol voltam mindentől, a családomtól és minden olyan dologtól és tényezőtől ami ezidáig visszafogott a fejlődésben.
Az egyetem mellett eljárogattam az ekkorra már kialakított bandámmal zenélgetni, később pedig fellépéseink is voltak. De ez nem ment ilyen egyszerűen, először ki sem mertem menni a színpadra, de legyőztem a félelmemet és mégis kiálltam az emberek elé. Ezzel egyszerre végre bevallottam magamnak, hogy a legnagyobb hátráltatója a fejlődésemnek a belém vert sztereotípia volt, miszerint mindenkinek az ellenkező nemhez kell vonzódjék. Nos én ebben is eltértem, vagyis legalábbis részben. Nem undorodtam sosem a srácoktól, de valahogy a lányok is érdekeltek ugyanúgy. Szóval végre ezt is felvállaltam. Még egy hirtelen vezérelte kedvből egy képeslapot is küldtem a szüleimnek. Az állt benne:„Jól vagyok, talán sosem voltam még ilyen jól. Imádom a lányokat is, de ezért ne nehezteljetek rám, nem utálom a fiúkat!”. Persze választ nem kaptam rá, talán mert annyira meglepő volt, vagy mert kitagadtak maguk közül. Sosem voltunk egy mélyen vallásos család, de valahogy a melegeket sosem viselték el.
Az utolsó évem vége felé járhattam, nem sokkal a diplomaosztóm előtt. Elmentünk a csajokkal egy kicsit kikapcsolódni, én igazából csak azért mentem, mert a cél Mystic Falls volt és amit nap mint nap hallottam a hírekben igazán kíváncsivá tett. Valóban hegyi oroszlán pusztítana? Szóval igazából lényegtelen, elmentem és kész. Életem legnagyobb hibája volt azt hiszem ha azt nem számítjuk, hogy bevallottam a szüleimnek egy levélbe, hogy részben leszbikus vagyok. Sokat ittam, nagyon-nagyon sokat. Ezzel még nem is lett volna baj, hiszen nagykorú voltam már réges-régen. Sokkal inkább az, hogy ezt követően flörtölni kezdtem egy sráccal, aki legnagyobb meglepetésemre még adta is az ívet. Kimentünk a levegőre és csókolóztunk. Aztán minden elsötétült, azt hiszem a nyakamat puszilgatta. Nem is, inkább harapdálta azt. Aztán az ágyában ébredtem. Sajgott mindenem és reszkettem. Körülöttem minden tiszta vér volt, akárcsak a nyakam. Az én vérem volt. Fogalmam nem volt mi történik velem. Még akkor sem hittem, mikor a teremtőm tudatta velem mi történik most velem. Talán csak akkor eszméltem fel, mikor az éghetetlen vágytól vezérelve megtámadtam egy embert. Kiszívtam a vérét. Fogalmam nem volt először mit tettem, ahogy azt sem értettem miért múlt el végre az éhség ami ezidáig gyötört. Láttam amint a testet a teremtőm elégeti, majd földet vet a holttestre. Reszkettem és potyogtak a könnyeim. Azzal nyugtatgatott, hogy idővel könnyebb lesz, de én nem mertem elhinni. Aztán jött a következő sokk. Nem mehettem ki nappal, porrá égtem volna. Azt az ígéretet tette nekem, hogy elintézi, hogy kimehessek a napfényre. De azóta nem hallottam felőle. Félek Ő is magamra hagyott és életem végéig egy szobában fogok roskadozni. Nem tudom most mi lesz velem, hogyan tovább. Nem énekelhetek többé és nem láthatom a családomat. Még a diplomaosztómra sem mehetek el.